Az emberiségről

Egy ember ballagott az ősi ösvényen,
túl a világon, túl a mindenségen.
Zsebretett kézzel, jókedvűen fütyörészett,
hirtelen zajt hallott, erre ijedten körülnézett...
De csak a pajkos szellő lökdöste a közeli bokrokat,
lassan megfordult, nem látott, nem hallott semmi gyanúsat.
Ment volna tovább, de lába alatt megnyílott a föld
s szeme elől másodpercek alatt eltűnt minden zöld.
Mikor ujja a Verem nyirkos falát érintette, megborzongott,
Pánikba esett.
Sírt.
A haját tépte és ordítozott.
Itt szenvedett kilenc nap és kilenc éjjel,
lelke majdnem eggyé vált az alkonyi fénnyel.
Aztán a tizedik napon meglátott egy segítő kezet
s ő belekapaszkodott, végre elhagyta az Átok-Vermet.
Boldog volt, ölelte, csókolta ismeretlen megmentőét,
az a kezét rázta, s előrántotta rejtett tőrét.
Egy óvatlan, ismerős pillanat, csupán ennyi kellett,
egy ismerős pillanat, s már szívében érezte a kemény hideget.
Arca görcsbe rándult, szeme megüvegesedett,
testére az elkerülhetetlen elmúlás nehezedett.
A gyilkos kifosztotta a friss hullát,
elvitte mindenét, ékszerét s ruháját.
A testet visszalökte az Átok-Verembe,
s elégedetten, puszta kézzel betemette,
tőrét megmosta, kezét zsebretette.
Egy ember ballagott az ősi ösvényen,
túl a világon, túl a mindenségen.
Zsebretett kézzel, jókedvűen fütyörészett,
hirtelen zajt hallott, erre ijedten körülnézett...
így megy ez, míg világ a világ,
mindig akad valaki, aki kisegíti,
aztán a szívét döfi át.