A gondolat

Csöpög az ereszről a víz, nyála az aszfaltra csurog,
Boldogtalan sikátorok közt kujtorog.
Áttetsző arcát félénk nap melegíti fel,
Istenéhez könyörög, vigaszra nem lel.

Nedves utcákon jajong, süvít kopasz fák alatt a szél,
S elszakadt kabátjában ballag a tél.
Fehér arcába folyik, és hűsíti a víz,
Felette felhőtömeg úszik, tíz meg tíz.

Hegedül a csend, dél elmúlt már, és a faház didereg,
Míg dermedt fák alatt sárga levél remeg.
Lámpa néz a távolba édesbús szemekkel,
A nap lenyugszik, majd dombok közt újra kel.

Este álmodik a betonföldön egy apró gondolat,
Aztán hajnalban felkel, s hintót fogad,
Egész a határig megy el, ámulva kiszáll,
Testén zöldes rongy lifeg, nyakán vastag sál.

Ment egy darabon, boldogan, majdan találkozott velem,
S elém siklott csodálkozva, nesztelen,
Majd levetette rongyát, s belém költözött,
Hátamra, szívemre egy követ kötözött.

Azóta már csak egy árny lettem, egy lopakodó árnyék,
S ódzkodik tőlem minden hangos tájék,
Én lettem a csend, az elmúlás kuldusa, én...
Ki borongva sír egy omló hegy tetején!