We are one

Egyek vagyunk...
Mi ketten. Két test, egy lélek. Egymás nélkül félemberek..

Nemrég történt, amikor a halál szele simogatta arcomat. Megláttam a fényt. A fényt, ami belőle áradt, az erőt, a biztonságot… És elüldöztem magam mellől és magamból a halált. Élni kezdtem.
Tudtam, hogy ha nincs mellettem, senki vagyok. Csak egy kislány, kinek fél lelke van. Nem voltam egész, nem voltam önmagam.

De megjelent Ő, fényt hozott életembe, és megtanított élni. Megtanított örülni az apró dolgoknak, a napfénynek, a virágillatú szellőnek, a csillagos égnek egy balzsamos nyári estén.

Boldog voltam. Örültem, hogy van mellettem valaki, aki értelmet ad az életemnek, akiért érdemes küzdeni az élettel szemben. De mint álomból riad az ember, elhagyván a hamis boldogságot… Én is felébredtem. És nem volt többé mellettem, velem, értem, ellenem..

Egyedül voltam. Sötét volt. Hideg szél csapkodta az ablaktáblákat. És nem tudtam, ki vagyok, kiért éltem, csak azt tudtam, hogy elmúlt valami, aminek örökké kellett volna tartania.

Nem értettem, nem éreztem semmit, csak feküdtem éberen az ágyamban, hallgatva a téli szél susogását, és nagyon egyedül éreztem magam..

Nem tudtam, hol vagyok, nem az én szobám, ez csak az ágyam... Hol vagyok? Ki vagyok?

És mint álomból riad az ember, elhagyván a hamis boldogságot... Tudtam, meghaltam. És én hagytam Őt magára, a hideg téli estén… Örökre el kellett mennem.