Vértelen gyilkosság

Ezen a hideg, szemet-könnyező téli estén még a belvárosi vagányok is behúzódtak az utcákról a környék valamelyik olcsó szeszt és hangos zenegépet kínáló kocsmájába. A Teleki tér és a Népszínház utca környékéről is kifújta az életet a csípős, metsző szél. Csupán nagyritkán siklott végig egy autó reflektora az öreg házak falán, hogy a félig leeresztett redőnyökön át fénnyel töltse meg a földszinti bérlakásokat. Óránként az esti tömegközlekedési járat üres buszai hörögtek végig a József körúton, de le- és felszálló utas hiányában lassítás nélkül gurultak át a megállókon. Esze ágában sincs senkinek utcára menni, amikor harapnak a mínuszok és orrba fagy a lehelet. Majd holnap, ha már muszáj.
Kivéve Mária nénit. Ő minden este ilyenkor sétált el az egyik diszkontáruház kihelyezett üzletébe. Ott zárás előtt akciós volt a zsömle és a kenyér, valamint a párizsi végét is féláron mérték ki az eladók. Ha akadt olyan dobozos tej, ami másnap lejárt, akkor azt is olcsóbban lehetett megvásárolni. Az árérzékeny vevők éltek ezzel a lehetőséggel, mert így lefaraghattak valamennyit a konyhapénzből. Nem mintha Mária néninek ez a túlélést jelentette volna úgy, mint más nyugdíjasnak. Ő egész életében spórolt és megfogta a forintot. Minden hónapban félretett a nyugdíjából is, és amíg lába és szíve bírta egy szerény összeg ellenében még a lépcsőházban is ellátta a takarítói feladatokat. Ezért az évek alatt bankszámlája szépen kikerekedett. Ugyanis Mária néni elővigyázatosságból számlán tartotta minden megtakarítását, mivel úgy vélte, nincs biztosabb hely, mint a bank. Mondogatta is gyakran: a mai világban csak a bolondok varrják párnába a pénzüket!
Mária néni lassan csoszogott hazafelé a néptelen utcán miközben maga után vonszolta fáradtan nyikorgó, gurulós bevásárlókocsiját. Jól ismerte a környéket, tudta hol rövidíthet az úton. Bejáratos volt a szűk mellékutcákba, ahol megrekedt a kitört utcai lámpák sötétje és égig értek a málló téglafalak. A hosszabbik út túlságosan fárasztó lett volna számára. Nem vitte már úgy a vizes, ízületes lába és az orvos is megmondta, ha csak teheti, kímélje magát. Túlsúlya és magas vércukorszintje is csak rontott a helyzetén, a gyenge szíve miatt pedig kerülnie kellett a terhelést, valamint távol kellett tartania magát minden izgalomtól. Már a legkisebb sokk is végzetes lehet számára. Ezért sem sietett, és amúgy is csak az üres lakás várta otthon meg egy kis paprikáskrumpli, ami a konvektoron mostanra már biztosan megmelegedett.
Miközben gondolatai egyetlen unokája körül jártak, aki már évek óta ajtót sem nyitott rá, nem vette észre az egyik kapualjból ráleselkedő veszélyt. Egy alak épp utolsót igazított maszkján, amire csak a szemének vágott két lyukat. Kezében pisztolyt szorongatott és várta áldozatát, aki a hangos fujtatásból ítélve már csak lépésekre lehetett tőle. Türelmes volt, nem sietett. Tudta, az időzítésen múlik minden. Aztán mikor az idős asszony melléért, hirtelen előugrott a fedezékéből és elkapta annak kistáskáját, majd teljes erőből rángatni kezdte.
- Add a pénzed vagy kinyírlak! – üvöltötte artikulátlanul miközben az idős asszonyt majdnem a földre rántotta a táskáért vívott harcban. – Nem hallod? – ordította és a pisztollyal hadonászott. – Add már a táskád, mert megöllek! Meghalsz vénasszony!
Mária néni tehetetlenül vergődött az erős ráncigálás közepette és azon igyekezett, nehogy földre kerüljön a váratlan attaktól. A kis kocsija felborult és a zsömlék szerteszét gurultak belőle, mintha csak menekültek volna a rabló elől. Először úgy tűnt a támadó eléri, amit akart. Mária néni levette válláról a táskát, de ahelyett, hogy azt átadta volna, lendített egyet rajta és teljes erőből lesújtott az ordító férfi fejére. A rabló megszeppent a nem várt ellentámadástól és egy pillanatra el is hallgatott. Ezt használta ki Mária néni, hogy újabb lendítés után kíméletlen ütést mérjen apró, de annál súlyosabb kistáskájával.
- A pénzem kéne? - szuszogta. – Nesze te gazember! – azzal ismét lesújtott.
- Nem érted, hogy megöllek vénasszony? - a férfi hangjából eltűnt a vehemencia. Kérdése sokkal inkább meglepődést tükrözött, sem mint agressziót.
Az asszony ekkor már rendíthetetlenül püfölte támadóját, aki két kézzel védte magát és lassan hátrált az ütészápor elől. Úgy tűnt, hogy a rabló bátorsága gyorsan inába szállt és egy hirtelen hátraarc után futásnak eredt. Mária néni azonban nem hagyta annyiban a dolgot és kiabálni kezdett:
- Tolvaj! Rendőr! Rendőr!
A kiáltozásra két sunyi alak bukkant elő az egyik ház mögül azt kutatva, hogy ki és miért emlegeti ilyen hangosan a szervet. Mikor azonban látták, hogy a kiabálás nem figyelmeztetés volt a hatósági jelenlétre, hanem segítségkérés, úgy gondolták, hogy itt az idő törleszteni valamit abból a társadalom felé felgyülemlett tetemes adósságukból, amit pitiáner bűnözőkarrierük során felhalmoztak. Még csak megerőltetniük sem kellett magukat. A rabló pont feléjük rohant. A két alak kiugrott a sötétből és leteperték a férfit, aki néhány súlyos ökölcsapás után eszméletlenül terült el a fagyos aszfalton.

Fagyott mozdulatlanságba zsibbadt végtagok… Lüktető sajgás állon és halántékon… Vakító, éles fénypont, először az egyik majd a másik szemben… Egy hang szólt, távoli, mélyről jövő:
- Enyhe agyrázkódás, de a biztonság kedvéért bevisszük egy CT-re. Ki most az ügyeletes baleseti?
- Az Uzsoki. – felelte egy másik homályos alak. – Rögzítsem a nyakát? – kérdezte, és tenyerébe fogta a kábult férfiarcot.
- Tegyünk rá egy gallért.
A világ lassan kitisztult. A hangok élesedtek, a formák kontúrt kaptak. Rendőrautók sorfala vette körbe a helyszínt. A kék-piros fénypulzák kíváncsi tekinteteket csaltak az ablakokba, de a csekély érdeklődés hamar alábbhagyott. Mivel nem történt semmi érdekes a redőnyöket is leengedték. Nehéz lett volna visszaaludni ebben a villódzásban.
Egy rendőr hajolt a hordágyon fekvő férfi fölé és monoton monológba kezdett. Kevés információ jutott el a pórul járt rabló tudatáig, de az „őrizetbe vétel” és a „fegyveres rablás kísérlete” tisztán érthető volt. Csuklóján ezután hideg bilincs kattant. Szinte összefagyott bőrével a rideg fém.
- Engedjenek oda! – lihegte két tüdejéből feltörő sípolás között Mária néni. – Látni akarom azt a kurafit! – azzal befúrta magát a rendőrök közé. – Hadd látom azt a semmirekellő, anyaszomorító…
Itt váratlanul elhallgatott. Csak nézte a fekvő alakot, azt, aki imént még halállal riogatta. Csillapíthatatlan haragja értetlen döbbenetté alakult. Szava elakadt és hosszan, zavarodottan fürkészte támadója arcát, mint aki kísértetet lát.
- Hölgyem, ismeri ezt a férfit? – kérdezte hivatalos hangon egy rendőr.
- Andriska! – ez minden, ami hirtelen Mária nénitől kitelt, nagysokára szólalt csak meg ismét: - De miért? Mire volt ez jó? Miért nem szóltál, ha egy kis pénz kellett?
- Ismerik egymást? – hangzott immár választ követelőn a kérdés.
- Ő az unokám. – felelt az asszony, majd a férfire kiabált: - Le akartál lőni, te aljas gazember? Te utolsó senkiházi! Pisztollyal jössz öreganyádra, meg maszkban támadsz rám?
- Nem akartam lelőni Mária nénit. – szólalt meg elfogása óta először a férfi. – Nem akartam elvenni a táskáját sem. Még csak töltény sem volt a pisztolyban.
- Hát akkor mit legénykedtél nekem, mi? Mire volt jó ez az egész?
- Én csak… én csak úgy csináltam, mintha, de nem akartam lelőni…
Ekkor Mária néni megértett mindent. Világossá vált számára, hogy mi célja volt a színlelt támadásnak, micsoda agyafúrt gazság lapult az ál-rablás mögött.
- Halálra akartál rémiszteni, így van? Azt akartad, hogy szörnyethaljak ijedtemben! A betétkönyvemre fájt a fogad, mi? Hát ezt érdemlem tőled, te lelketlen… te utolsó… Mit mondhatnék rád ezek után? Anyád helyett anyád voltam, neveltelek, etettelek!
Két rendőr kellett, hogy a dühös asszonyt megakadályozzák abban, hogy a hordágyhoz bilincselt férfire rontson. Bár a meglendített kistáska célt tévesztett és elsüvített a hordágy mellett, a szitkok szűnni nem akaró zápora tetőtől talpig beterítették a férfit.
- Csak egyszer kerülj a kezem közé! – kiabálta. – Ezt kapom annyi évi gyámkodásért? Ez a hála? Azt akartad, hogy itt forduljon fel öreganyád az utca kellős közepén?
Mária néni újra lendítette retiküljét, de a mozdulat megakadt. A következő szitok is elhalt, arca pedig dühös, fájdalmas mozdulatlanságba merevedett. Tett még néhány görcsös kísérletet arra, hogy levegővel töltse meg asztmás tüdejét, de hiába. A mellkasába fájdalom hasított, gyötrelmes, perzselő. Mintha izzó kezek tépték volna szét szívét, kíméletlen lassúsággal. Teste ernyedten rogyott össze.
A mentősök megpróbáltak segíteni rajta, de hiába. Mária néni szíve megállt. Élettelen testét egy fekete autóval szállították el.
Amikor megboldogult Mária néni unokáját betették a mentőautóba az egyik rendőr utánaszólt:
- Tudja, hogy a fegyveres rablás kísérlete ugrott? Ez így már szándékos emberölés! – azzal becsapta az ajtót és a mentő elindult az ügyeletes baleseti korház felé.