Tisztes bűn

Faragó Zoltán, aki a híd szélén állt, farkasszemet nézve a mélységgel, nem úgy nézett ki, mint akire egy híd szélén az ember számítana. Hisz kit is várnánk? Egy beesett szemű, csimbókos hajú, kétségbeesett tekintetű, kövér, vagy rendkívül sovány egyént, aki a pillantását is alig meri a másikra emelni, ám a mi emberünk nem ilyen volt. Nyári este lévén egyszerű munkástrikóban volt, ami látni engedte fiatal, izmos karjait, melyen pár izzadságcsepp csillogott a lemenő nap fényében. Tartása büszke, tekintete egyenes volt, erélyes személyiség benyomását keltve. Mégis itt volt a hídon, pár centiméterre a szélétől, hogy levesse magát onnan.
Zoltán akkurátus ember volt, nem csak úgy összevissza akart ugrálni, meg akármikor, hisz az ilyesminek meg kell adni a módját, és egyébként is híres volt a precizitásáról. Piacon vásárolt koszos karórájára tekintett, fél perc múlva lesz 8. Szép kerek szám – gondolta – legyen hát akkor.  Már csak 25 másodperc… már csak 20… ekkor megkondult a nyolcórás harang, mindenütt a városban. Faragó mérgesen tekintett órájára, szitkozódva vette tudomásul, hogy az késik. Hát most mitévő legyen?  Várjon még egy órát? Néhány másodpercig egyhelyben toporgott, töprengett, végül elszánta magát: még egyszer utoljára kinézett a partra, a városra, amely a társadalom szabályainak megszegése miatt kiutálta őt. Épp újra a messzeségbe emelte volna a tekintetét, mikor észrevett odakint valakit, aki mintha éppen felé integetne. Zoltán visszaintett, mert hát ezt diktálja az illem. Erre a kinti figura tovább integetett, és közben széles mozdulatokkal gesztikulált és tátogott, egyre jobban belelovallva magát, végül levette a sapkáját, és a földhöz vágta. Zoltán rájött, hogy az illető neki kiabál valamit, csak a harangszó elnyomta a hangját. Észrevette a gyér világítás ellenére a rendőri egyenruha jellegzetes színeit. Biztos le akarja beszélni a szándékáról – gondolta. Egy pillanatig eltűnődött, törődjön-e vele, végül úgy döntött, vesztenivalója úgy sincs, így hátralépett egyet, megvárta, míg elhallgat az utolsó harangszó, és kiszólt neki:
- Mi a baj, biztos úr?
A megszólított meghökkent, mintha valami égbekiáltóan egyértelmű probléma lenne, amit még megkérdezni is botorság, de aztán nyugalmat erőltetett magára.
- Egyelőre semmi, a személyi igazolványát szeretném elkérni. És örüljön, hogy nem említem meg a hivatalos személlyel szembeni ellenállását, az előbb majd’ egy percig ordibáltam, maga meg rám sem bagózott. De borítsunk fátylat a múltra – folytatta nagyvonalúan – hol az a személyi?
Faragó gondolkodott egy picit, megtapogatta a nadrágzsebét, majd így szólt:
- Azt hiszem, a kocsimban hagytam. Az a piros Suzuki az, látja, amelyik ott parkol az út szélén, magától nem messze.
- Azt ugye tudja, hogy az igazolványát mindig magánál kell tartani, ugye? – rázta az ujját Faragó felé, mint egy nagymama, mikor ebéd előtt nyalakodáson kapja az unokáját, majd felkiáltott – hinnye, hiszen maga tilosban parkol!
Faragónak elkerekedett a szeme. Hát mégis igazak a rendőrviccek? Vagy ez csak valami fortély, hogy lecsalogassa őt a hídról? Hát, ha igen, őt ugyan nem veri át – gondolta büszkén. Büszkesége mosoly képében kiült az arcára, amit a rend őre félreérthetett.
- Két törvényt szegett meg, és maga még nevet? Na, jöjjön csak le onnét! – ripakodott Zoltánra.
- Elnézést kérek, de ez most nem fog menni – közölte Faragó olyan udvariasan, amennyire csak a helyzet engedte. A kerek képű járőr meglepődött, megpödörte hosszú bajszát, majd elővette a jegyzetfüzetét:
- Hatósággal szemben tanúsított ellenállás – motyogta, miközben leírta a szavakat, majd mikor végzett, beleszólt a rádiójába valamit, hangját lejjebb véve. Zoltán nem értette pontosan, mit beszél, de a „híd” és a „gyanúsított” szavakat meghallva megijedt. Rájöttek hát… ez a mulatságos kis figura az egyenruhájában valahogy rájött. Késztetése, hogy a hídról a mélybe vesse magát, tovább nőtt, midőn múltjába, s az elkövetett bűnei közé tekintett.
Az egész néhány éve kezdődött, mikor tizenhét éves lett. Be kell vallani, nem Nobel-díjas ész szorult a fejébe, és egyik nap – igencsak távolról – kerülte az iskolát. Elhaladt egy épülő ház mellett, melyre éppen cserepeket tettek a munkások, ő pedig unatkozva téblábolt a járdán. Lépteit lelassította, tekintetét tétován a veszélyes magasságokban ingázó munkásokra vetette, majd megpillantott a földön egy jellegzetesen sárga munkásmellényt. Felvette, s beállt a többiek közé. Olyan otthonosan mozgott fent, mintha csak közéjük tartozna, kétszer olyan gyorsan végezte a munkát, mint a többiek, s mikor azoknak az ideje lejárt, és bérükért tartották a kezük, ő csendben levedlette ideiglenes ruháját, majd köddé vált.
Aztán odament másnap, harmadnap, negyednapra csak azért nem, mert segítségének köszönhetően befejezték a cserepezést. Mindvégig láthatatlan volt, megvolt benne az átlagosságnak minden olyan jegye, mely segítette őt észrevétlen maradni. Aztán ez az életmód olyannak bizonyult, mint a drog, a keményebbik fajtájából: egész nap a várost járta, keresvén a lehetőséget, amelyben láthatatlanul segédkezet nyújthat, bérmentve, természetesen.
De az idill nem tarthatott örökké, egy forró nyári napon éppen árkot ásott, mikor a semmiből ott termett a munkaügyi bizottság egy két jeles képviselője. Ekkor kiderült, illegális a minimálbér alatt dolgozni, így Zoltán kétségbeesett védekezése ellenére egy napra börtönbe került, majd ideiglenesen szabadlábra helyezték, a tárgyalását 35 napra rá tűzték ki.
Ekkor Faragó döntött: kihasználta a maradék idejét, szellem módjára ingyen és bérmentve dolgozott szerte a városban 35 napig, a tárgyalását elmulasztotta, hogy aztán törvénytelenül élt életét itt fejezze be a hídon, pontosabban az alatt ugyebár. Visszaérkeztünk hát az ominózus estére, pontosabban abba a pillanatba, mikor Zoltán rájött: őt minden bizonnyal körözik kegyetlen bűntettei miatt, s a járőrre nézett, aki a diszpécserhez beszélt, és bólogatott. Lassan letette a telefont, és ismét Faragó felé fordult:
- Remélem rájött, miért szóltam be az őrsre! – Zoltán lesunyta szemét szégyenében, és újfent elszánta magát az ugrásra:
- Tudom.
- Akkor azt is tudja, hogy a bírságot itt helyben is kifizetheti, vagy adunk egy csekket, és megteheti később.
- Tessék? – tátotta el Zoltán a száját, mivel fogalma sem volt, miről beszél a parton a tömzsi kis ember.
- Mi tessék? – értetlenkedett a rend evolúciós folyamatokban kissé lemaradt őre. – Hát a hídadó, miért, mire gondolt? – majd, mivel Faragó még mindig tátott szájjal állt, folytatta: tudja, a 16… nem, a 17… mindegy, szóval valamelyik paragrafus értelmében nem tartózkodhat a híd szélén, anélkül, hogy ne fizetné ki a rávetett adót.
- He? – kerekedett el az este folyamán már sokadszor Faragó, az egyszeri ember. Ez már kezdett sok lenni az ő diplomázatlan agyának, de azért igyekezett megérteni, mi történik vele.
- Szóval tilosban parkolok, törvényt szegtem azzal, hogy nem tudom felmutatni az igazolványom, és jogtalanul tartózkodom itt? Erről van csak szó?
- Miért, maga tud egyéb okról is, amiről tudnom kéne? – kérdezte a járőr némi humort kifacsarva magából – már amennyi tőle tellett - miközben fontoskodva pödörte a bajszát.
Faragó hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, még mindig valamiféle csapdát sejtett, hisz csak arról lehet szó. Vagy az illegális bérnélküli munkájáról, vagy a tényről, hogy le akar ugrani a hídról.
- Na, akkó’ jön vagy marad, és küldjük a csekket? Tudja, nekem néhány percre járt le a szolgálati időm, nem akarok itt szobrozni naphosszat. Akárhogy is, szükségem volna a személyijére, hogy megtudjam az adatait.
Zoltán végigtapogatta a zsebeit a slusszkulcsa után, de nem találta. Valahol kieshetett a zsebéből. Talált viszont helyette mást:
- Nézze csak biztos úr, itt egy kézi véső, a munkám során szoktam használni. Csak törje fel a kocsit, nézze meg a személyim, és a többit majd rendezzük.
- Véső? – csodálkozott a rendőr - Miért hord magánál vésőt, mi a munkája?
- Abba most inkább ne menjünk bele – szólt szomorú arccal Faragó, ahogy az emlékek feltolultak benne. Az egyenruhás ezt a mondatot kissé félreértette, hisz a véső kitűnő eszköz az autólopásokhoz, felfeszíteni az ajtót, vagy éppen az ablakot. Volt is a környéken egy aktuális, hírhedt bűnöző, akit már hónapok óta keresett a rendőrség, nyom nélkül. Havasi, a járőr megborzongott: élete nagy fogása előtt áll, ha elkapja ezt a fickót, egész biztosan előléptetik – csodálkozott is, hogy eddig nem tették. Szép lassan a szájához emelte a rádióját, és szinte suttogva bejelentette, hogy egy körözött személyt tart fogva, siessenek az erősítéssel, majd megadta a helyzetét.
Mindez rendben is lett volna, csakhogy így az alkonyi csendben a víz jól vezeti a hangot, Zoltán minden szót kristálytisztán értett. Tehát körözik is, ezt nem is tudta. Biztos megérdemli, hisz valóban pofátlanság munkabér nélkül dolgozni, eszerint. Valami nagy szabályt szeghetett meg, amiről nem tudott, most bűnhődnie kell. Szembefordult hát a vízzel megint, elrugaszkodott, majd elnyelte őt a csillogó víztükör.