Amit látok...

Sötét és borús TÁJKÉP,
Ezt látom magam előtt,
Éles és hegyes formák,
Még is olyan SZÉP…

Holdfényben nyugodtnak TŰNNEK,
E látvány alakjai,
A szürke lombok, az árnyak,
Lebegnek az éjszakán, s meg nem SZŰNNEK.

A holdnak vidám ARCA,
Rengeteg fájdalmat tükröz,
S kövek ütötte kráteres sebek,
Kényszerítik érzelmi HARCRA.

A sok csillag az ÉGEN,
Lágyan simul a Hold köré,
És együtt nézik végig,
Hogyan hal meg SZÉPEN.

Előjött végre a FÉNY,
Más lett a kép színe,
A porladt, üszkös formák,
Szépnek tűnnek, s ez TÉNY.

A nap már büszkén mosolyog FENT,
Megérdemelt helyén,
Újjá éledt végre a remény,
S melegséggel tölt el itt BENT.

Amit látok…

Amit látok, az én vagyok,
Lelki szemeimmel magamban pislogok,
Bár valójában vak vagyok,
Arcomon még is könny csepp csorog.

Amit látok...