Űrsöpredék

1.

2546-ban megtörtént az, amire sokan vártak, és az amitől sokan tartottak. Az idegenek felvették az emberekkel a kapcsolatot. Egyetlen egy fajjal találkoztunk. A felépítésük hasonló volt a miénkhez. Nem is sejthettük mi fog történni az elkövetkező 10000 évben. Az emberiség fénykora leáldozóba került egyetlen csata után. A faj - mely magát csak tachtusnak hívta- a világ vezetőinek bizalmát kivívva megszerezte a jogot, hogy teljes biztonságban és akarata szerint mozoghasson a Földön. Nagy hiba volt. Néhány ország nem nézte jó szemmel, hogy mit tesznek a Földön, és így a legkezdetlegesebb űrjárművekkel elkezdték kolonizálni a világegyetemet. Nem sikerült nagy távolságokra eljutniuk. Egy orosz tudós, egy bizonyos Bozinyevics kifejlesztette a térugrás elméletét. Egyetlen egy hajót építtetett. A Prométheuszt. Az emberiség utolsó esélye volt. Teljesen titokban épült. A világon csupán 50 nő és 51 férfi tudott róla. Amint a hajó elkészült elmenekült a bolygóról. Nagy balszerencsére a tachtus anyahajók tüzet nyitottak az űrhajóra. Az utolsó pillanatban sikerült hipertérsebességre váltani, és elmenekülni a Földről. A hajó utasai egy lakatlan bolygón próbáltak megélni. Utazásaik során többi fejletlenebb humanoid fajjal találkoztak. Végül megtalálták, amit kerestek.

Az Ontrepon naprendszer egyik csillagának bolygóját a csodálatos Partenchiot. Itt is éltek humanoid fajok, de fejletségi szintjük nem érte el a korabeli szintet. A kis csapat tanította az ott élőket. Meglepő módon, sokkal könnyebben tanultak, mint más humanoid társaik. Hamar elsajátitották az orvostudomány-, építészet-, elektronika-, közgazdaság- és a többi nélkülözhetetlen tudomány alapjait. A kolonizátorok rájöttek, hogy a nagy agykapacitású társaik megközelítőleg 50 év alatt érték el azt a szintet, amihez nekik 500 év kellett. Természetesen elmondták, hogy mi történt az anyabolygójukkal. Mivel átadták tudásukat az utolsó ember halálakor fogadalmat tettek, hogy visszaszerzik, és újra felvirágoztatják a Földet ,ami ekkora már majdnem teljesen kihalt. A kolonizátorokat később, mint isteneiket tisztelték. A fejlődés gyors ütemben fojt. Tobb bolygót kolonizáltak, hogy egy ütőképes flottával támadhassanak. Hiba csúszott a számításukba. Az új bolygók nem akartak belépni a szövetségbe, és el szerettek volna távolodni anyabolygójuktól. Igy kezdődött az emberi- és a többi faj bukása, az univerzum hanyatlása.

2.

2537 március 15-e. Az emberek nekivágtak mindennapi tevékenységeiknek. John épp munkába menet közben kezdett el azon gondolkodni, hogy az újabb kísérlete a teleportációval
sikerrel jár-e. Már több sikertelen kísérleten volt túl, de már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy megtörténjen a „csoda”. A tökéletes teleportáció. Eddig csak gyümölcsökkel kísérletezett, amik többé kevésbé átkerültek a másik kabinba. Az állatkÍsérletek az egyszerű szervezetekig szintén tökéletesen működtek. Azonban amikor egy egeret akart átteleportálni valami balul ütött ki. A kisegér megjelent, majd a molekuláris stabilizáció befejezte előtt szétrobban. Így vágott Jonh neki tizennegyedszer a kÍsérletnek. Tudta, hogy már csak egy lépés hiányzik, de nem volt képes ezt az egyetlen-egy pici lépést megtenni. Így szállt be nem éppen modern antigravi autójába. Automata irányÍtásra kapcsolt és egy mentális parancs után a szélvédő, mint egy nagy kivetítő megmutatta eddigi feljegyzéseit.
- Hát igen! -sóhajtott.

Nem értem miért nem képes a stabilizáció teljesen végbemenni. Egyetlen gondolattal eltüntette a feljegyzéseket, és kézi irányításra kapcsolt. Picit gyorsabban ment a kelleténél idegességében, és ennek meg is volt az eredménye.
- Jó napot Mr. Johnson-hallatszott a komban, túllépte a sebességkorlátot. Kérem, állítsa le a motort.
John engedelmeskedett, bár nem tudta pontosan mit cselekszik, mert annyira el volt gondolkodva.
- Forgalmit és a többi papírt kérem uram.
Ekkor ébredt fel John.
- ÖÖÖ, jó napot biztos úr! Mi történt?
- Túllépte a sebességkorlátozást. Kérem a papírokat.
John picit meglepődve mondta ki a szavakat: „Acca forgalmi”.
- Tessék? - kérdezte a rendőr.
- Semmi gond, csak ebben a modellben még materializálódásos rendszer van-mondtam halkan, de érthetően.
- Á értem. Rendben itt van a büntetése, és szíveskedjék legközelebb lassabban közlekedni.
- Köszönöm a jó tanácsot. Viszlát!
- Viszont látástra - mondta egy kis mosollyal a biztosúr, aki valójában „biztosúrnő” volt.

Amikor megérkeztem a Synatech elé már több autó bennt állt a garázsban. Beléptem a csarnokban. Magamon éreztem a scennereket-bár azt mondják, hogy ez lehetetlen-, és elindultam a terminál felé, ahol azonosítanom kellett magam.
- Jó napot Mr. Johnson.
- Jó napot Andrew. Hányszor mondtam már, hogy szólíts John-nak?
- Elnézést Mr. Johnson, bocsánat John.
Remek, megalapoztam a napom, gondoltam komoran, egy 1500 kredites birság nem deríti jókedvre egy embert sem.
- Mr Johnson-üvöltött szinte rám Sztopanek, egy orosz tudós, aki épp nálunk dolgozott, valami olyan kifogással, hogy erősítse az orosz-amerikai „szövetséget”. Lehet, nem vagyok valami orosz párti, de a legféltettebb titkainkhoz engedtük hozzá az oroszokat. Bevallom, egy kis irigység is volt bennem, mert neki az apja is neves tudós volt. Mellesleg majdnem olyan jó volt a molekuláris kémiában, fizikában, mint én, de ő sem jött rá a titokra. Mint mondtam majdnem olyan jó.
- Mit szeretne? -kérdeztem, meglepődést tettetve.
- Tudja, hogy dolgozom ezen az időelméleten? Panyimájetye?
- Ha elmondja mit jelent az, hogy panyimájetye szívesen válaszolok rá.
- Prepácstye-ezt már értettem, azt jelentette, bocsánat. Az önök nyelvé azt jelenti szerintem, hogy „érti”.
- Hát, azt hittem, hogy csak a teleportációval foglalatoskodik.
- Igen, azzal is. Ez az elméletem abból áll, ha a molekulákat megállítjuk akkor szinte megáll az idő.
- Hallottam már ezt a felvetést. Voltak is rá valami kísérletek. Azt hiszem hibernációnak hívták akkoriban-nem ez volt a szakterületem.
- Igen, de valami nagyon kezdetleges módon működött. Én egy bizonyos fúzió segítségével időhurkot hozok létre, és így ugyan az az egy pillanat ismétlődik.
- Értem a teoriáját - holott azt sem tudtam mi fán terem, de nem akartam, hogy kevesebb legyek mint ő.
- Remek! De ne mondja el senkinek sem, mert ez nálunk államtitok, de tudja maguk is megmutatjak miük van, és mi is megmutatjuk. Rábólintottam.

- Nos, akkor vessük bele magunkat a munkába. Hozza a következő kísérleti egeret.
- Uram, nem kéne több egeret megölnünk, nem gondolja?
- Na jól van, akkor mit akar csinálni?
- Meg kéne fejtenünk, hogy mi a gond a teleportációval.
- Rendben, akkor lássuk miből élünk. „ FELJEGYZÉSEK” -mondtam hangosan.
Megjelentek a feljegyzések. Mindig ugyan úgy történtek a dolgok. Túl sok adatot tartalmaznak.
- Tehát valahogy ezt az adatmennyiséget kellene csökkentenünk.
- Csak az a kérdés hogyan.
- Na, akkor gondolkodjunk-mondta viccesen.
- Jó ötlet-válaszoltam, és beletúrtam az előttem lévő papírhalmazba.

Hát, egyáltalán nem volt kedvem most ezzel foglalkozni. Inkább az otthon hagyott, és mostanra már biztosan az aukciósházban lévő barátnőmre gondoltam. Ezért nem is figyeltem a rendőrnőre. Ahogy körbenéztem a teremben a sok villogó kütyün kívül csak egy oroszt láttam, amint a legnagyobb igyekezetében próbálja megfejteni, hogy mit kéne megtenni ahhoz, hogy rendesen működjön a teleportáló berendezés.
- Tudja-szólalt meg Sztopanov, rájöttem valamire. Ha az embert teljesen megtisztítanánk a rajta lévő baktériumoktól, akkor 10%-kal kevesebb adatot kéne megjegyeznie, és feldolgoznia a számítógépünknek.
- Ügyes húzás-ezt be kellett vallanom, ha nehezemre is esett, de hogy ne legyen teljes az öröme, hozzátettem, hogy minimum 60%-ra kéne csökkenteni az adatmennyiséget.
- Hát-válaszolt Sztopanov-, akkor már csak 30%.
Válaszolt örömteli arccal Sztopanov.
- Már csak 30%-ismételtem magamban.

Teljesen biztos voltam benne, hogy nekem kell megtennem ezt az utolsó lépést. Persze ehhez hozzá tartozik az is, hogy csak Így tudtam bebizonyítani, hogy jobb vagyok, mint Sztopanov. Ennek a versengésnek ellenére egyre jobb barátom lett. Hazafelé menet különös fényeket láttam feltűnni, de egyből el is tűntek. Ezt a fáradság számlájára írtam. Hazaértem. Végre, valahára. Bedobódtam a zuhany alá, és élveztem a meleg vizet. Margarite késett. A telefonját sem vette fel. Biztos voltam benne, hogy csak valami nagy dobásra készül, ezért nem akarja, hogy zavarják. Így nyugtattam magam. Reménykedtem benne, hogy nem esett baja, de a fáradságtól egyből elaludtam. Nehéz munka ám a patkányrobbantás.
Reggel, amikor felkeltem és kinyitottam a hűtőt, leesett. Megtaláltam a megoldást. Hogyan lehet csökkenteni a sejtek változását.

Első utam egyből a kutatóintézetbe vezetett. Sztopanovot nem találtam, és ez idegesített.
Egyszerűen mintha a föld nyelte volna el. Tűvé tettem érte az egész kutatóintézetet. Amikor beléptem a laborba feljegyzéseket találtam. Mintha valaki dolgozott volna? De ki? Vajon Sztopanov lehetett? Leültem és tanulmányozni kezdtem a jegyzeteket. A holojegyzetek mintha hiányosak lettek volna, vagy valaki haptákban állította volna össze őket. Sztopanov még előttem elment, tehát ő nem lehetett. De akkor valyon ki? Nem hiszem, hogy a portás öregúr idejön, és összedobja a teleportáció megvalósításához szükséges képleteket. Végre megérkezett Sztopanov. Mintha kissé furcsán viselkedett volna. Nem tudom miért volt ez az érzésem. De tudós vagyok, nem pap, tehát csak annak hiszek amit látok, és ő ugyan olyan erőbedobással dolgozott mint ezelőtt egy vagy két nappal.
- Ezeket a jegyzeteket te csináltad? - kérdeztem közönyösen.
- Én semmiféle jegyzeteket nem készítettem válaszolta, és folytatta munkáját.
- Amúgy van egy ötletem, hogy hogyan valósíthatnánk meg a teleportációt-mondtam teljesen hétköznapi módon, közben a jegyzeteket a zsebembe csúsztattam.
- Igen? És hogy?
- Kellene hozzá a te segítséged is.
- Mégpedig?
- Kellene a hibernáláshoz használt eszközöd leírása.
- Nem értem – mondta - holott tudtam, hogy pontosan érti, és tudtam is hogy mit fog cserébe kérni érte.
- Ha lefagyasztjuk, hibernáljuk az embert, vagy az sejteket, közel mozdulatlan állapotig, akkor az adatmennyiség, mivel a sejtek mozgását nem kell tárolni 31%-kal csökken.
- Tehát, azt kéri, hogy adjam magának a terveimet?
- Pontosan.
- Egy feltétellel! - szinte tudtam, hogy ez fog történni.
- Mi lenne az?
- Tartozik egy szívességgel.
- Csak ennyi?
- Igen, csak ennyi.
- Rendben! - ezzel a kérésével teljesen meglepett, azt hittem, hogy a központi számítógépre akar felmenni, és körülnézni.
Másnap már az asztalomon voltak a tervek. Beépítettem a kabinokba. Csak működjön, tettem össze a kezem, és felfelé irányítottam tekintetem.
- Jöhet az egér-szóltam Sztopanovnak.
- Rendben-és átnyújtott egy fehér egeret.

Elhelyeztem a gépben. Lenyomtuk a gombot. A gép életre kelt. Mellettem Sztopanov valamit oroszul motyogott, de nem emlékszem már rá, hogy mit. Nagy villanás. Eddig rendben. Az egér moleguákra bomlott, és a számítógép ezt elemzés után az adatokból a másik kabinban, remélem, majd összerakja.
- Eddig OK -szóltam hátra.
Ezután megjelent az egér a másik kabinban. És most vártunk. Lefagyasztva jelent meg, ahogy lennie kellett. Most Sztopanov gépen a sor, hogy az előbb lefagyasztott egérkénket fel is olvasztja. Sikerült. Az egér szépen kiugrott a terminálból, felmászott az asztalra, és az ebédemet kezdte el rágcsálni. Mind a kettőnknek leesett az álla. Sztopanov és én nem hittünk a szemünknek. Hihetetlen, az első teleportáló lény ott eszik az asztalon az én kajámból. Pár percig csend honolt. Még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha a komplexum területé lettek volna legyek.
- Látta ezt? - kérdeztem leesett állal.
- Da - a reakcióiból arra következtetek, hogy ez igent jelent.
- Próbájuk ki újra! -mondta hangosan Sztopanov.
- Rendben! - hozza a következő egeret.
Ezt ismételgettük, amíg el nem hangzott a gépi hang, hogy a komplexumot 30 perc múlva légmentesen lezárják. Ismét az ágyamban találtam magam. Margarite nagyon elfoglalt lehet, ma sem jelentkezett. Holnap fel kell majd hívnom, vagy meg kell keresnem. Kicsit aggódtam érte, tudom, hogy nem kell félteni, de hát már 2 napja nem jelentkezett. Holnap felhívom. Ezzel a gondolattal feküdtem le az ágyra, és aludtam el. Álmaimban már láttam, amint átveszem a Nobel-díjat a teleportációs technikám miatt. Természetesen Sztopanov is ott volt. Időközben jó barátok lettünk

3.

Másnap reggel a komom csengett. Már tudtam hogy Margarite. A telefonom ekkor mentálisan jelzett, hogy fel kéne venni. Beleszólt.
- Halló? - kérdezte picit fura hanglejtéssel.
- Szia Margita! Hogy vagy? Rég nem jelentkeztél már.
- Szia John. Nem nagyon értem rá, és most is csak azért hívlak, hogy…
- Mit szeretnél mondani? -kezdem nagyon furcsálni a dolgot.
- Hát, mostanában nagyon nem úgy mőködik a kapcsolatunk ahogy kéne. És Kaptam egy állásajánlatot Moszkvában.
- Mi? Tessék? Miről beszélsz? Nem hívtál vagy 3 napja, és most is csak azért hívsz, mert azt akarod elmondani, hogy elmész?
- Sajnálom! Szeretném h…

Levágtam a portot a földre. Hogy az a, hogy képzeli,. Hogy csak így szakít velem. Nem lehet igaz. Mi van ezzel a világgal?!
Éppen elérkezetnek láttam az időt, hogy benézzek a volt kedvenc báromba, amit direkt Margite-ért hagytam ott. Most, mivel már nem vagyunk barát és barátnő, megengedhetem. A bár neve Shadow dancer. A név nem tudom honnan származik, ugyanis a bárban semmilyen táncos nincs. Leültem a volt asztalom mellé. Minden a régi volt. Bár igaz, hogy az itallap már jóval bővebb volt mint eddig, de a felét nem is ismertem. Így rendeltem magamnak egy Isten veledet. Megkóstoltam, és majdnem leégette a nyelőcsövem. Pár pohár után már nem éreztem ezt a „mellékhatást”. Leült mellém egy pasas.
- Jó estét. Meghív engem is egy italra?
- Hja-intettem a pincérnek, hogy kettőt kérünk az Isten veldből.
- Hogy van John?
- Hát, ha már a 8. isten veledet iszom meg, akkor el tudja képzelni.Amúgy honnan tudja a nevem?
- Kevés ember nem veszi észre a tudósokat egy lepukkadt bárban.
Végignéztem magamon és csakugyan a „munkaruhám” volt rajtam.
- Ki maga?
- Egy jó barát. Van egy ajánlatom a számára.
- És mi lenne az?
- Hisz ön a földönkívüliekben?
- Miért érdekli ez magát?
-Nos akkor, elmondom , hogy léteznek földönkívüliek, méghozzá közelebb vannak, mint gondolná.
- Ne csesztessen már, most hagyott el a barátnőm, és magam most ezekkel a földönkívüliekkel cseszeget? Tudja mit, húzzon a francba semmi kedvem sincs ilyen dolgokról beszélgetni.
- Megértem önt uram! Majd valamikor máskor megérti, hogy mit rontott most el, de hiszek benne, hogy meg fog keresni ezen a számon-és az egyik szalvétára felírta a comszámát.
- Oké, majd ha lesz időm felhívom, vetettem oda félvállról.

A férfi távozott. Én pedig folytattam nem éppen egészségesnek mondható szenvedélyemet. Egyiket a másik után, amíg nem kezdett el csörögni a komom. Sztopanov volt. Azt kérdezte, hogy mit csináltam egész nap, ugyanis nem mentem ma be dolgozni. Állapotomra való tekintettel elküldtem a jó édes anyjába, de utána bocsánatot is kértem. Elmagyaráztam neki mindent.
- Én megértem önt John.
- Rendben, kössz az együttérzésért-letettem a komot.
Jó ember ez a Sztopanov. Már eléggé jóban voltunk ahhoz, hogy ne azt feltételezzem, hogy számításból csinálta ezt.
Hazamentem. A házban minden Margitára emlékeztetett. Holnapra szabadot veszek ki -gondoltam magamban-, nem inkább egy hetet. Átrendezem ezt a lakást. Amúgy is rámfér a pihenés azután, hogy befejeztem a teleportációs kísérleteket. Igaz, hogy még a végleges adatok és számítások hiányoznak, de az már csak szinte gyerekmunka az eddigiekhez képest.
Elmentem a legjobb bútorüzletbe, kiválogattam a legjobb bútorokat, már kezdtem magam picit nőül érezni, mert csak ők szoknak ennyi mindent összevásárolni. Behívtam a Synatechbe.
- Jó napot, ma nem leszek az egész héten, szeretném kivenni a szabadságomat.
- Rendben, akkor 1 hét szabad, amúgy gratulálok a találmányához. Sztopanov elmondta, hogy mennyit dolgozott vele, a nyilvános prenzentációval majd várunk addig, amíg vissza nem jön, remélem jövő héten akkor megtarthatjuk azt is.
- Sztopanov mindent elmondott magának?
- Igen, elmondta, hogy rájött, ha megtisztítja a testet a baktériumoktól és még le is hibernálja, akkor a teleportáció sikerrel fog járni.
- Most nem szeretnék erről beszélni, majd ha visszatérem mindent elmondok önnek.

Letettem a komot. Miért prezentálta Sztopanov a kísérletet, miért mondta, hogy mindent én csináltam, holott ez közel sem volt igaz, mi olyan sürgős neki, hisz még ő mondta, hogy még sok munka van hátra. Nem tetszik ez nekem. Mindegy-gondoltam magamban. Na nézzük mi a felhozatal bútor téren. Minden féle bútor volt, de valahogy egyik sem volt nekemvaló. Ennyit a bútorvásárlásról, nézzünk valami technikát a kecóba. Megvettem a legjobb TVt, holott szinte soha nem használom a régit sem, a legjobb berendezéseket válogattam össze.
- Holnap szállítjuk uram, rendben?
- Rendben, most vagy akkor fizessek?
- Ha kívánja most is fizethet, de ha nincs ellenére, inkább szállítás után fizessen, mert akkor nem lesz galiba, hogy valami nem megfelelő dolgot szállítottunk ki.
Megértettem az embert, nem minden nap kaszál valakin 350 000 kreditet.
- Rendben akkor majd holnap.
Otthon már azon gondolkoztam, hogy mi hova fog kerülni, amikor megszólalt a kom. Ismeretlen szám. Felvettem.
- Haló? Kivel beszélek?
- Gondolkozott már azon, hogy mit tenne, ha a földönkÍvüliek leszállnának a Földre?
- Megismerem a hangját, maga az az ember a bárból!
- Eltalálta. Nos, akkor mit tenne?
- Ne idegesítsen -megszakítottam a vonalat.

Miért kérdi valaki, hogy hiszek-e a földönkívüliekben. A Földnek különben is több száz hajója kering per pillanat a Hold körül. A kolonizáció előtt nem tudtuk, hogy fogunk-e találkozni ellensége lényekkel, ezért sok támadóhajót készítettünk, amiket még mostanáig is fejlesztünk. A flotta gyöngyszeme egy csatahajó osztályú U.P.Í.R hajó, és nem szabad megfeledkeznünk egy banshee típusú álcázott hajóról, a L.A.J.H.A-ról sem. Ez a két hajó egyesek szerint, a flottánk többi hajóját könnyedén legyőznék egy ütközetben. Mind a két hajót egy orosz tudós, egy bizonyos Jizsí tervei alapján készítették. Ennyi elég is a földi űrhadsereg firtatásából. Már nagyon kíváncsi vagyok, ki lehet ez a félnótás, aki folyton arról kérdezget, hogy hiszek-e a földönkívüliekben. Lehet meg tudom találni. A központi számítógép hozzáfér a bűnmegelőzés és az Interpol, meg az összes fényképpel ellátott azonosításra szolgáló oldalhoz. Ha ez az ember már ide bekerült, akkor megtudom ki az. Igaz, hogy még hat nap szabadságom volt, de másnap bementem jó korán, mielőtt bárki észrevehetett volna, hogy a központi gépet használom. Feltettem a pszichoszondát, és az emberre gondoltam, akit a bárban láttam. Tökéletes képet kaptam. Már csak annyi kellett, hogy megtudjam, ki az.

Elindítottam a keresést. Mivel elég sok adatot kellett feldolgozni, ez eltartott egy kis időbe. Ebédre már meg is találtam, amit kerestem. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a nevet. Ivanovics Jizsí, Sztopanov apja volt, nem is tudom hogyan véthettem el. Gyorsan távoztam mielőtt Sztopanov megérkezhetett volna.
4.
- Sztopanov!
- Da?
- Az apja Amerikában van?
- Nyjet! Oroszországban van, egy újabb hajót tervez. Miért kérdi?
- Mert találkoztam vele. Szemtől szemben ültünk a kedvenc báromban.
- Meglehet, sokat utazgat munka közben, azt mondja, hogy Így könnyebb gondolkozni.
- Hát nem tudom, hogy ezzel mit kezdjek, de légy szíves, és beszélj vele, mert engem nagyon is idegesít, hogy mindig a földönkívüliekkel cseszeget.
- Igen, ez az egyik mániája. Meg van róla győződve, hogy körülvesznek minket, és a radarjaink nem érzékelik őket.
- De mit szeretne velem?
- Nem tudom, ha majd lesz rá alkalmam, akkor beszélek vele. Amúgy mit keresel itt? Te nem szabadságon vagy?
- Őőő, de, csak éppen benéztem, hogy, tudod, hogy minden rendben van-e. Tudod hogy megy ez, nem úgy mintha nem bíznák benned.
- Értem, tehát bejöttél, hogy megnézd, hogy ki követett.
- Ezt.. ezt honnan tudod?
- Nos, lehet, hogy gondolatolvasó vagyok, meg látom a jövőt, de nagyban hozzájárult az is, hogy elfelejtetted lecsukni a számítógépet.
-Bocs hogy nem mondtam el.
- Hisz most mondtad. Tudod már, hogy ki fog velünk jönni Oroszországba, a csereprogram keretén belül?
- Nem, de nem is érdekel, már csak pihenni szeretnék.
- Hisz még csak 12-48 van.
- De mint már tudod, szabadságot vettem ki, és nemsokára hozzák a technikát a kérómba.
- Elnézést, de nem értem.
- Tudom, hogy a szleng még nincs a kisujjadba, ezért inkább lepattanok. Viszlát.

Sajnáltam, hogy így kell elhagynom Sztopanovot, de Így sokkal gyorsabb és hatékonyabb voltam, még utánam sem szólt. Abban viszont igazam volt, hogy a dolgokat, amit tegnap vettem, ma hozzák, tehát nem ártana, ha akkor otthon lennék. Az emberek megjöttek, én fizettem, elmentek. Elkezdtem beszerelni a dolgokat, ahhoz képest, hogy milyen sok minden hevert előttem, elég könnyen sikerült összedobnom. Másnap úgy ebédidőkor keltem fel, és akkor is csak arra, hogy megszólalt a komom. Ki az?
- Drágám én vagyok az Margite.
- Helló. Remélem, nem akarsz azzal jönni, hogy legyünk barátok.
- Most mi a bajod velem?
- Az, hogy csak azért hívtál fel, hogy közöld, hogy elmész, én nem akartalak zavarni, erre te beszólsz, hogy elmész Moszkvába.
- Igen, erről szeretnék veled beszélni. Találtak itt egy régi festményt, és fel kéne becsülnöm.
- Király, már megint, semmi olyan, hogy hogy vagy.
- Ha akarsz, meglátogathatsz, csak 20 perces az út, a címem elküldtem a porton keresztül.
- Majd meglátom, mit tehetek. Viszlát!
- Ne, még ne …

Megszakítottam a vonalat, nem volt idegzetem megvárni, amíg elkezd mentegetőzni.
Befejeztem az összeszerelést, és eltettem magam holnapra.
-Azt hiszem, holnap már bemegyek dolgozni, úgy sem tudnák semmi értelmes dolgot csinálni. Még nem tudtam pontosan, mit fogok tenni, de itthon sem tudnák csinálni semmit.

5.

- Hello Sztopanov!
- Nazdar!
- Mit csináltál, míg nem voltam?
- Hogy az igazat megmondjam valójában semmit.
- Ezt hogy érted?
- Az Orosz-Amerikai csereprogramról kérdezősködtem. Nem fogod elhinni mit tudtam meg.
- Mesélj.
- Kapcsolatban van veled.
- Mégpedig?
- Te vagy az, akit kiválasztottak. Te jössz velem Oroszországba.
- És mi lesz a jövő heti prezentációnkkal?
- Mr. Franklin –a cég igazgatója- azt mondta, hogy Moszkvában lesz megtartva.
- A csereprogramról nekem miért nem szólt senki?
- Mivel te itt dolgozol, és ezt úgy kell venned, mint egy áthelyezés. A szerződésedben pedig benne van, hogy nem kérdőjelezheted meg az áthelyezéseket.
- Most majdnem káromkodtam.
- Fogd fel, mint egy nagy utazás.
- És mennyi időre szól a csereprogram?
- Hát fél év, de ha nálunk akarsz maradni biztosan megoldhatjuk. Tudod jó a teánk.
Ez a kijelentése Sztopanovnak, hogy fél évig Oroszországban kell lennem, méghozzá Moszkvában Margita „közelében”.
- Rendben, akkor mikor indulunk?
- Holnap reggel.
- Akkor ma inkább hazamegyek és összepakolok.
- Rakj be pár meleg ruhát is, mert tudod, nálunk nincs valami meleg.

A kedvtelenségem miatt Sztopanov mosolya nem derített jó kedvre. Mit lehet tenni, ha menni kell, hát menni kell. Legalább jobban megismerem azt a Jizsít is.
Reggel első dolgo volt, hogy összecsomagoltam, beraktam pár meleg ruhát ahogy Sztopanov javasolta. Mivel Sztopanov tudta, hogy mennyire szeretem a régi repülőket elintézte, hogy Amerikából, egy a forgalomból már rég kivont, repülőn szállítsanak. Egy Conkordon. Az út így sokkal több ideig tartott, mint gondoltam volna, de az egész utazást élveztem. Nem minden nap tehetem meg, hogy egy Conkorddal megyek Moszkvába. Ez feledtette velem, hogy mi is történt az elmúlt hetekben, hónapokban.
- Mondd csak Sztopanov, találkozhatok majd Jizsível?
- Megbeszélhetünk egy találkozót vele, de most nagyon elfoglalt. De biztosan találunk rá alkalmat, hogy meglátogathassuk. Nagyon érdekli a munkásságod.
- Még mindig azon a hajó tervein dolgozik?
- Igen, de ez most saját célú kutatás. A hipertérugrást tökéletesíti és egy több millió fényévnyi utazásra alkalmas hajót akar kifejleszteni.
- Akkor biztosan nem unatkozik.
- Alig találkozom vele, szerintem nem csak a fejlesztés van a háttérben. Hallottam róla, hogy sok neves tudóst, vegyészt, közgazdászt megkeresett.
- Engem is megkeresett, de ezt már tudod.
Sztopanov erre a válaszomra kinézett az ablakon és az út hátralévő részén nem is beszéltünk.
Végre megérkeztünk Moszkvába.

6.

Moszkva más volt, mint a régi képeken, képeslapokon. Az új építészeti stílusok ide is eljutottak.
- Hol fogok lakni?
- Lakhatsz az új Martony hotelben vagy nálunk is.
- Ti hol laktok?
- Moszkvától nem messze egy nagy birtokon.
- Nem akarok tolakodó lenni, inkább a hotelt választom.
- Rendben, akkor pakolj le megmutatom a várost.
- Köszönöm de ma inkább kighagynám. 10 óra van és szeretnék lepihenni. Holnap nagy munka vár ránk.
- Meg tudlak érteni.
- Viszlát Sztpanov.
- Viszlát John.

A szobám a legfelső szinten volt, akkora volt, mint egy ház. Nagyon tetszett. Még egy inast is kaptam.
- Üdvözlom Mr. John.
- Üdvözlöm. Megtudhatnám a nevét?
- A nevem Durovics.
- Szeretnélek megkérni Durovics, hogy nyugodtan tegezz.
- Rendben John.
- Te egész nap itt leszel?
- Addig maradok, amíg szüksége van a szolgáltatásaimra, ha kéri azonnal elhagyhatom a szobát és a telefonon keresztül értesíthet, ha szeretne valamit.
- Ha nem nagy gond szeretnék megvacsorázni.
- Mit hozhatok?
- Mit ajánl?
- Ajánlhatom a kaviárunkat, nagyon friss, esetleg egy kis homár, netán ha csak egy könnyű vacsorára vágyik egy halpástétom pár pirítóssal megfelel?
- Akkora a választék, hogy nehezemre esik dönteni. Maga mit ajánlana egy embernek, aki egész nap repülőn ült?
- Én a homárt ajánlanám.
- Akkor azt kérek.
- 10 perc és hozom, uram.
- Mondtam Durovics, hogy hagyd abba az urazast.
- Akkor 10 perc és hozom.
Amíg az inas felhozza az ételt, addig kirakodok legalább. Mi az? Egy levél. Nekem címezve. Jizsí írta.
„Remélem kellemesen telt az utazása. Nem sokára találkozunk.”
Ivanovics Jizsí
Ez az ember egyszer még megőrjít. De nagyon kíváncsi vagyok munkásságára. Hiába a zseni és az őrült között csak egy hajszál a különbség.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK