Az eltűnő körvonal

Nem látom a hatalmas erőt,mely magával húzna,
Nem érzem a vágyat, mely hiányával kínozna,
Nem tudom, hogy van-e kezem, lábam,
Csak merengek s nyomom az ágyam.
Kérdések ötlenek agyamba hirtelen,
Zúdulnak rám lidércek s kíméletlen
rettenet gyötör, nem vagyok ökör,
Nem élek tudatlan, s lógatom lábaim,
Komoran pásztázik két szemem a világ romjain.
Élet ez tán vagy a halál szele?
Maradjak? Vagy menjek vele?
Faggass őszt, bölcset vagy bátrat,
Mind azt mondja, mit szemével s eszével láthat.
Mellettünk milló, millió más faj,
Mely mind általunk kihal,
De a természet súlyos haraggal zúz, tör,
Egyensúlyért minket végünkig gyötör.
Lásd, sima az út lefelé, s veszélyes fel,
De Te is tudod, a halál után új élet kel,
Benne csillan meg újra, hogy hátha,
vagy feleslegesen bújtunk e világra?
Nem hiszem, nem akarom, hogy minden hiába,
Hogy a legszebb emlék is csak álca.
Minden elveszhet...nem bánom...Múljon el!
De lépteink nyomát az idő nem mossa el...