A Pusztító

Erdő közepén áll egy férfi,
Hogy miért van ott, Ő sem érti.
Az éj védte üggyel-bajjal,
Segítette Őt éjjel-nappal.

Szemeiben vérkönny ül,
S eléje homályt küld,
A sötétséget feloldja,
Semmi nem az, aminek gondolta.

A hazugság helyébe fény kerül,
S arca erre felderül.
Szívén a sebhelyek, már csak hegek,
Szerelmet lát a sötétség helyett.

Szerelmét a kín gyújtja,
S karját az ég felé nyújtja.
Tekintete a semmibe vész,
Majd úgy oszlik szét,
A kín, melyet érez,
S minden a semmibe porlad.

Kar nyúl érte,
S rántja magával az égbe,
Egy segítő kéz,
Mely mindenre kész,
S szívét forróság önti el,
További sorsát Ő dönti el.

S mint lakat alatt a titok,
Felszabadul az átok,
Melyet eddig hordozott,
S amit a kéz gondozott,
És kirobban az erő,
Ami még csak most jött elő,
S vad tűzzel söpör végig,
Érte nyúl akár az égig,
Utána lángoló sötétség marad,
Mi mindent magával ragad.

Bizalmat suttog, és bíztat,
Hogy hatalmat és erőt adhat,
Csábítja, s közben az arcát lesi,
Végre nem a homály fedi,
És ekkor lett a neve Pusztító,
És Ő lett az, ki mindenható.

Az átok ekkor rátelepszik,
S a Pusztító eszét veszti.
Villámokat szór a Földre,
Így tarolja le körbe,
A világot, melyben született,
A port, melyből vétetett,
S nem számít már neki semmi,
Nem tudja őt megállítani senki.

Minden, mi gonosz, felszabadul
A Pusztító hada megalakul,
S most már a sötétség győz,
Mert nincs már a Földön olyan hős,
Ki Pusztítóval felvenné a versenyt,
És minden egyszerre dermedt.

Nem létezik már olyan, hogy idő,
Nincsen fa, mely a földből kinő.
A Pusztító néz le meredten,
Eszébe jut, kit egykor szeretett,
Megölte és most mindennek vége,
Soha nem lesz már a Földön béke.

Arcán megint a vérkönny folyik,
És markában egy medált szorít,
Ideje lenne gondolkodni,
De késő már megfutamodni,
Már nem mehet vissza a fénybe,
Mert mindennek örökre vége.

Egyszerre rájön, hogy az átok irányítja,
De már nincsen, ami visszafordítja.
Dühét egyre az fokozza,
Mikor az átkot feloldotta,
Szerelmére nem gondolt,
És felelőtlenül tombolt,
De végre észhez tért,
És máshogy kíván vért.
Társára dühvel támad,
Végül ereje szétárad.

De semmit nem ér a késztetés,
Csodálkozik, hogy nincsen kérlelés.
Az átok nevet a markában,
Nem tarthatja őt kordában,
Magának akarja a hatalmat,
A Pusztító így nem maradhat.

Eddig kivette őt a fényből,
Most kiűzi őt az égből.
A Pusztító minden erejével,
Küzd az utolsó csepp vérével,
És eljön az a fulladás,
Ami már a végső megadás,
Teste a lángoló porba hull,
S élettelenül lángra gyúl.

Az átok most már egyedül uralkodhat,
A világ felett, melyet most elporlaszt,
Csak ennyit ért a Pusztító halála,
És eltűnik a porban a maradványa.