Álombéli lány

... És a sötétben mint megtestesült tündérfény 
lebegett a távolból felém 
az aranyszegélyű bársonyfelhők felett 
egy alak, melyet tán sose tárt még halandó képzelet. 
Vékony fátyla haloványan csillogva úszott utána, fodrokat vetve 
a földet ellepő rózsaszín habtengerre, 
S orcáján oly tisztaság ült, szemeiből olyan kedvesség áradt, 
hogy menten rabigába estem, ám ilyen fogságot méltán várhat 
- ha jó szívvel él- minden szeretett embertársam.
Egész tündöklő lényét ezüstszín sejtelem 
ragyogta körül, mely furcsán messze taszította őt tőlem, 
elérhetetlen távlatokba, mely felé csak madárröptű tekintet 
szárnyalhat, ki minden béklyót levethet, 
lerázhatja karcsú lábáról minden láncát, 
s -ha akarja- levetheti fojtó álarcát. 
És ő csak állt ott, mint ki mit sem sejt 
szorongó félelmeimről, melyt 
csak legbensőbb énem rejt.
Látóköröm horizontján, ott, hol a színek 
kavarogva egyesültek 
egy hatalmas folyammá, mely szabadon kígyózott, 
s a mélyben hullámzó kék óceán felé folyt, 
elsodorni készülték e mesebeli jelenést s hiába 
szökkentem bágyadtságomból ébredve utána, 
homályos látomássá vált lassan, 
letűnt hamarost a horizont alatt, 
s utána csak a csendes áhítat maradt...