Vérem a testvérem: életem 2.

Érdekes férfi lépett be. Viszonylag fiatal volt, olyan 27-28 év körüli, bizalom gerjesztő arccal, meleg tekintettel.
- Szép jó estét. - köszöntötte Fannit.
- Maga a pszihológus?
- Igen, de jobban szeretem, ha lélekgyógyásznak hívnak.
- Nekem teljesen mindegy. - nézett a földre mereven.
- Tudod Fanni, nem mind bolondság, amit annak látnak.
- Ennek örülök.

Egy hosszú két-három órás beszélgetés után a lányt visszaküldte a sebészetre, hisz sebeit még mindig nem sikerült összevarrni. Bement hát a hosszú folyosóra, ami a sebészetre vezetett és, hogy ne kezdjen el gondolkodni, számolni állt. Fekete és fehér kockák gyülekezetének látszott az egész világ. Belépett hát az ajtón, de senki nem volt a rendelőben. Látta a tűt és cérnát, amivel alig pár órája még az ő karjába, húsába szúrtak. Valami hatással lehettek rá a tárgyak, mert felborította az asztalt és elrohant. Ki a kórházból, le a lépcsőn, egészen az úttestig. Ott megtorpant egy pillanatra és szétnézett, aztán lelépett a zebrára és megállt. A jobb sávban pedig egy kamion közeledett, a sofőr nem látta a lányt és teljes sebességgel hajtott, de Fanni sem állt odébb a kamion láttán. Alig 30 másodperc múlva a katasztrófa bekövetkezett. Teste a kamion elejének csapódott, aztán fel a szélvédőre. Roppant és koppant egyaránt a földön és a teherautón is.

Az emberek megálltak, az autók nem mozdultak. Megállt a világ és megállt egy szív is. Halk, gyors dobbanásai egyre lassultak, míg végül vége nem lett a dobpergésnek. A sofőr kiszállt a kamionból és a testhez futott, majd hívta a mentőket. Fanni csak feküdt, a teste halott volt, de a lelke oly élő, oly erős, mint még soha. Érezte a pásztázó pillantásokat és végre érzett valami mást is. Fájdalmat, de nem a testében, hanem a lelkében. Így végre örökre megnyugodhatott. Temetése egyben gyönyörű és emlékezetes esemény lett, egyben a világ és a család számára is. A bonc jegyzékben pedig az állt amire egész életében vágyott: Belehalt a fájdalomba!