Álmodom

Mint az oroszlánbarlangból menekülni próbáló vad
Életemért harcolok, fejem elveszítem, vagy
megmaradok, mint örökkön a felhők, s romok
belőlem szüntelenül törnek a sorok.
Rohan, tombol a szél, Távol rózsabokor integet,
S mintha szólna: „Szakíts le bátran, gyere közelebb.”
De nem megyek, tudom tövisét belém mártva,
mosolyogva, vidámon tovább állna.
Inkább hagyom, hogy vigyen a szél,
Amíg érzem, hogy hozzám beszél.

Lepihenek, puha öledbe teszem fejem.
Álmodom, te figyelsz, nehogy ébrednem kelljen.
Ha ébredem mosolyod és csókod köszönt,
S amíg ölelnek ajkaid, köszönöm
neked, hogy számba ételt és italt adsz,
És ha kell, újra elaltatsz.