ZombiFöld 11. fejezet

11. fejezet

Akármi is történik, az élet mindig megy tovább. Sem a tegnap, sem pedig a holnap nem akadályozhat meg abban, hogy a mai napot úgy éld, ahogy élni szeretnéd. Csupán merni kell, legyen merszed. Élj a pillanatnak.

- Minden oké ott hátul? –pillantott hátra Jason a válla felett egy pillanatra, majd ismét az útra koncentrált. Pár perc, és elérik a városhatárt. Végre.
- Persze –Sóhajtott Emma, majd Jacob szemébe nézett. Azt hitte vége az életének, hogy meg fog halni, de ő az utolsó pillanatban ott termett, és letépte róla a zombivá lett benzinkutast. Most hozzá bújva utazik a hátsó ülésen, és élvezi a pillanatot, amit vele tölthet. Nemrég megérintette a halál. Már azt hitte vége az életén, felkészült a halálra, és arra, hogy elveszti élete szerelmét, ám nem így lett. Kapott még egy kis időt. Nem tudja mennyit, de nem is érdekli. Tart, ameddig tart, és élvezni fogja minden pillanatát.
- Nem vagy fáradt kicsim? –magához ölelte a lányt, puszit nyomott a feje búbjára, és mélyen magába szívta a hajának illatát.
- Egy kicsit.
- Akkor aludj. Most már úgysem állunk meg. Pihend ki magad.
- Nem hiszem, hogy el tudok aludni.
- Pedig jobban tennéd –vakkantotta hátra Jason- kipihenten nagyobb hasznodat vesszük. New York tele lesz zombikkal. Millió szám lesz, meg sem lehet majd tőlük mozdulni. Őrültség oda menni, de ott talán lesznek túlélők, találunk segítséget.
- Bízom benne –Jacob hiszi, hogy elég sok túlélő maradt, hogy talán nem az egész ország, csupán egy része esett áldozatul ennek az egésznek.
- Na és te, tündérke? Mit gondolsz? –fordult hozzá fülig érő vigyorral.
- Szerintem nem fogunk senkit sem találni –csak egy pillantást vetett rá, aztán az ablak felé fordult, és bámult kifelé rajta. Az egész utca kihalt volt. Se emberek, se zombik. Minden nyugodt, és békés volt. Mintha semmi sem történt volna… de mégis. És erre csak a hátra hagyott autók, tetemek, pár szétszórt emberi holmi utalt- a városban. New York túl nagy, és ez az egész egy pillanat alatt történt. Az egyik percben még minden rendben volt, a másikban pedig már élőhalottak elől kellett menekülnünk. A filmekben mindig járványszerűen terjedt. Egy, aztán kettő fertőzött, majd egy város, végül az egész bolygó. Itt viszont, a valóságban ez pár perc alatt lezajlott. Nem tudom mi történt, hányan menekültek meg? De abban biztos vagyok, hogy egy nagyvárosban, ahol millióan laktak, az a pár túlélő, aki maradt, már rég halott.
- Akkor miért megyünk oda? –Emma nyugtalanul szorította meg Jacob kezét- a biztos halálba rohanunk.
- Nézd kislány –hangja komoly lett- a közelben nincs más. Én bízom benne, hogy lesz ott egy kisebb, vagy nagyobb csapat, akikkel együtt nagyobb lehet a túlélési esélyünk.
- Én a családomat akarom megtalálni. És ehhez Los Angelesbe kell mennem –Emma nagyon szeretné őket megtalálni. Nem tudja, hogy életben maradtak-e, vagy sem? De azt igen, hogy el fog oda jutni, hogy megtalálhassa őket.
- Ehhez kaphatsz segítséget a városban –egy kis időre hallgatott, mielőtt ezt hozzá fűzte volna. Nem akarta megbántani, ezért nem mondta, hogy mit gondol. Arra az esély, hogy a szülei életben maradtak, szinte semmi. Az, hogy ők élnek, az is puszta véletlen. Még szerencsének sem lehet nevezni. Szerencsés az, aki most tudatlanul, élőhalottként vonszolja magát, hogy friss húshoz jusson. Mert annak már csak ez az egy maradt, míg nekik az állandó menekülés, küzdelem, bizonytalanság, és rettegés. Sok mindent látott katonaként. Átélt pár húzós helyzetet, de ehhez hasonló helyzetben még sosem volt.
- Ott a tábla –kapta fel a fejét Viktória, mikor meglátta a város végét jelző táblát. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben elhaladtak mellette. Végre kijutottak. Elhagyhatták a várost, és lakatlanabb vidéken vannak. Most már csak el kell jutniuk New Yorkba. Fél oda menni. Nem a halottaktól fél, hanem attól, ami ott fogja várni. Ott éltek a szülei, és tudja, hogy szinte semmi esélye nincs rá, hogy életben maradhattak, de mégis bízik. Meg akar győződni róla, arról, hogy élnek-e. A város külső részén éltek, egy zöld, kertes részen. A szülei már nyugdíjasok voltak, míg ő még tanult. Abban bízik, hogyha túlélték, megúszták az átváltozást, akkor talán odabent maradtak, és nem mozdultak ki. Az apja elég jól berendezte a házuk alatti óvóhelyet, ahol akár hónapokig is ki lehet bírni. Ha életben maradtak, akkor ott lesznek.
- Min tűnődsz tündérke?
- Semmin –vágta rá kissé kedvetlenül, majd mélyet sóhajtva engedte el a szülei gondolatát- csak már ott lehetnénk.
- Hamar odaérünk.
- Remélem is.
- Nézd, ott van egy! –kapta fel a fejét, mikor meglátta az előttük pár méterre poroszkáló férfit. A ruhái elég szakadtak voltak, és vérfoltok borították. Felfigyelt az autó hangjára, megállt, és feléjük fordult- Most kinyírom! –gázt adott, és a férfi felé húzta a kormányt- Egy sem maradhat! –végezni akart az összessel. Minden zombival. Elvették tőle Daryl-t, az öccsét, és ezért bosszúra szomjazott. Tekintetét egy pillanatra sem vette le áldozatáról. Szinte farkasszemet nézett vele, ráhúzta a kormányt, tövig taposta a gázpedált, és alig várta, hogy elgázolhassa.
- Húzd félre! Húzd félre! –kapott a kormányhoz Viktória, mikor meglátta, hogy a férfi nem zombi. Tekintetük találkozott, és az út szélén álldogáló férfi riadt, rémült tekintettel nézett a szemeibe, miközben felé száguldottak.
- Bassza meg! –üvöltötte idegesen. A fékre taposott, és elrántotta a kormányt, de már késő volt. Túl közel értek. Tudta, hogy nem kerülheti el a gázolást. Összeszorította a fogait, és várta, hogy áldozata felkenődjön a szélvédőre, ám a férfi az utolsó pillanatban félre ugrott, és az útszéli árokban találta magát. Az autó hangos fékcsikorgással állt meg. Mind idegesen, rémülten kapkodták a fejüket. Hátra néztek, az árokban fekvő férfit bámulták, aki nem mozdult.
- Megőrültél? –idegesen bámult rá- Majdnem megölted!
- Nem tudtam, hogy ember –védekezett, bár jól tudta, hogy igaza van.
- Legközelebb gondold meg, hogy mit csinálsz! –kicsatolta az övét, és kiugrott a kocsiból.
- Várj tündérke -ő is kiszállt, és a nő után szaladt- lehet, hogy veszélyes.
- Itt csak te vagy veszélyes! –mordult rá, miközben a férfi felé sietett, aki bátortalanul igyekezett felállni, és kimászni az árokból.
- Már mondta, hogy sajnálom –miközben odaértek Emma, és Jacob is kiszálltak, és az autó mellett maradva figyelték az eseményeket.
- Jól vagy? –nézett az árokból előmászó férfira, aki még remegett az ijedtségtől.
- Sajnálom haver –lépett oda Jason- azt hittem, hogy te is zombi vagy.
- Semmi gond –rebegte.
- Jason vagyok –nyújtotta a kezét.
- Noel –kezet fogott vele.
- Én Viktória –mosolygott a férfira.
- De szólítsd csak tündérkének –nevetett.
- Egy pillanatra sem vagy képes leállni? –még mindig mérges volt rá.
- Ugyan már, ne csináld –fordult felé.
- De igen, mert egy barom vagy.
- Te meg gyönyörű, amikor haragszol –vigyorgott.
- Tudod mit? –nézett mélyen a szemébe.
- Mit? –kíváncsian várta a válaszát, miközben Noel némán figyelte a számára még idegen embereket.
- Keress valamit, és dugd fel magadnak!
- Bírom, amikor ilyen harcias. –fordult Noelhez- Totál oda van értem –vigyorgott.
- Apádat! –mordult rá, majd ott hagyta őket, és visszaindult az autóhoz.
- Látod azt a hátsót –célzott Viktória kerek fenekére- nem lehet, nem beleszeretni.
- Álmodozz csak! –szólt vissza, de nem fordult meg. Elég idegesítőnek tartja a férfit, ám emellett valami mégis megfogta benne, és ez még jobban idegesíti, mint Jason.
- Mondom, hogy szeret. –vigyorgott még mindig-, na, gyere. Bemutatlak a többieknek…