16. állomás

Sólyomszemek pilláznak végeimben,
gyöngyöző formám ringatja a változás.
Zajt vető remegés szikrázik kőélű térdeimben,
s magánytól duzzad a 16. állomás.

Mosott hajnalkép : emészt egy emlék!
Elveszett bizalomból már csak a totem lennék,
de nem enged fájni… egyre boltozódva
fénylik a látomás-

Merengve szól : - Megrepedt a képzelet!
S míg órába foglal az élvezet,
mondja egyre : - Tollad megmérgezett!
Feleletem néma… nem kérdezett…

Válasz nélkül tűzdelt, dobált, támadott…
Mosolyt itat : - Tovább nem várhatott!
S míg gúnyt gáncsolt kopottan, ridegen,
úgy éreztem, személye egy bútöltő idegen.

Szabadult tekintetből menekült lettem;
Pilledt forróságba rohant a fény,
- látomástól tömött bérenc testben
mondom: - Bűn, ártatlan ármány! Nem én tettem!

Ösztönöktől bódult hiedelem az érv:
Felfordult tükörképek cseréje;
s míg szívemben nyurgán formálódik a sérv,
gyógyulás lenne egy szó… a szívek erénye.

Míg fullánkolt, ostorozott engem,
egy eleven, félálmú elítélt lettem
ki az életből varázsol karcnyi földet,
kit a vagy szemlesütve pörget.

Ki aranyban hordja polcolt vagyonát…
Nem érez se űrt, se bódító, igaz aromát…
Csak fut és vírusoktól éhez.
Hiába : üt s csak utána kérdez.

Hmmm… merengő arca sápad.
Fejemre veti az utolsó csepp nyálat.
Elhalkul. Rekedt mondata csak annyi:
- Bocsánat! Nyugodt élmény, melyből álmom: Téged kifaragni.