Az éjszaka betege

Az ég bársonyos, csillogó, s fekete,
A fűszálakkal játszik az éj szele.
A többség csendben nyugszik roppant rég,
Faág roppant a lélek peremén.
Tengernyi az idő, a fény csak nem jő,
Végtelensége őrjítő.
Idegenek az árnyak,
Az emberi elme fárad.
Jár az óra, e feneketlen fertő szolgálója,
Kegyetlenül kattog a mutatója.
Kínoz, várakoztat, beteggé tesz;
Ne félj, megöl, talán tébolyba kerget.
Valami haldoklik, elevenen halódik,
Segítséget nem vár, reménye elveszik.
Gyilkosa hozzád szól éjfélkor: ,,Gyere, és
Mártózz meg e kiapadhatatlan mocsárban te!”
Engedsz a hívó csábításnak, felöltöd
Koromfekete ruhádat. Elmész,
Mások visszajönnek nélküled, mert
Saját kalitkádban fekszel,
Bódultan elméd fogságában,
Csak tested bánt, azt hiszed,
De romlott démonod hamarosan beszippant
Az iszonyat birodalmába.