A macskáról

Álnok, csalfa, kéjenc dög.
Dorombol és törleszkedik,
Lábunk alatt sündörög,
Ha az ebéd késlekedik

És őkelme már éhes.
Farkát a magasba csapja
És úgy köröz kis, éles
Sivításokat hallatva.

Ha jóllakott a macska,
Szépen csendben messze vonul
Úgy, hogy mindenki lássa:
Mostmár maga is boldogul.

Most alszik - kinyújtózva,
Selyem hasa kitárult rész,
Négy lába szertetárva.
Szeme most önmagába néz -

Talán keres valamit
Ott bent, hová arany szeme
Tükrén át soha semmit
Nem enged láttatni? "Nesze!"

Mondja mindig ez a szem,
"Úgysem látsz be rejtekembe,
Nem látod, mi van itt benn!
Azért szeretsz... így van, ugye?"

És mi csak bólogatunk.
"Szeretlek kis csalfa cédám!
Bár nem vagy fehér hattyunk,
Nem vagy én szent, szűzi lédám,

Nem vagy más: ördögfattya,
Angyalgyilkos kis szörnyeteg,
Rossz is vagy, istenadta!
Azért még mindig szeretlek."

Mikor ezt kiolvassa
Válaszoló szemeinkből,
Nem számít már, ki látja:
Mostmár puszta szeretetből

Lehullik róla a máz
És mellénk fekszik pihenni.
De akárhogy is, vigyázz!
Gyengéden kell hozzáérni.