A galamb útja

Száll a galamb keresi fészkét,
Elhagyta rég a kopár város szélét.
Felszállt magasan a fellegek fölé,
Hisz tudja szerelme már nem lehet az övé.
Elszállt tőle mert úgy gondolta,
Jobb lenne ha ő már távol volna.
Távol, messze kis szerelmétől,
Mert többet várt a jövőjétől.
Azt hitte ettől biztos csak jobb lesz majd
Messze jár mire az első rózsa kihajt.
Nem érdekli már többé más,
Csak a fellegekben a száguldás.
De ezek nem a szerelem fellegei,
Hanem a menekülés csúf ölebei.
Szárnyal magasan, hisz ennek a híve,
De lassan zuhanni kezd. Mert lehúzza a szíve.
Szíve nem él már, ólommá vált,
Elérte a menekülés végső határát.
Lezuhan a mélybe, elnyeli a tenger,
Nem látja őt se madár, sem ember.
Nem látja már senki, elnyelte a mélység,
Az örök kárhozat, a végtelen kékség.
Lemerül a mélybe, az iszap tengerébe,
Belehalt végül a szíve szerelmébe.