A Reménytelenség-foka

Mint ködös éjszaka világító telihold,
Úgy röhög rám a Reménytelenség-fok,
Számba veszi életem, szerelmeim,
S csak gúnyosan röhög, mily’ érdemeim…

Mily érdemek?! Nincsenek és nem is lesznek!
Főleg ha egyetlen lánynak se kellek!
Kit ha szerettem szívből, mind elhajtott,
Mint legyet szokás, ha az gonoszkodó.

Mily érdemek?! Ha családom szerteszét hever?
Apám-anyám egymást se szeret már, engem.
S az Isten? A magasságos Mindenható?
Ő se törődik már velem. Ő is elhagyott.

Mily érdemek?! Ha barátok ellenem lesznek?
Meg se hallgatnak, s nem is kérdeznek:
Milyennek érzed magad a bőrödben?
Kiket nem érdekel az, ahogy elöregszem?

Mily érdemek?! Ha hiába való áldozatot hozok,
Ami szerintem jó ha lenne, így gondolom,
Sehogy se jó ma élni, ily sivárságban,
S csak égbe szól három kívánalmam:

S ködös éjszakai hold virága,
A röhögő Reménytelenség-foka,
Dicsőn, magabiztosan áll felettem,
Mutatja, mi ellen kell küzdenem.

2006-09-28