A szobor

Csak állt a szobor. Megmunkált teste
Napsütötté vált, s egészen
Vígan meredt a térre, ahol a bús emberek
Sétálni szoktak, s megnézni őt is néha...

Csak állt a szobor, de ki lehetett
Azt nem tudja már senki, senki,
Hangja milyen volt, nem hallották az emberek soha,
Csak egy kőhalomnak nézték, pedig ember volt

S ő is látta, hogy lemegy a nap,
Talán egy papírra vetette,
De azt se látta senki, senki, nem törődtek vele,
Ő csak egy kőhalom, mi a távolba réved

Pedig ha lenne könnye, sírt volna
Úgy meredt a semmibe némán
Mint az Isten, ha látja, hogy valakit meggyilkolnak –
S ugyanolyan rezdületlen maradt mindig

Ő nem szólt, csak állt a talpazatán
Aztán én odamentem egyszer
És búsan tisztelegtem előtte, hogyha már ők nem
Látják. Félt a világtól, neki idegen már

S arra gondoltam, milyen szelid
Most, mikor megfogom a kezét
És elsírt bánatát olvasván csak azt látom én is,
Hogy most már elveszett lett, csak egy magas szobor

Pedig a kőtáblán ott a neve
Mégsem figyeli immár senki,
Ott lakott nem messze tőlük, arra nyújtotta karját,
S bár úgy sírt volna, csak állt, állt rezdületlen

Nem akart zavarni ő már senkit
Csendesen halt meg, s bár tudom
Hogy rossz élete volt mégis példaképem, boldogság
Járna neki, de tudom, nem kapná meg soha

S mikor elhagytam a parkot, még
Egyszer visszanéztem rá, s a
Nevére, hogy ne felejtsem el, s az arcát néztem
De nem kiáltott. Csak állt a szobra, csendesen.