Álarc

Ez nem te vagy, ez nem lehet,
Nem, én nem hiszek neked.
Nem látom az igazi arcodat,
Valami itt legbelül hasogat…

Hamisan csillog szemed rámnézve,
Műmosolyod édesen hasonlít a mézre.
De én tudom, hogy nem vagy igazi,
Kár nekem itt egy másik embert játszani.

Fejezd be a színészkedést, vége a játéknak,
Szertefoszlassz hamar, mint egy üres gondolat.
Érzem, kell most valamit érted tennem,
Hogy a régi, igazi barátom visszanyerjem!

Vesd le ékszereid, mert te nélkülük is fogsz ragyogni!
Nem a drága gyémánjaidért fognak a többiek szeretni!
Nem ezekért fognak az emberek szeretni vagy utálni,
Csak azt nézik, tudod e az igazi éned adni...

Vedd le álarcodat és mutasd meg magad!
Vállald fel tetteid, és csak a jó éned marad.
Bízz az emberekben és nem lesz mitől félned,
Légy boldog, hogy legyen miért élned!

Nézz körül, hiszen boldog ez a világ,
Mint e mezőn körülötted milliónyi virág.
Hallgass meg és kérlek, maradj örökre velem,
Vár ez az élet, szorítsd erősen két kezem.

Látod? Csúf jelmezed nélkül is boldog tudsz lenni,
Ékszereid nélkül is képes vagy őszintén szeretni!
Már nem csak egy apró porszem vagy a sivatagban,
Valói érték vagy, csak így egyedül is, magadban!

Lencsés Anita
2004. október 31.