Az a péntek!

Péntek este volt, álltunk csak mi ketten
Síricsönd mindenütt, levél se rezzen
Csak álltunk, némán egymás kezét fogva
Csak néztük a másikat, semmit sem mondva.

Mi van velünk? - szögezte mellemnek a kérdést
Előhozva belőlem azt a furcsa érzést,
Mintha hírtelen a némaság hangzavarrá válna
A szavak tőrét mélyen a szívembe vágva.

Nem tudom! - nyögtem én a ,,kemény” gyerek
Ki szerint a világ így szép, így kerek
Csak néztem ezt a lányt, ezt az égi tüneményt,
Hogy facsarja ki szívemből az érzést, a reményt.

Jöttek a vádak, és persze jött a keret,
Hogy nem bírja így tovább, de azért még szeret
Neki ez még sok, fontos a tanulás
Délután, ha hazaér jön a lecke, magolás.

Csak néztem, és hirtelen, nem tudtam mit tegyek
Elveszítem, éreztem, hogyha most elmegyek
Gondoltam, más a gond, holnap békülünk megint
Vasárnap, a mára már mindenki csak legyint.

Végleg vége! - hasított belém a gondolat
Kezembe temettem falfehér arcomat
Könnyek csorogtak az ütőerem mellett
Elfáradtunk, kész, tőlünk ennyi tellett.

Eltelt egy hónap, és jött egy újabb péntek
Találkoztunk, bevillantak a nemrég történtek
Beszélhetnénk kicsit, tudom, hülye voltam
Eltervezve szavaimat, lassan hozzá szóltam.

Furcsa, meglepett, kérdő arcot vágott
Közben hangosan rágógumit rágott
És elment, csak úgy, minden válasz nélkül
Pedig először úgy tett, mint aki békül.

Azóta nem szólunk egymáshoz, épphogy csak köszönünk
Ha látjuk a másikat, már régen nem örülünk
Lassan, szerintem, már a nevemet sem tudja
A múltat mélyen, a feledésben tudja.

Péntek este van, állok síri csöndben
Eszembe jut a múlt, mi, ketten
Csak állok a sötétben, RÁD gondolok
Tudom, vége, hát továbbhaladok.