Aphrodíté hanyatlása

Mikor a kelet lehanyatlott, nem élt akarat, mely útját szegte volna a satnyulásnak. A paradicsom üressé vált, táblák helyezték hollétét annak, ahol egykor az égbolt népei éltek. Büszkeségünk igaztalanná lett. És a pillák alól, Eufrátesz barlangjaiból mégis útra kelt a lélek, a romokon kelt át a lány.

Ruhája nem volt több
Mint lepkék sóhaja
Arca nem volt arc hangrétek
Villódzása a mélyben
Újraélte a kivonulás gyarlóságát
Újraszülte teltszívű gyermekét
És jól tudhatta önáltatása
Lesz végzete a világnak

És mégis. A Nílus völgye partra vetette aranyát, kitárta örökifjú ölét- Vizébe hullt a romlás és az átok. A Jupiter holdjai kényeskedve lejtették táncukat repedt tükrében, fakó homokját földre hordta a lassú ár.

És a nap elborult odafönn
És a fény enyészett idelenn

Ezüstben ázott a mezők dús fövenye - puha lányhaj - és hold fürdette a szent vizet. De amint a madár elhagyta ágát, és fölcserélte hűséges szívét, izzó vonalként szelte át az eget az ébredés. Durva vonású szellem libegett a senkiföldi táj felett, rémülten bújt odújába a mókus. Az anya elrejtette gyermekét. Lassanként szállt fel az isteni illat, antik oszlopot emelt magasába, és kincsekkel hintette be a várost. Tétlenül szemlélte a lány a mágia örök virrasztását.

Tudta mi a nyugat ernyedsége
Álmodta mi a mozdulat
Teste üregét
Napfénnyel töltötte meg
Szelídsége

Meztelen keblét kitárta
A fű selymére szórta
Mannáját
És odahullt lábai elé
Materializált isteneinek

Aphrodíté kiűzetett tehát. Ő, aki régen a ciánszín óceán dalait zengte, kirekesztve testéből minden rontó párát, most árván bolyongott a csillagok között. E csillagok porból voltak, álnok fényű hamuból, mely nem enyhíthette a sivatag súlyát. Ártatlansága megmaradt - ám önátadása céltalanná vált, az évek konokul folytak át szívén. Prométheusz dacát nem őrizhette - nem üvölthetett a süket univerzumba egy örökkévalón keresztül. Letépte láncát, és könnyei mákonyédes varázsukkal egyre ömlöttek a tikkadt földre. Tiszta lelke nem szakadt el a világtól - meggyötörten is minket táplál, soha nem szűnő fájdalommal.



Mert az istenek csak sorsukat szolgálták
Önnön sorsukat csillagaik sorsát
És milliárd fényévekre
Galaxisok robbantak és bolygók
Pusztultak, és velőig
Hatolt az éj,
És kátrányba hullt a teremtés
Szekere

És útra kelt az Istennő. A századok foszlott kataklizmáját, görcsét, vonaglásait egy csepp vérébe szűrte, golyót gyúrt a napból, tulajdon ragyogásával vakítatta magát. Formát adott az őrületnek. Megelőzte a mártírok menetét. Nyomorúságából a tenger szakította ki őt.

Mi, akik álltunk már
A járdák mocskában
És hallottunk zizzenve száradó lepedőket
És kóborlásaink során
Kanálisok bűzét szagoltuk
Szánjuk az elmaradt feltámadást
Szánjuk a sosem látott szivárványokat
És szégyelljük a bánatos kacajt
Mely a reménybe fúrja tüskéjét

Mi, akik magunkénak valljuk
A pusztuló világot
Fonnyadt virágokat és mérgezett erdőket
És üres szíveket és formált erőket

Mit sem tudunk az őrületről
Mit sem sejtünk a magányról
A kézenfogott diadalról
És a szavakbarejtett szerelemről

A koszorúk is elhervadnak, karöltve az elmúlással. A pillangó kiröppen, a hernyó halott és puszta báb csupán. Az ősz is levetkezi ezer színét. Farkasok gyűlnek a trón körül, ahol a múzsák homlokon csókolják Aphrodítét. Az istennő szétosztja babérjait, földredobja köntösét, és ajkához emeli a kelyhet.