Amen

Látom az utat, meredeken kaptat fel a jámbor hegyre,
Cipel, megrogy, térdel, mászik, szemébe süvít a szele.
Sajátjaként tekint körbe mindenre mi él, s teremtetett,
De nem lát embert, csak holmi kacatot, mit szele reptet.
Ványadt arcán a fájdalomtól elhalt idegek rángatóznak csupán,
Nem játék, könnyes valóságpárhuzam. Ósdi rémrege bucskáz,
Minden rángó arcvonáson, kétezer éve ugyanoly furán.
Teste már alig bírja, de ő szenved még, pedig a test utál,
Majd elesik, térde vérrel tisztítja a poros domboldalt,
Elmélázik, erőt gyűjt, nyög egyet, kettőt, s oldalt
Mikor kitekint, érző szíve érdes valóságba fonnyad.
Ismét csak szele-hurcolt szemét. Nincs, ki mondja,
Segítek, itt a kendőm. Mindegy is, csak egyedül vállalná.
Kétezer éve ugyanúgy, ugyanazért a világot megváltaná.
De még sínylődik, vánszorog, a porba folyik vére, kápráz,
De még egyszer kitekint, élő szívvel, s reménnyel várná,
Hogy ott legyen legalább egy, de csak a szele köpdösi szembe,
Pont, mint rég mi, de mára más sincs csak egy nyüves fejsze,
Mi alatt más szenved, s kérdi, ki volt ki szemközt a hegyen
Keresztfáját sutba, fiait a kútba dobta, mert nem volt, aki bátran vallja,
Atyám, én leszek érted, s te legyél a keresztem, míg élek!