Az éjszaka sötétje

Tengerkék éjen át siklik a hajó,
Süvítő szélben araszol tovább a lakó,
Kinéz s villám cikázik fakó homlokán,
Dereng már a menekülő sorhajó.
Nyílt vízre téved a nagy kalóz,
Kék Szakáll ki nem hajós,
Oldalán sok holt vére folyt,
Mert kincse oly messziről szólt.
Sok tátogó csontváz alussza álmát,
Kábultan, aszottan, lelkük unott táblán,
Számuk vetekszik a kincsek súlyával,
Potom pénz egy maroknyi élet tudatában.
Süvítő dereglye kúszik az éjszakában,
Kémleli kalóz társait a csatában,
Rabszolgák hada rongyol a fedélzeten,
S a tisztek szavára csáklyáz és fegyverez.
Katonás fegyelem jellemzi emberem,
Acélos magvak tartják e hajót a tengeren,
Az ágyú kilő s pusztít mit talál a fedélzeten,
S a kalózhajó süllyed végtelen.