tüptürüpp.

Az erdő már rég nem olyan, mint rég.
A levegőt a félelem illata járja át.
Az állatok már csak halvány emlékképekben jelennek meg.
Rég nincs itt semmi,
csak megkopott zuzmók a korhadó fák tövében.
A helység csöndje akaratlanul is, de rabul ejt.
Azt érzed szívesen maradnál, bármi áron,
belegondolsz, hogy, ha meghalnál itt akarnál örök nyugalmadra térni, szükséged van a csendre, a zörrenéstelen, mozdulatlan világra ; mely magával ragad teljesen, a levegőnél is nagyobb szükséged lesz rá.
És mikor már azt hiszed, hogy
e nélkül ezentúl képtelen leszel élni, elkezd izzadni a tenyered,
a szíved gyorsabban ver,
a halántékodon patakokban zúduló izzadság gyülemlik, melynek
minden cseppje kifehéredt lábaidra hullik.
Idegesség lesz úrrá rajtad,
a testeden,
az elméden
és
minden gondolatodon.
Gyötör a félelem.
Már-már elhiszed, hogy ennyi volt,
nincs tovább, meghalsz.
Úgy távozol az élők sorából, hogy nem mondhattad el, igazán fontos neked,
mennyire szereted,
és hogy mennyire fog hiányozni.
Senkinek.
A szíved apró darabokban hullik szét az apadó patak szélén.
A patak csordogálása
előidézi az elmúlt éveid egyes perceit, életednek azokat a pillanatait éled át újra, melyek jelentéktelennek tűntek akkor.
A nyári slágerek egy unalmas bulin,
a szomszédod névnapja,
az utolsó szőlőszem, amit bevettél a szádba a szüretelés idején,
ezek
akkor semmit nem jelentettek neked, de itt bármit megadnál már értük, a régi életedért.
Mert ez már egy új élet kezdete.
Meghallasz egy halk roppanást, majd mégegyet és egyre többet. Felkapsz egy fadarabot, mely lábadnál hevert.
Elmozdítod balra, majd jobbra a fejed, aztán megint és sokszor újra, de nem látsz semmit. A táj összemosódik és egyre elhalványodik szemedben.
Az elmédben él tovább az a világ, melyet nemrég véltél felfedezni...