Vámpír sztori

Egész éjszaka a garázsban bütykölt, tudom, mert láttam az apró ablakon kiszűrődő fényeket. Nem mondta meg pontosan mit csinál, csak annyit, hogy ezután minden másképp lesz. Mindenki keményen megfizet azért, amit velünk tett. Nem ellenkeztem. Bármire is készült Bob, biztos voltam benne hogy nagyot fog szólni. Mindig is a tettek embere volt, és sosem választotta a könnyű utat. Nem olyan volt, mint én. Mindig azt mondta: „Ha te vagy a fegyver akkor én a töltény a csőben, külön-külön egyik sem ér semmit, de együtt csodákra képesek”.
Nem tudtam aludni, így próbáltam felidézni mikor is ismertem meg. (Furcsa de még ma sem tudom pontosan, olyan mintha mindig is ott lett volna velem, vigyázott volna rám. Mint egy őrangyal aki később testet öltött.) Az első emlék ami mégis eszembe jutott az volt amikor gimnazista koromban éppen egy tucat „helyi” elől futottam, felbukkant és rendet rakott közöttük. Valami csodálatos volt. Nem telt bele két perc és mind a tizenkettő vérző fejjel feküdt a földön.
Legyen elég annyi, hogy ezután mindig együtt lógtunk. Barátságunk olyan szoros kötelékké alakult, hogy többé már sosem hivatkoztunk úgy magunkra, hogy „én”, csak „mi” voltunk és más senki, és semmi.
Végül elnyomott az álom.

Mikor felébredtem úgy éreztem, mintha le se feküdtem volna. Fáradt voltam és kissé tompa. Gyorsan felkaptam a ruháim, majd leszaladtam a garázsba. Bob már várt rám. Kicsit meglepett. Még sosem láttam félmeztelennek. Teste tele volt tetoválásokkal, hátán fekete szárnyak, hasán pedig kereszt, ami úgy volt felfestve mintha valódi láncon függene a nyakában. Karján feliratok, gót stílusú betűkkel. Az egyiken „madness” a másikon „faith”. (Olyan volt, mint egy angyal, egy igazságosztó.)
A garázsban óriási volt a rumli, egyik sarokban volt csak valamiféle rend, ott pár négyszögletes csomag volt felhalmozva. A csomagok mellett pedig apám két P228-asa feküdt. Ekkor esett le mire készülünk. Ledöbbentem, majd e kellemetlen érzés helyét fokozatosan átvett a lelkesedés. Ez valóban „nagyot fog szólni”.

Én mentem előre, a dobozokat fehér orvosi köpenyem belső zsebébe rejtettem. Áthaladtam a fémdetektoron, amik nem jeleztek.(Bob mondta, hogy így lesz.) Odasétáltam a biztonsági őr bódéjához, majd megkértem hogy az egyik csomagot helyezze az értékmegőrzőbe. Mielőtt átadtam, erősen benyomtam az oldalát, ott ahol a gyújtószerkezet kapcsolója volt. Maradt 3 percem hogy elég távolra kerüljek. Így is tettem, elsétáltam a tágas aula közepéig, onnan figyeltem az eseményeket.
Hangos durranás rázta meg a földszintet, sikítozás, káosz. Ekkor hallottam meg a fémdetektorok őrült vijjogását. Bob belépett, és elkezdődött a szórakozás.
Golyók repkedtek mindenfele, az emberek pedig hullottak, mint a legyek. Bob örült kacajok közepette szórta a lövedékeket. Nem válogatott. Szinte éreztem, amit ő érez, és néha olyan volt mintha az én ujjam húzná meg az ő kezében lévő fegyver ravaszát. Mámorító volt. Olyan volt az egész zűrzavar, mint egy szimfónia, és Mi voltunk azok, akik erre az érces hangú zenére a táncot járták, csak Mi voltunk azok, akik meghallották a szépséget ebben a műben, csak Én és Bob.
Aztán nem maradt más csak a csend és az aula padlóján vörös vászonként szétterülő vér, amin az élettelen testek ecsetvonásként terpeszkedtek...

A tárgyalás gyorsan ment. Elmezavart állapítottak meg és életfogytiglan tartó orvosi kezelésre ítéltek, amit egy romániai, direkt ilyen „speciális” állapotú betegek számára fenntartott intézményben kellett tölteni.
A szanatóriumban töltött idő szinte teljesen kiesett. Nem emlékszem másra csak a véget nem érő sokk terápiákra, és gyógyszerezésre. Bob eltűnt. Nem tudtam mit tettek vele, de nagyon hiányzott, olyan volt mintha a lelkem egy részét leszakították volna rólam.

Aztán egy nap velőtrázó sikolyok kavalkádja törte át az elmémet tompító ködöt, de olyan hírtelen vége is szakadt, hogy azt hittem csak a nyugtatók okozta hallucináció volt. Korántsem, ugyanis pár másodperc múlva ismét hangokat hallottam.(Két embertől jött, úgy gondoltam)
- Ecc
- Pecc
- Kime
- hetsz
És így felváltva szólt az ismerős mondóka. Amikor a végére értek hangos recsegés közepette kiszakadt a szobám ajtaja a helyéből.
- Áh, hát itt vagy
- Már régóta keresünk ám...
Egy ember állt előttem, és mégsem. Magas volt és vékony, és úgy festett mintha ketté lenne szelve. Mintha két különböző embert hosszában kettévágtak, majd összeillesztették volna őket. Csakhogy nem volt semmi sérülés. Egy „ember” volt, és mégsem. Az egyik fele fekete, hosszú hajú volt, feketébe öltözve, arca feketére festve, erről az oldalról a rendezettség bármiféle jele hiányzott, ujjatlan szakadt zakót viselt, csuklóján tüskés karpereccel. A másik odala szöges ellentéte volt, szőke rövid, jólfésült haj, arca fehérre festve, fehér öltönyt viselt, kezében elegáns sétapálcát tartott.
Amikor megszólalt(ak), hol a szájának egyik fele, hol a másik járt. Így beszélt(ek) hozzám.
-A nevünk: Split
Mondták egyszerre.
- Nagy rajongói vagyunk
- a munkásságodnak.
- Ezért úgy döntöttünk,
- hogy a család része lehetsz.

Egy esztelen kacaj, majd rámvetették magukat. Elvesztettem az eszméletem. A következő dolog, amire emlékszem, egy furcsa kesernyés íz a számban és Split hangja:
- Üdvözlünk a családban... Malkavita.