Vámpírharc 4.

Benjamin, Nick és Jason most már felfegyverkezve támadásba lendültek a maradék három vámpír ellen. Hősiesen belevetették magukat a küzdelembe. Amazok kézzel-lábbal, fogakkal küzdöttek ellenük. Egyikük, aki elég tapasztalatlannak látszott, beleharapott Nick vállába.
Sandra ezüstkarót szorongatott, de továbbra is ott állt leblokkolva a falnál. A véres események teljesen kiborították.

Marc orra vérzett, de ez már nem változtatott sokat az összképen. A harmadik ismerkedés után kábultan összecsuklott. Val elkapta a mutatóujját, és hirtelen hátrahúzta. Az nagy reccsenéssel eltört. Párszor fejberúgta, de tovább nem foglalkozott a verésével. Cipője talpával rálépett nyakára, és megvetően melléköpött.
-Ha úgy akarnám, már rég halott lennél. De mást tartogatok számodra. Majd meglátod. Élvezni fogod, meglásd! Jó lenne, ha most már végleg vámpirizálódnál!
Cipője orrát levette gigájáról, és a verekedők felé sétált. Elment mellettük. Hát igen! Éppen darabolják a szolgáit, de fő a nyugalom. Vannak még az egész világon sokan.
Marc felköhögött, ahogy végre friss levegőhöz jutott. Kevésbé érezte magát emberi lénynek. Justint nézte, ahogy az utolsó vámpírt ledöfi. Van benne spiritusz. Arca vérzett, látszott, hogy hasán mély karmolás húzódott, valószínűleg a vámpírok megnőtt karmaitól származhatott. Most Marc felé vándorolt tekintete.

Most már Val kötötte le figyelmét. Ott állt az ő Sandrája mellet, aki rémülten felsikoltott a semmiből előbukkanó vérszívótól, és rászegezte haszontalanfegyverét. Val mélyen belefúrta tekintetét Marc barna szemébe, és szuggerálni kezdte. Monoton hangon megszólalt:
-Halhatatlanná tettelek. Ezért azt akarom, hogy halld parancsomat, és tedd, amit mondok! Ez a lány az ellenséged, és azt akarom, hogy öld meg! - száján nem jött ki hang, tátogott, Marc mégis tisztán hallotta minden szavát. Teljesen feléjük fordult. A szavak tisztán visszhangoztak elméjében. Egyszerűen képtelen volt elszakítani tőle tekintetét.
-Marc... - szólt neki Nick. - Mit akarsz csinálni?
Marc összeszorította ajkait az erőlködéstől, képtelenség volt ellenállni. Állát felszegte, és beleszagolt a levegőbe. Szeme egyenesen égett. - Igen! Éhes vagy. Ő pedig felkínálja magát. Gyere! Vedd el, ami a tiéd!

Sandra nem tudta, mi készül, de sejtette, hogy ebből nem sül ki semmi jó. Marc az életére tör. Hol Marcot, hol a vámpírt nézte. Szeme és a dárda kezében ide-oda járt.
-Mi ez? Tűnj el innen, vagy belédszúrom! - szeretett volna fenyegetően magabiztos hangnemet felvenni, de nem sikerült. Keze megremegett. Mintha megijedt volna, úgy tűnt el mellőle a férfi. Ő a háta mögé rejtette a fegyverét, és várt. Marc egy bizonytalan lépést tett felé. Sátáni vigyor ült ki arcára. Hosszú fogai kivillantak. -Marc, ne csináld ezt! - szólította meg riadtan Sandra.

-Igaza van, tényleg ne! - Jason rosszat sejtett.
-Térj magadhoz!
A fiú fejét oldalra fordítva hallgatott. A felismerésnek nyoma sem látszott nála. Az arc nem volt ismerős neki. Egy a sok közül. Csak enni akart. Súlypontját hátul levő lábára támasztotta, és elrugaszkodott. Rohanni kezdett. Minden egy pillanat alatt történt. Az események lelassulva jutottak csak el a lány szembogarába. Már öt méterre volt tőle, és - mintha lassított felvételt látna, - egyre közelített. Négy méter...három...Hasa elé húzta a kartót...kettő Marc nem tudott lefékezni. Elkésett. A lendület belevitte testét a hegyes ezüstrúdba. Az belefúródott kemény hasfalába, és a hátán, közvetlenül a gerince mellett állt ki a vége. Kettejük között egyetlen milliméterniyi távolság sem maradt. Sandra háta a falnak vágódott. Szúrást érzett hasánál. A karó tompa vége kicsit őt is megszúrta, pedig elég széles volt.
Orruk összeért. Marc szemében kialudt a démoni fény. Barátaik most látták csak, hogy mégis megtörtént. Felhördültek. Sandra összeszorult szívvel lenézett, és meglátta, amit nem lett volna szabad. Hányinger györörte. - Ó, nem! Nem! - nyögdécselt halkan. Marc eltorzult arccal, kinyílt szájjal meresztette szemét.

Barátnője szeme könnybe lábadt. A fiú egyre erősebben vérzett. Csordogáló vére tócsába gyűl a koszos földön.
-Miért? Mit tettem? - kérdezte Marc halkan a lánytól. Úgy tűnt, nem emlékszik az előző egy-két percre, Val szuggerálása után kiesett minden. Csak azt tudta, hogy vámpír lett, most nem az, és egy karó van a testében.
-Nem lehet! Ez nem igaz! Nehogy meghalj itt nekem! Hallod? - elengedte, és gyengéden leültetve ölébe fektette a haldokló fiú felsőtestét. Érezte levegőért küszködő, kapkodó légzését, látta szaporán emelkedő-süllyedő mellkasát. Egész ruhája átázott, de természetesen ez nem is érdekelte. Tisztában volt vele, hogy nem segíthet rajta többé senki és semmi. A halál csak a megváltást jelenti számára. Szomorú, de így van.
A többiek még mindig csak szomorúan álltak az események előtt, de nem akarták megzavarni. Hiszen a legnagyobb szeretet közöttük volt. Ezt kevés időt megérdemli. Sandra megszorította a fiú kezét. Szeme megtelt könnyekkel. Marc egyre sápadtabb lett, teste szinte állandóan összerándult a fájdalomtól. -Neeee! Kérlek, ne menj el!

Marc mondani próbált valamit, de Sandra csak halk suttogás hallott. Odahajolt arcához.
-Ne hhhhhh....haragudj! - szája szélén vércsík indult meg, és lefolyt állán.
-Nem! NE hibáztasd magad! Nem tehettél semmit ellene.
Gyengéden megszorította a fiú remegő kézfejét.
-Nagyon fáj?
-Nem, inkább az, hogy itt akarsz hagyni.
Történhetett volna.. - felköhögött - másképp is. Például...Hagyjuk! Ez most nem fontos. Nincs sok időm, és valamit tudnod kell. - újra fájdalmasan felköhögött. - Ne bízz bennük! - súgta.
-Hogyan? De miért ne?
-Csak Jasonben. Tudom, miről beszélek, és ne...okold őt semmiért, jó? Tudom, miről beszélek. Ne kérdezz...semmit, csak tedd,...amit mondok. Bízz bennem! Nincs...idöm elmagyarázni. Hirtelen erős köhögési roham tört rá. Sandra nem bírta elviselni ezt a haláltusát. - Most ne beszélj!
-EL kell mondanom! Háború...háború készül az emberek ellen. A kulcs...a kulcs...szája kiszáradt, már nagyon nehezére esett megszólalni még így, suttogva is, de muszáj volt beszélnie. Kényszerítette magát. - A kulcsszó...Vérbosszú!
-Milyen kulcsszó?

Marc többé nem felelt semmilyen kérdésre. Feje hátrahanyatlott, teste lassan elernyedt. Sandra kétségbeesetten ütögette a fiú arcát.
-Ne! Nem engedlek el! Ne hagyj magamra! Neeeeeeeeeeem!!!!!!!!!!! Ezt nem teheted!! - arcáról már patakokban folytak a könnyek, és keveredtek Marc vérével. Reszketve tartotta ölében a halott fiú testét, majd leengedte a földre, és feltérdelt. Felnézett a fénylő égre, és gyászosan felordított
-Miééééért??? Miért vetted el tőlem? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért? Istenem, miért?
Fogait dühösen összeszorította. Zokogva ráborult szerelme mellkasára, majd nemsoká öklével kezdte ütni. Haragudott. Keze is fájt, nagyon mérges volt.
-Miért hagytál itt? - ütötte tovább az élettelen testet.
Két tenyerével megfogta arcát, és szomorúan búcsúcsókot nyomott hűvös ajkaira.
-Ne haragudj, kérlek! Ó, Istenem, Én öltem meg!
Hátrafordult, és a három fiúra meredt.
-Menjetek el innen! Egyedül akarok lenni vele. Mindjárt én is megyek.
-De...ezt nem kérheted. Mi...és veszély...
-Tűnés!
Ben, Jason, és Nick, kisebb-nagyobb sebeikkel megértően elsétáltak. Nick közben úgy szorongatta a vállán a harapásnyomot, nehogy észrevegyék, de már sápadt volt, és érezte a mellékhatásokat. Nem tudta, mennyi ideje lehet még, amíg rájönnek. És mennyi lesz, ha elmondja.

Sandra visszagondolt a csodálatos együtt töltött napokra. Arra a négy évre, amióta megismerték és megszerették egymást. Nemcsak őt veszítette el, de még a barátaiban sem bízhat? Bízzon Jasonban? Miért nem fordulhat senkihez?
Nagy nehezen felállt.
-Egy angyal voltál.
Még hosszú percekig állt ott, sírva, egyszerűen nem bírta őt otthagyni. Megrohanták a szép emlékek. A sok nevetés, hülyülés, barátok, bulik és szerelem. És most itt maradt egyedül, a bűn terhével, és a tudattal, hogy ő lett a fiú gyilkosa. A kezei között halt meg! Nélküle mit sem ér az élet! Mi lesz a háborúval? Az egész emberiség élete függ tőle. Kulcsszó...vérbosszú. Úgy érezte, mindjárt összeesik. Még a felelősség is az ő vállán van. El kell mondania valakinek, most azonnal, amíg nem késő.
Mi mindent elviselt ez a fiú itt mellette, feláldozta magát érte. Hiszen tudta, hogy nem fogja túlélni. Szándékosan Val ellen fordult, miattuk, és hogy ne legyen ő is egy gyilkos.
-Megöllek, Val! Tudom, hogy hallasz! Megöllek! Ugyanúgy fogsz szenvedni, ahogy ő! Dögölj meg, te rohadék! Kiirtalak, ha addig élek is! De még mennyire! Nem sokáig örülhetsz!

Még egy utolsó pillantást vetett az élettelen Marcra, behunyta szemét, és hátat fordított neki. Sírva belerúgott a falba, és felnézett.
-Légy átkozott, Val! Légy átkozott!
Lassan elindult a fény felé. Közben belerúgott minden útjába akadó kavicsba és konténer oldalába. Még egyszer, utoljára hátrafordult, hogy lássa kedvesét. Ekkor megdöbbent. Marc nem volt sehol! Csak a vértócsa árulkodott előbbi helyzetéről. Borzalmas gondolat kerítette hatalmába. És ekkor beugrott, mit hibázott. De hülye is volt! Elvakította a szerelem. Szarvashibát vétett.

Egy kéz hirtelen erősen megszorította vállát. Nagyon lassan megfordult, de már tudta, milyen sors vár rá. Őt is elérte a végzete, hamarabb, mint gondolta. Marc vigyorogva állt vele szemben.
-Helló, bébi! Valamit elfelejtettél. A legfontosabb szabályt. Hadd emlékeztesselek, édes: A karót a szívembe kell döfni, édes, egyenesen a szívembe!
A közelben a tiszta vérű Val kísérteties nevetése hallatszott. Marc átölelte Sandrát, és kéjesen beleharapott nyakába...