Utolsó gondolat

A lány nem most szenvedett először, de napok óta, s egyre jobban gyötörte valami. Valószínűleg egy fiú miatt, aki becsapta, s kihasználta a szerelmét. Egyfolytában, minden pillanatban csak sírt, miközben arcán könnyek hada folyt, de azok nem átlagos könnyek voltak, vérrel teli, s a szívéből folytak át az egész testén, s majd a szemén keresztül a külvilággal találkoztak. Orcáján lefolyva, lecseppentek a földre, mi beszívta magába azokat, a ott örökre magányra találtak, bár fájdalommal, de a lány elengedte magától őket, melyekben ott volt minden, s arra várt, hogy kitörhessen, s emlékké váljon. Sírt volna tovább, de már nem bírta a lelke, hisz már kiadott magából mindent, s nem volt ott legbelül más, csak üresség, bánat, s kételyek, melyek széttépték a reményt.

Így hát, letörölte arcát, s valamiért a tükörhöz sietett. Talán pont azért, hogy lássa, hogy milyen az az ember aki, szánalmasan, a reménytelenben bízva, lehetetlen álmokkal él együtt. Mikor tükörbe nézett, azon gondolkozott, s nem értette, hogyan juthatott el idáig, hogy már nem látja a lenyugvó nap, a nyíló virágok, az emberi mosolyok, s a szeretet szépségét. Nem érzett magában mást a gyűlöleten, a szánalmon, s a kétségbeesés érzésén kívül. Hirtelen megijedt, arcát eltakarva, sírva rohant el a tükör elől a szobájába. Keresett egy éles pengét, mit arra az esetre tartogatott, ha már végleg nem bírja. Elindult a temető felé, zuhogott az eső, őrülten fújt a szél, s suttogott a lány fülébe, de ő meg sem hallotta, mert nem akarta. Pedig semmi és senki nem akarta, hogy ő eltávozzon az életből, de ő csak ment vakmerően, s önfejűen. Mikor odaért letépett egy rózsát, szirmai vérpiros színűek voltak, mint a lány orcája. Gyönyörű volt, s úgy tűnt sebezhetetlen, törhetetlen, mint egy emberi szív, ami mindent eltűr, s bármi történjék, akkor sem hullik darabokra, de a lány azt szerette volna, ha magát látja benne. Szirmait megtépdesve, érzések nélkül engedte el a szélben, pont úgy, ahogy őt eldobta magától az, akit tiszta szívből, igazán szeretett. Sodorta a szél a szirmokat, s a lány sajnálkozva nézte végig a saját sorsát.

Mivel az a kisvirág az ő életével azonosult, s meghalt, ezért gondolta neki is megkell tennie, nem szabad ellenállnia a sorsnak. Elővette a pengét, megrémülve bár, de felvágta az ereit, teste összeesett, meg is bánta abban a pillanatban a tettét, de tudta, nincs vissza út. Becsukta szemét, s várta, hogy az utolsó csepp vér is kifolyjon testéből. Nem akart tovább küszködni, az volt a célja, hogy az élet, a szenvedés elől meneküljön, de hiába, mikor ezt véghez vitte, lelke bűnös lett, s örökre a sötétvilághoz tartozott, s az már soha sem nyugodhat, nem láthat szépet, s mindazt, amire e lélek, e szív igazán vágyódott volna...