Tűnődés

Elgondolkodtam. Azon, hogy vajon miért történt ez az egész, ez a 3 év...? Miért volt annyiszor rossz nekem, miért kellett ilyen hamar felnőnöm? Aztán megállok a kérdések feltételében, és felteszek egy más típusú kérdést! Miért kérdezgetek én ilyeneket magamtól és Istentől? Aztán rájövök... azért mert bánt, hogy nekem így kellett felnőnöm, én nem így akartam. De álljunk csak meg egy percre! Jobb lenne, ha még mindig gyerekszemmel látnám a világot? Ha még mindig gyerek lennék?... na ugye, hogy nem!
Mára már megértettem ezt a mondást: "Minden, ami nem öl meg, erősebbé tesz!" (vagy valami ilyesmi) Erős lettem, és ezt neked köszönhetem! Neked, és a 3 évnek! Hiába mondja mindenki, hogy utáljalak már, én nem tudlak, mert rengeteget köszönhetek neked... de haragszom rád, de te azt nagyon jól tudod, hogy miért! Már több mint 4 hónapja nem beszéltünk, de én el szeretnék neked majd egyszer mondani mindent, mert azt akarom, hogy mindent tudj!
Két hónappal ezelőtt, elkezdett kisütni a nap az égen, elkezdtek a kővirágok, újra igaz virággá válni! Nem is tudom, hogy hogy... minden megváltozott! És akkor döbbentem rá, hogy soha nem leszek egyedül! Ott fennt valaki vigyáz rám! Köszönöm Neked, hogy bíztál bennem, és nem engedtél meghalni!
Ezzel a kis...hát minek is nevezzem...gondolataim összegzésével, egyrészt magamnak is összefoglaltam ezt az egészet, másrészt pedig nektek írtam! Nektek, akik nyomon követtétek a "történeteim" és verseim alapján az elmúlt időszakot!
Köszönöm mindenkinek, aki bízott bennem, és építő szándékkal piszkált!
...azóta, azt hiszem...újra szerelmes lettem...