Zoli a teraszon állt, a szélvédő felé nézett, és a saját monológját mormolta magában.
– Nem fogok inni. Nem most. Nem ma. Nem holnap – ismételgette halkan. – Azóta már eltelt majdnem két hónap... két rohadt hónap... Pár gramm kokain semmi, nem számít. A lényeg, hogy ne igyak. Nem akarok visszaesni. Nem! Nem fogok visszaesni!
A többiek várták a hétvégét, de Zolinak ez mindig egy kis belső háborút is jelentett. Egyensúlyozás a barátság és a kísértések között. Most mégis elszántnak érezte magát. Legalább az alkoholt elhagyta. A fű és a kokain – amiket ő csak kiskapuként emlegetett – még belefértek. Úgy hitte, ezekkel átvágja a rendszert.
Zoli tudta magáról, hogy alkoholista – és azt is, hogy ezt a barátai is pontosan tudják. Nyílt titok volt. Kezeléseken is járt, kórházban is feküdt miatta. Most tiszta volt. Legalábbis az italtól.
Hallotta, hogy egy autó kanyarodik be a ház elé. Kifújta a levegőt, megigazította a pólóját, és hátralépett az árnyékba. A ház elé David és Marcell érkeztek meg. David autójának motorhangját akkor is felismerte volna, ha nem látja. Zoli mosolyogva figyelte, ahogy kipakolnak a csomagtartóból.
Davidot még a gimiből ismerte. Marcell később csatlakozott hozzájuk, David feleségének húgát vette el. Az "új" jelző viszont már öt éve nem volt érvényes rá – Marcell azóta is stabil tagja volt a körnek.
A srácok még mindig a pénteki forgalmat szidták, miközben Marcell vigyorogva tekerte a füves cigit.
– Na, csak hogy megnyugodjunk – mondta, és meggyújtotta.
Zoli nagy sóhajjal válaszolt:
– Nem, nem. Én még nem.
David a telefonját böngészte.
– Most írta Tomi, hogy levitte őket a GPS az autópályáról. Amúgy beszarsz, Zoli, a kurva autópályát összehúzták egy sávosra, és bazdmeg, ha hiszed, ha nem!
Zoli közben a frissen mosott ruháit teregette, és félvállról visszavágott:
– Baleset. Gondolom.
– Az, bazdmeg – mondta David. – Le se tudsz hajtani. Álltunk, mint a faszom, két órát.
Zoli bólintott.
– Akkor jó, hogy ilyen autód van.
Marcell már érezhetően a fű hatása alatt volt, nevetett.
– Nekem mindegy – mondta David. – A fiam valami versenyautót akart… ebben legalább a család is elfér.
Zoli hátradőlt, és megpróbált nem érezni semmit – se kísértést, se frusztrációt.
Nem sokkal később megérkeztek a többiek is, ahogy sorban begördültek az udvarra. Öten voltak: David, Gyurika, Marcell, Tomi és Zoli. A hangulat meglepően nyugodt volt. Nevettek is azon, mennyire kulturáltan iszogatnak: senki nem üvöltözött, nem volt percenként tömény.
Zoli a régi kapcsolódásokat figyelte: David, Tomi, Gyurika – mindannyian egy gimibe jártak. Tominál egy évvel volt idősebb, Gyurika viszont David osztálytársa volt.
Gyurikát mindig is a legstabilabb pontnak tartotta. Jó házasságban élt, szerette a munkáját, élvezte az életét. Rajta látszott, hogy nem csak túlél, hanem jól van.
Tomi viszont egészen más benyomást keltett. Zoli régóta látta rajta a csendes kiégés jeleit. Bár együtt élt a feleségével, és talán még szerették is egymást, a férfi olyan volt, mint aki évek óta sodródik – se lelkesedés, se lendület.
Zoli hallgatta, miről beszélgetnek a többiek: strand, bevásárlás, bogrács. Semmi különös, de most pont erre volt szükségük. Az este lassan beindult. A teraszon ültek, sörrel a kezükben, miközben a lemenő nap narancsszínűre festette az udvart. Marcell tekerte a cigiket, Zoli pedig unott rutinnal húzogatta a csíkokat az asztalon.
Nem voltak sokan, de ez most nem is zavarta. Kevesebb hangzavar, több beszélgetés. Valahogy könnyebb volt így. Zoli figyelte a többieket, és bár időnként elkalandozott a gondolata, most próbált jelen lenni. Legalább valamennyire.
Ahogy telt az idő, és fogyott a sör, meg a füves cigi, a harmincas férfiakra lassan rátört az igazságroham. Először csak elejtett félmondatokkal kezdődött, aztán egyre bátrabban öntötték ki a szívüket. Marcell Zolit szívatta, miközben épp csíkot húzott:
– Látom, jól haladsz az elvonóddal!
Zoli mosolygott:
– Bekaphatod. De amúgy tavaly március óta egy kortyot sem ittam.
– A kokaint nem számoljuk – kontrázott Gyurika.
– Nekem mostanában csak ez van… ez a pár este. Erre várok.. – mondta Tomi halkan, a söröspoharába nézve.
Gyurika elnevette magát:
– Jaj, Tomika, be vagy farsulva!
Aztán vállon veregette:
– Túl leszel ezen is, haver.
David hozzátette:
– Én meg azon gondolkodom, hogy elköltözöm otthonról.
Zoli oldalra pillantott:
– Veled azért ez is csoda volt, hogy ennyit kibírt a...
David közbevágott:
– Ne mondd ki a nevét, mert még megidézed!
A terasz fölött lassan sötétedett az ég. Valami különös, lelassult béke lengte be az estét – mintha egy rövid időre minden rendben lett volna.
Este tíz körül mindenki összeszedte magát, és elindultak a borospincék felé. A helyi szórakozóhely két részből állt: egy szabadtéri térből és egy mély, borospince-jellegű klubból. Először a kinti részre mentek, ahol fényfüzérek, zsúfolt sörpadok és hangos zene fogadta őket. David belépve rögtön feszengeni kezdett – ez nem az ő közege volt. A slágerzenék, az izzadt tömeg, a harsány nevetések mind túl soknak tűntek.
Ő és Zoli inkább a beszélgetésekre koncentráltak, mintsem a táncra. Próbálták jól érezni magukat, de David nem tudta nem észrevenni, milyen idegennek érzi itt magát. Egy-egy pillantás váltásuk Zolival többet mondott bárminél: mintha ugyanazt gondolnák.
Tomi ezzel szemben lelkesen vadászott. A szeme folyton a lányokat kereste, mintha bizonyítani akarna valamit.
A "Száz évet várnék rád" című szám refrénjénél David már grimaszolt. Zoli röhögött rajta.
– Nézd már, Marcell törli a könnyét Gyurika hülyeségein! – mondta vigyorogva.
David odapillantott. Marcell valóban nevetett, Gyurika sziporkázott, és a közönség vevő volt rá. David csak megrázta a fejét:
– Uu, bazzeg… nekem nincs kedvem részeg idiótákhoz.
Zoli odabökött:
– És hozzá mit szólsz?
David egy göndör hajú, fekete ruhás lányra pillantott. Széttárta a kezét:
– Ha részeg, nem érdekel – mondta, aztán vállat vont.
Tomi ekkor szólalt meg:
– Ú, bazdmeg, az jó gádzsi. Oda megyek!
David és Zoli felnevettek. David még visszanézett a lányra. Valami megfogta benne, de nem tudta volna megmondani, mi. A mozdulatai? A haja? Vagy csak az, hogy másmilyen volt, mint a többi?
Zoli és David egymásra néztek, amikor felcsendült a "Zene nélkül mit érek én". Szavak nélkül is értették egymást. Zoli oldalra hajolt:
– Szólok Marcellnek, hogy csináljon egy cigit.
David megrázta a fejét, arca feszült volt.
– Jó, hogy utaztunk ezért ötszáz kilométert... És figyelj, Zoli – a fűben benne lehetsz, az a te dolgod. De ha inni fogsz, négyen fogunk szájba rúgni. És ezt most komolyan mondom, ezt garantálni tudom.
Zoli csak felemelte a kezét:
– Meg vagy feszülve, igyál valamit a többiekkel.
Ahogy Zoli elindult Marcell felé, David tekintetével követte. Figyelte, ahogy a másik lazán átvág a tömegen, majd eltűnik. Egy pillanatra azt érezte, mintha Zoli kicsúszna a kezük közül – aztán csak megvonta a vállát, és elindult a pult irányába.
A tömegben kereste Gyurikát és Tomit, de csak Gyurikát találta meg, aki lazán nevetgélt lányok társaságában.
Együtt mentek a pulthoz. Gyurika fintorogva elutasította a sört, helyette gint kért. David figyelte, ahogy barátja flörtöl a pultos lánnyal, és közben csak az járt a fejében: „Ennek a rohadéknak milyen jó kedve van...”
Végül ő is rendelt – egy gin-tonikot, mellé egy felest. Talán kell az alkohol, hogy visszataláljon valami normális hangulathoz. Gyurika vigyorogva mondta:
– Nagyon be fogok baszni!
Úgy mondta, mintha nem lenne már most is erősen illuminált. Lehúzták az italaikat, majd elindultak visszafelé a kocsihoz.
– Tomi hol van? – kérdezte Gyurika, kicsit megdőlve az italtól, David felé fordulva.
– Valami fekete hajú után ment... vagy húsz perce – felelte David, vállat vonva.
Ahogy kiléptek a tömegből, David már látta Zolit és Marcellt az autó mellett. Az éjszaka lassan formát öltött: csendes káosz, kavargó fáradtság és egy adag bizonytalanság – pontosan, amit David most érzett belül is.
A kocsihoz menet félúton összefutottak Tomival, aki egy számukra ismeretlen sráccal jött visszafelé. Gyurika rögtön rávágta:
– Nem csajozni mentél? És pasival jössz vissza?
Az ismeretlen srác nevetett, Gyurika pedig folytatta:
– Én íze... pro Pride, szabad szerelem! Engem nem érdekel!
– A faszt, buzi! – Csak ittunk egyet – vetette közbe Tomi.
– Hát ez mindig így kezdődik, aztán becsusszan a popsidba – vigyorgott Gyurika, mire mindenki felröhögött.
Az ismeretlen srác, aki közben bemutatkozott Ricsiként, megszólalt:
– Te ezt honnan tudod?
David kérdőn nézett rá. Nem is akart szemkontaktust. Gyurika eközben már megtalálta az este új haverját, és elkezdték egymást oltogatni.
Gyurika másodpercek alatt kibökte, hogy mennek füvezni az autóhoz. Ricsi azonnal jelezte, hogy ő is jönne.
A kocsinál Zoli odalépett Davidhoz, és halkan megkérdezte:
– Ki ez a Ricsi gyerek?
– Én nem tudom, de geci idegesítő – felelte David.
– Az – bólintott Zoli. – Minek hoztátok ide?
– Hozta a faszom, Tomi haverja – rázta a fejét David.
Marcell ekkor megszólalt:
– Hallod, David? Ricsi ismeri a Dórit meg a Nikit is!
Ez Marcellnak szemmel láthatóan tetszett – örült, hogy valami közös kapcsolódási pontot talált. David csak a szemét meresztette, aztán elfordította a fejét. Zoli ezen nagyot nevetett.
A cigit elfogyasztották, és elindultak vissza. Marcell, Gyurika és Ricsi mentek elöl, képtelenek voltak befogni a szájukat. David hátulról figyelte őket, a hangjuk túlságosan is harsányan hasított bele az éjszakába.
Zoli félhangosan odaszólt Tominak:
– De jó haverjaid vannak, Tomi.
– Nem a haverom! – vágta rá Tomi. – Meghívott egy piára, mondjak neki nemet?
– Igen! Mondj neki nemet! – felelte Zoli szárazon.
Megálltak a terasz egyik szélén, ahol még épp elviselhető volt a tömeg. A "Titkos üzenet" című szám szólt, Ricsi, Gyurika és Marcell pedig táncoltak rá, mintha valami műsorszámot adnának elő. David a poharát forgatva nézte őket, de a mozgásuk között hirtelen feltűnt valaki más.
Egy szőke hajú lány jelent meg, odalépett Ricsihez, és beszélgetni kezdtek. A társaság tagjai egy pillanatra megmerevedtek, figyelmüket most mind a párosra irányították.
Tomi oldalba verte Marcellt:
– Te, ez nem is buzi!
Marcell annyira nevetett, hogy a gin-tonik egy része visszacsorgott a szájából.
A lány megjelenése azonnal megfogta David figyelmét is. Szőke haja, zöld szeme és valami különös nyugalom sugárzott belőle. Csinosan volt öltözve, de nem hivalkodóan – és ahogy ott állt Ricsi mellett, teljesen más karakternek tűnt.
Míg Ricsi hangos, figyelemre éhes jelenség volt, a lány csendes, mosolygós és kiegyensúlyozott benyomást keltett.
Gyurika pillanatok alatt odalépett hozzájuk, és minden körítés nélkül megkérdezte:
– Együtt vagytok?
Így derült ki, hogy a lányt Barbinak hívják, és csak barátok Ricsivel – együtt jöttek.
Gyurika továbbra is jól nézett ki, és még mindig abban az önfeledt, vicces, laza állapotban volt, amit sokan csajozásra a legideálisabbnak tartanak. Barbi is mosolygott rajta, láthatóan jól szórakozott.
David figyelte őket, de nem igazán akart versenyezni Gyurikával. Marcell és Zoli is beszélgettek Barbival, de mind visszafogottabb stílusban maradtak. Tomi közben már kezdett megborulni: mozdulatai alig voltak táncnak nevezhetőnek, miközben vigyorogva nézett a társaság felé.
Éjfél után a társaság – immár két új jövevénnyel, Ricsivel és Barbival – levonult a pincehelyiségbe. Barbi először Gyurikával táncolt lent; testük időnként összeért, ahogy a zenére mozogtak. Halkan, szinte sugdolózva beszélgettek. A lány játékosan érdeklődött Gyurika iránt, aki félmosollyal, de egyértelműen közölte vele, hogy házas – ahogyan a többiek is.
– Te is házas vagy? És te is házas vagy? – kérdezgette Barbi sorban, játékos kíváncsisággal mindenkitől.
Marcell mosolyogva mondta:
– Én válok.
Tomi és Gyurika felemelték gyűrűs kezüket. David is megemelte a kezét. Barbi ránézett:
– Hé, neked nincs is gyűrűd!
David a fejét rázta. Barbi ezután Zolira nézett, aki egyetlen kézmozdulattal jelezte: nem. Ez a mozdulat elég egyértelmű volt – nem csak a házasságra, hanem úgy általában minden közeledésre is.
David és Marcell elnevették magukat.
Barbi a két srác felé fordult:
– Neki valami baja van?
– Nem, nincsen – válaszolta David. – Csak ha pasizni jöttél, lehet, hogy rossz társaságot választottál!
– De te nem is vagy házas? – kérdezte Barbi, Davidra mutatva.
David flegmán megrázta a fejét, de nem szólt.
– Az vagy? – kérdezte most már határozottabban.
David továbbra is nyugodtan nézett a lányra:
– Én ezt nem fogom veled, kiabálva, a tömeg közepén megbeszélni – mondta, és tartotta a szemkontaktust.
A pincehelyiségben szóló zenék már jóval hangulatosabbnak bizonyultak: Zoli, David és Marcell is ringatták magukat. Időnként valaki mindig eltűnt egy körre, az italok pedig egyre gyorsabban fogytak.
Ricsi szinte végig a srácokkal maradt, Barbi viszont eleinte csak néha bukkant fel, később viszont egyre többet táncolt a fiúkkal, köztük Daviddal is.
Egyik tetszetősebb zenénél David és Barbi egymás felé fordultak. Táncolni kezdtek. Forgatták egymást, nevettek.
– Én ezeket a fogásokat nem ismerem – mondta David nevetve, kissé bizonytalanul.
– Nem kell ismerned – felelte Barbi, miközben kacéran nézett rá. – Elég, ha úgy vezetsz, ahogy te szeretnéd.
David megállt egy pillanatra, kérdően nézett a lányra, majd ujjával saját magára mutatott:
– Ahogy én szeretném?!
Barbi bólintott, és kíváncsian mosolygott – mintha tesztelni akarná, mire képes a férfi.
David nem habozott. Magához húzta Barbit, és lassan, nagyon szorosan összesimulva kezdtek táncolni, a saját ritmusukban.
David érezte, ahogy a lány teste enged a mozdulatainak. Megfordította Barbit, úgy, hogy a lány háttal legyen neki, magasba emelte a kezeit, végigsimított a karjain, majd le egészen a csípőjéig. Ujjai érintették a nyakát, a mellét, végül a fenekét is megmarkolta. Nem sietett – élvezte, hogy Barbi minden érintést befogad, és vele sodródik.
Amikor a lány megfordult, és meg akarta csókolni, David közelről nézett rá, majd odasúgta:
– Ahogy én szeretném.
Barbi arca egy pillanatra megfeszült. Valami megváltozott. Mintha kizökkent volna – talán a hirtelen intimitás, talán az, hogy David nem csókolta meg. A korábbi izgalmat egy feszengő érzés váltotta fel, bizonytalanabb lett. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha visszavonulna.
David mégis közelebb hajolt, megfogta a nyakát, finoman hátradöntötte, és a nyakába harapott. A mozdulat vad volt és váratlan.
– Kívánlak – súgta David a fülébe, majd megcsókolta.
A csók pár másodpercig tartott. Barbi zavarodottan nézett rá, mintha nem értette volna, mi történik. David hátrébb lépett, és kortyolt az italából.
Arra várt, hogy a férfi mondjon valamit – de David csak hátrébb húzódott, időnként ránézett, néha táncolt is vele, de nem próbált mélyebb kapcsolatot kezdeményezni.
Nem értette, ez most játék volt? Flört?
A lendület, ami korábban vitte, most mintha elfogyott volna.
Nem történt semmi látványos. Nem volt konfliktus. Csak egy furcsa, ki nem mondott visszahúzódás. És ettől valami belül megfeszült benne.
Ekkor megjelent Gyurika, aki a társaságnak szegezte a kérdést:
– Megyek egy körre, kinek mit hozzak?
Barbit a férfi hangja rántotta vissza a valóságba. Gyurika odafordult hozzá:
– Segítesz elhozni őket?
Barbi bólintott, és a pulthoz tartva elindult. Útközben Gyurikát hallgatta, de néha visszanézett Davidra. A férfi ugyanúgy táncolt tovább a barátaival, mintha mi sem történt volna.
Barbi a kezében három gin-tonikkal egyensúlyozott, miközben Gyurika a fülébe beszélt valamit, amit nem hallott rendesen. Csak bólintott. A gondolatai még mindig a korábbi pillanatok körül kavarogtak, és nem tudta, hogyan kellene éreznie magát. Odaért az asztalhoz, letette a poharakat a srácok elé, de nem mert szemkontaktust felvenni sem Daviddal, sem Zolival. Csak a mozdulatokra figyelt.
Barbi először automatikusan David mellé lépett, ahogy letette az italokat, de a férfi nem nézett rá, nem szólt hozzá, nem érintette meg. Talán soha nem is mutatott iránta valódi érdeklődést? Vagy csak ő képzelte? Egy pillanatra azon gondolkodott, megkérdezze-e tőle, de inkább visszanyelte a kérdést. Még egy lépést hátrált, hogy ne legyen egészen mellette, csak közel. Így talán nem veszik észre rajta, hogy mennyire zavarban van.
Fél füllel hallotta, hogy Zoli odahajolt Davidhoz:
– Te, a Barbinak mi baja van?
– Honnan tudjam – felelte David, és nem nézett Zolira.
– Na! – mondta Zoli.
– Nem csináltam semmit! Csak táncoltunk! – vont vállat David.
Zoli félrenézett, és magában csak annyit gondolt: „Akkor lehet, csak berúgott.”
David érezte, hogy nézi őt valaki, és amikor megfordult, Barbi pillantása már ott volt rajta. "Csak táncoltunk?" – futott át a lány fején, de a kérdés nem hangzott komolyan, inkább egyfajta hitetlenkedő szomorúság volt benne. A nyakán még mindig ott bizsergett a harapás helye, az érintés emléke, amit akkor sem tudott volna kiverni a fejéből, ha akart volna.
Egy pillanatra egymásra néztek. Barbi nem mozdult, és David sem. Nem történt semmi, csak nézték egymást néhány másodpercig. Barbi fejében közben zakatolt a gondolat: egy éve nem érzett így. Egy éve senki nem mondta neki, hogy kívánja. Egy éve senki nem érintette meg úgy, hogy attól nőnek érezze magát. Most itt állt, és azt érezte: talán David sem kívánja. Vagy csak ő tulajdonít mindennek túl nagy jelentőséget? Talán tényleg csak táncoltak. Semmi több. Mégis maradt benne valami nyugtalan, mintha kimondatlanul is többet remélt volna.
„Mi lenne, ha most más pasik után néznék? Ha nem őt figyelném, hanem bárki mást?” – gondolta, majd elfordította a fejét, és végignézett a tömegen. Kereste a tekinteteket, de közben érezte, hogy valaki megmozdul mellette.
David odalépett hozzá, és közelebb hajolva mondta:
– Gyere, igyunk valamit.
Barbi bólintott, és elindult vele. Néhány lépés után újra ránézett a férfira. Ha ez tényleg csak tánc volt, akkor mit akar tőle egy nős férfi? A gondolat keményen koppant benne. Rendben van, gondolta hűvösen. Ha nem kellek, keresek valaki mást.
Barbi kerülte a szemkontaktust, de érezte a férfi tekintetét magán. Most tényleg őt nézte. Nem tudta, ez mit jelent, de a figyelem hirtelen súlya alatt megfeszültek az izmai.
– Nyugi – mondta David, hangja most halkabb és komolyabb volt. – Velünk nyugodtan lehetsz egész este. Nem lesz semmi bántódásod.
– Ricsit keresem, de folyton eltűnik valahova – mondta Barbi, rideg hangon, miközben továbbra is kerülte David tekintetét. Érezte, hogy a férfi közelebb hajol, ujjai óvatosan a karjához értek, de ő nem reagált. Csak ivott egy kortyot, és úgy tett, mintha észre sem venné.
Az ujjai a pohár nyakán babráltak, mintha az üveg felületébe kapaszkodna. Próbált úgy tenni, mintha nem érzékelné David közelségét, de valójában minden porcikája figyelt. A férfi keze lassan közelített, majd óvatosan az övéhez ért, ujjaik összefonódtak. Barbi ujjbegyeiben bizsergés futott végig. Még mindig nem nézett fel, de a teste reagált helyette.
David nem szólt semmit. Egyszerűen csak lehajolt hozzá, és megcsókolta. Barbi először megfeszült, de aztán hagyta. Nem válaszolt, nem vonta vissza a kezét – csak hagyta, hogy a férfi szája az övéhez érjen. Ez a csók nem olyan volt, mint a korábbi. Ez most tovább tartott. Más volt.
A nyelveik finoman egymásnak simultak, nem harapták, nem keresték a határokat – inkább csak felfedezték, hogy ott van a másik. Barbi letette az italát a pultra, és érezte David illatát – valami fűszeres, férfias parfüm, amit már az este elején is megjegyzett magának.
A karjához ért, és meglepetten tapasztalta, hogy David izmosabb, mint gondolta. A tenyerét a férfi alkarjára tette, és hirtelen valami végigfutott benne. Nem merte kimondani magának, de érezte: kívánja őt. A gondolattól libabőrös lett, és ez most nem a bizonytalanságtól volt – hanem valami egészen mástól.
A csók közben mégis átvillant benne valami: házas. Ez a férfi házas. Barbi hirtelen feszülni kezdett. A mozdulatai lelassultak, elhúzódott egy kicsit, nem nézett a férfira, csak visszanyúlt a poharához, és kortyolt egyet.
David ezt megérezte. Azt, hogy valami eltört. Hogy Barbi már nem sodródik vele. Érezte az elutasítottságot – és talán azt is, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Várt egy pillanatig, aztán csendesen megszólalt:
– Valami baj van?
– Te... házas... vagy, nem? – kérdezte alig hallhatóan Barbi, miközben a pohár aljára nézett, majd lassan Davidra emelte a tekintetét.
Barbi meg volt lepve, sőt: kétségbe volt esve attól, hogy ez a mondat, amit egy órával ezelőtt még könnyedén kimondott, most úgy tapadt a torkához, mintha megváltozott volna a jelentése is. Minden idegszála remegett a választól, amit a táncuk óta várt.
David felemelte a kezét.
– Nézd csak, hiányzik a gyűrű. Szerintem ez sok mindent elmond arról, mennyi ideig fog még tartani a házasságom... – aztán megrázta a fejét. – Mindegy, nem akarok erről beszélni.
– Menjünk vissza – mondta David.
Barbinak az volt az érzése, hogy a férfi egyszerűen otthagyja, de néhány méterrel arrébb, még a bejáraton kívül, David megállt, és visszanézett rá. Barbi nem mozdult. „Nem megyek veled sehova” – ismételte magában. „Nem is válaszoltál...”
David kérdőn nézett rá, és kinyújtotta felé a kezét. Barbi végül megfogta a kezét, mire David határozottan, de gyengéden maga után húzta, vissza a pincehelyiségbe. Lent, a társaság közé keveredve még egy ideig egymás mellett álltak, csendben. Aztán a férfi elengedte Barbi kezét, és odalépett Marcellhoz táncolni.
Barbi megkereste a barátját, Ricsit, aki épp Gyurikával és Tomival együtt egy nagyobb lánytársaságot próbált befűzni, és velük táncoltak.
– A David házas? – kérdezte.
Ricsi nem hallotta pontosan, csak vigyorogva táncolt tovább, míg észre nem vette, hogy a lány komolyan néz rá. Félrevonta:
– Mi az, csajszi?
– Mindenki házas a társaságból? – kérdezte Barbi.
– És? Melyiket nézted ki? – vigyorgott Ricsi.
– Egyiket sem! – Barbi elfordította a fejét.
– Akkor megkérdezem mindet, hogy kinek van kedve hozzád! – nevetett fel Ricsi, és már indult is.
– Akkora bunkó vagy! – kiabált utána Barbi, de közben már ő is visszaindult a társaság pultjához. Zoli néhány méterre tőle táncolt, David, Marcell és egy kisebb társaság pedig pár lépéssel arrébb keveredtek a többiek közé. Barbi lopva mindegyikükre rápillantott, miközben megpróbálta visszanyerni a lélekjelenlétét.
Ricsi valóban minden fiúhoz odament. Barbi nem hallotta, mit mond vagy kérdez, de a szeme szinte szikrákat szórt a fiúra.
Zoli határozott mozdulattal, nyújtott karral tartotta távol magától Ricsit, mintha fizikailag is el akarná tolni a saját teréből. Az egyetlen vicces pont az egész jelenetben az volt, ahogy David a tánctéren gyerekes bújócskába kezdett: idegen emberek mögé bújt, kerülgette Ricsit, mintha az üldözné. Barbi a jelenetet figyelve elmosolyodott – akaratlanul is Davidot nézte, miközben a fiúk játéka valami könnyed feszültséget oldott benne.
Az este haladt tovább. Táncoltak, nevetgéltek, telt az idő. Barbi egyre kevésbé hitt abban, hogy ez az este még bármi különlegesbe fordul. Marcell időközben eltűnt egy szőke, szilikonmellű lánnyal. David, Zoli, Tomi, Gyurika és Ricsi pedig felváltva táncoltak Barbival – néha egyszerre, néha külön-külön – és közben folyamatosan italoztak.
Barbi idővel megnyugodott. Elengedte a korábbi feszültséget, és inkább élvezte a társaságot. Táncolt a srácokkal – minden különösebb hátsó szándék nélkül. A fiúk teljesen normálisan viselkedtek vele. Gyurika ugyan flörtölgetett, de olyan állapotban volt, hogy ha épp Barbival volt a pultnál, akkor ott is flörtölt a pultos lánnyal. Zoli továbbra is kimért maradt, semmilyen érdeklődést nem mutatott.
David és Barbi néha beszélgettek, néha táncoltak is együtt. A lánynak tetszett a férfi – különösen a humora, és az, ahogy Ricsit ugratja. Barbi nevetett rajta, és már inkább élvezte az estét, mint görcsölt rajta.
Zoli végül szólt a társaság tagjainak, hogy lassan menniük kell, mert Tomi teljesen megborult. Ricsi nem akart még indulni, de Barbi is elfáradt, és nem látta sok értelmét maradni, ha a többiek elmennek. Akik még a helyszínen voltak, vagy már teljesen részegek voltak, vagy épp valakivel voltak elfoglalva – ahhoz pedig már késő volt, hogy ilyen rövid idő alatt értelmes ismerkedésbe kezdjen. Így inkább ő is a távozás mellett döntött.
Barbi ment elől, Gyurika, David és Ricsi követték. Zoli kicsit lemaradva jött mögöttük, Tomit félig támogatva, félig vonszolva az autó felé. Gyurikának azonban mindenképp meg kellett állnia még egy utolsó körre a kinti pultos lánynál.
Zoli odaszólt, hogy addig berakja Tomit az autóba. Marcell is a pult másik oldalán állt, a szilikonmellű szőkével beszélgetve. Gyurika már flörtölt a pultos lánnyal, David pedig félig nevetve, félig kíváncsian bekapcsolódott.
– Megnézném a hátadon is a tetoválást – mondta Gyurika.
– Ahhoz le kell vennem a felsőmet – felelte a lány játékosan.
– Segítek – vigyorgott Gyurika.
– Én eltakarlak, hogy ne lássanak! – tette hozzá David.
Barbi közben csak a férfit nézte. A tekintetével próbált szavak nélkül kommunikálni. „Vegyél már észre!” – ordította a fejében. „Nem akarsz átlépni egy határt. Rendben. De akkor mit keresel egy másik lánynál? Én is itt vagyok! Velem van a baj? Nem vagyok elég szép neked? De akkor miért suttogod a fülembe, hogy kívánsz? És MIÉRT CSÓKOLSZ MEG?”
Újra akarta látni a férfi reakcióját. Egy apró érintés – ennyit akart. Ha most sem figyel fel rá, akkor talán tényleg vége van. Talán csak ő élte meg az egészet másként. Ez a mozdulat nem megbocsátás volt, hanem kérdés.
Lassan, tétován próbálta megérinteni David oldalát. A keze ólomsúlyúnak tűnt, mintha minden mozdulat külön erőfeszítést kívánt volna. Alig húsz centire voltak egymástól, mégis rettenetesen távolinak érezte. Végül sikerült megérintenie a férfi oldalát.
A tenyerét finoman a férfi oldalára fektette – csak egy pillanatra, ahogy hozzáért, valami lassan felizzott benne. A keze remegett, de nem a hidegtől, hanem attól a feszültségtől, amit ez az apró érintés jelentett.
Ahogy David beszélt, mozdult, időnként megemelkedett a pólója – és Barbi szinte görcsösen figyelte, mikor villan fel egy szelet csupasz bőr. Csak egy kicsit kellene lejjebb csúsznia a kezének… csak egy fél centit… és hozzáérhetne. A férfihoz. Úgy igazán. Nem tudta, honnan jött – csak érezte, hogy már nem tudja visszatartani.
A pultos lány ezután Davidhoz fordult:
– A barátnődnek nem fog tetszeni – mondta, Barbi felé bólintva.
David ránézett Barbira, aki őt bámulta. Magához húzta a lányt. Barbiban pillanatok alatt végigfutott egy bizsergető remegés, ahogy a férfi közelebb vonta magához.
– Igazad van – mondta David –, több figyelmet kellene szentelnem rá.
Barbi várt. Egy pillanatig úgy tűnt, David valóban észrevette őt – de a férfi nem csókolta meg, csak állt előtte, figyelte, majd halványan elmosolyodott. A tekintetében mintha valami habozás, egy belső határvonal remegett volna. Barbi akkor értette meg: ez a férfi nemcsak hezitál, hanem visszafogja magát. Talán valóban házas, vagy a magánélete zűrzavaros – hiszen eddig sem akart beszélni róla. Egy dolog azonban világos volt: tetszik neki. Ezt most már biztosan tudta. És ha David nem meri megtenni az utolsó lépést, akkor majd ő fogja.
– Gyere, hazaviszünk. Találkozunk holnap? – kérdezte David.
Úgy érezte, a mellkasa belül feszül. Hiába mondaná, nem tudná, hogyan. „Veled akarom tölteni az estét, ne a holnapról beszélj! Hogy mondjam még el neked?” – üvöltött Barbiban minden gondolat.
Ekkor Ricsi közbeszólt:
– Megyünk a strandra!
David rápillantott, és hűvösen csak annyit mondott:
– Barbit kérdeztem.
Barbi Ricsire nézett.
– Olyan idióta tudsz lenni – vágta oda, majd visszanézett Davidra.
A férfi közelebb hajolt, és a fülébe súgta:
– Egy falatnyi bikiniben szívesen megnéznélek.
Barbi érezte, hogy egy utolsó erőfeszítés kellene, és kimondaná: „Ma este anélkül is megnézhetsz.” Már nyílt volna a szája, de nem jött ki hang, amikor David megszólalt:
– Utána bográcsozunk. Gyere át. Ha muszáj, hozhatod őt is – bólintott Ricsi felé.
Barbi egyszerre nevetett és bosszankodott. Nem tudta kimondani, amit akart, de egy dolog most már teljesen világos volt: David nem rajong Ricsiért. Ebben egészen biztos volt.
A társaság végre megindult az autó irányába – Zoli határozott kijelentésének következményeként.
– Én elindulok. Aki jön, jön, aki nem, nem – mondta Zoli.
Gyurika, épp egy másik lánnyal beszélgetve, odafordult: – Ennyien nem fogunk beférni, menj két kört!
Zoli dühösen nézett rá, de igazat adott neki. Csak annyit tett hozzá: – Akkor legalább induljatok el az úton!
Barbi nem engedte el Davidot, magához húzta. David érezte a lány szorítását, és szólt Zolinak: – Mi megyünk a második körrel. Barbival meg Gyurikával.
Lassan elindultak. Gyurika közben Barbit kezdte el dicsérni. A sarokhoz érve összefutottak az egyik lánnyal, akivel Gyurika korábban flörtölt.
– Hát mégsem engem viszel haza? – kérdezte nevetve a lány, de láthatóan ittas volt.
– Hát téged is meg kell baszni! – válaszolta Gyurika félvállról.
Barbi erre lendületből kifordult David öleléséből: – Engem nem kell megbaszni! Senkit sem kell megbaszni!
David próbálta csillapítani: – Nyugalom, Barbi, nem leszel megbaszva!
– Biztosan nem leszek megbaszva! – vágta rá Barbi dühösen.
– Nyugi, részeg. Miért vetted ennyire magadra? – kérdezte David halkan.
– Én senkivel nem fogok szexelni, és engem senki nem fog megbaszni! – mondta Barbi, teljes komolysággal.
David próbálta tovább nyugtatni a lányt, miközben Gyurikán is látszott, hogy érzi: most túllőtt a célon. Először az este folyamán csendben maradt, és pár méterre lemaradva, egyedül sétált mögöttük.
Ekkor megérkezett Zoli: – Gyertek!
– Nem – mondta Barbi határozottan. – Én hazasétálok.
David nézett a lányra, majd Zolira. Gyurika már próbált beszállni az autóba, miközben kiabált: – Gyerünk, kurvázni!
Zoli Davidra nézett: – Gyere már!
– Nem fogom hagyni, hogy egyedül hazasétáljon! – mondta David, és bólintott Barbi felé.
– Nem kell hazakísérned! – vágta rá Barbi mérgesen.
David a fejét fogta. – Ó, bazdmeg… – morogta, majd bezárta az ajtót, és Barbi felé indult.
Visszaszólt Zolinak: – Majd hazasétálok.
A kocsi elindult Gyurika kiabálásával a háttérben.
David sétált Barbi mellett, és próbálta csillapítani a lány dühét. – Nézd, nem leszel megbaszva – kezdte csendesen. – Add meg a számodat, és holnap elmegyünk együtt a strandra. Utána gyertek át bográcsozni.
Barbi előre nézett, és csendben lépkedett.
– Szeretsz bográcsozni? – kérdezte David.
– Igen – felelte röviden Barbi.
– Hazakísérlek. Megadod a számodat, holnap strandolunk, bevásárolunk, bográcsozunk. Nem lesz semmi, nem kell félned. És mérgesnek sem kell lenni csak azért, mert egy idióta részeg beszólt valamit.
– Nem kell, hogy hazakísérj – mondta Barbi. – Anélkül is tudunk találkozni holnap.
– Na, ebben igazad van! – bólintott David. – Ha akarod, lemaradok, és tényleg csak kísérlek, hogy ne legyen semmi bántódásod.
Barbi oldalra nézett, majd elmosolyodott.
David egy-két lépéssel lemaradt. Barbi megállt, hátranézett rá. A férfi felemelte a kezét: – Nekem tiszták a szándékaim!
Barbi elnevette magát, de inkább továbbment egyedül. Pár lépéssel később azonban észrevett négy fiatalt az út szélén, és bizonytalan érzéssel inkább visszasétált Davidhoz, majd átölelte őt.
– Azért jó, hogy itt vagy – mondta halkan.
– Szépen kihasználsz… – csóválta a fejét David, de közben mosolygott.
Ahogy haladtak, különösebb gond nélkül elmentek négy fiatal srác mellett. Barbi aztán újra megszólalt: – Mi az, hogy kihasznállak? Te… megcsókolsz, tapizol egész este… aztán levegőnek nézel.
David a lányra nézett. – De hát te mondtad, hogy úgy táncoljak veled, ahogy én szeretném.
Barbi értetlenül csóválta a fejét. „Hogy lehet valaki ennyire értetlen?” – gondolta magában. Csendben mentek tovább.
– Az volt a baj, hogy megcsókoltalak? – kérdezte David.
– Igen! Házas vagy. Nős pasikkal nem kezdek.
– Te nagyon lovagolsz ezen a témán. Látod, hogy nincs is rajtam gyűrű – emelte fel a kezét, majd egy pillanatra elhallgatott és elgondolkodott.
– Állj csak meg – szólt hirtelen David.
Barbi megtorpant, és kérdőn nézett rá. David mély levegőt vett, és figyelmesen fürkészte a lányt. Barbi érezte, hogy valami most történni fog. David megrázta a fejét, és halkan megszólalt:
– Na, én ilyeneket nem szoktam csinálni… és tapasztalatom sincs benne. Szóval ha valami nem tetszik, akkor azt mondod nekem, oké?
Barbi egyre izgatottabban figyelte, mi fog történni. Érezte, hogy izzad a tenyere, a gyomra összeszorult, és csak a férfit nézte. David mozdulatlanul állt előtte, valamilyen döntés előtt habozva. Aztán végül lassan elindult a lány felé, megállt pár centire tőle. Barbi úgy érezte, fel fog robbanni.
„Végre ő fogja irányítani és most meg fog csókolni.” – gondolta. De ahogy telt az idő, és a férfi még mindig nem mozdult, egyre zavaróbbá vált ez a tétovaság. Barbi kezdte úgy érezni, hogy megint neki kell döntenie, megint neki kell átlépni egy határt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi a száját nézi. A kezei közben finoman tartották a lány arcát.
Barbi nem bírta tovább. Vadul, erősen csókolta meg Davidot – annyira lendületesen, hogy a férfinak hátra kellett lépnie, egészen a kerítésig.
Egy darabig csókolóztak, hosszasan, egymásba feledkezve. Aztán Barbi két csók között megszólalt:
– Nagyon jól csókolsz… meg ha nincs is tapasztalatod benne – nevetett halkan.
– Ez nem ér! Nem erre gondoltam – válaszolta David, és egyre vadabbul csókolta tovább a lányt.
Mindkettőjük keze felfedező útra indult, ujjaik végigsiklottak egymás testén, mintha nem tudnák eldönteni, mit simogassanak először – minden mozdulatban benne volt a vágy, a sürgetés.
– Menjünk – szólalt meg végül David.
Csendben, egymásba simulva lépkedtek. Barbi gyomra feszült, mintha valami vékony, remegő hártya vibrált volna benne, minden lépésnél egy kicsit erősebben. Nem tudta eldönteni, mi rázza jobban: a félelem, az izgalom, vagy az, hogy a teste már régen döntött. Egy év szünet, egy év hallgatás után most újra valakihez tartozott — legalább erre az éjszakára. Az idő röhejesen kevés volt, mégis elégnek tűnt. Hat óra. Ennyi telt el azóta, hogy először találkoztak.
Davidot viszont egészen más gondolatok foglalkoztattak. „Ajjajj… feltoltam vagy két gramm kokaint, és megittunk kíméletlen mennyiségű alkoholt. Csoda lenne, ha a szerszám működne.” Tudta, nem mehet be hozzá így. Valahogy ezt finoman, szépen, illedelmesen el kell intézni.
Mindketten saját gondolataikba merülve értek a szálló bejáratához.
Barbi alig tudott a kulcskereséssel és David szótlan állásával egyszerre foglalkozni. A szíve hevesen vert, a keze remegett, ahogy a táskájában matatott.
„A gondolat olyan hirtelen jött, hogy beleszédült: „Szeretném, ha most teljesen közel lennél... ha végre valaki egészen belém simulna. A vágy nem mondatokban jelent meg, hanem egy lüktető, forró ürességként a hasában. Kinyílt a kapu, és a lány belépett. De a férfi nem mozdult.
Barbi kétségbeesetten fordult vissza: – Mi az?
David épp a válaszon rágódott. „Azt nem mondhatom, hogy lehet gond lesz… még magára veszi. Füvet sem szívott életében, nem értene az egészből semmit.” – pörögtek a gondolatai. „Azt kell mondanom, hogy holnap találkozunk…”
– Azt mondtad, hogy válófélben vagy, és azért nem hordod a gyűrűt sem – mondta Barbi, hitetlenkedve.
„Na, azt tuti nem mondtam, hogy válófélben vagyok… de ez most mindegy.” – döbbent meg David, de ezt csak magában mondta ki, nem hangosan.
– Jaj, nem erről van szó! – kapta el a fejét David. – Öhmmm… nekem még sosem volt egyéjszakás kapcsolatom… és…
Barbi annyira megörült ennek a két mondatnak, hogy odalépett hozzá, megcsókolta, és magával húzta. Aztán, ahogy megfordultak, ő lökte be Davidot maga előtt. Egy pillanatra sem engedte el – csókolta a nyakát, a száját, a kezét, az ujjait nyaldosta.
Ha ezt tovább csinálom, elveszek benne teljesen– futott át Barbin. Nem az érintések voltak ijesztőek, hanem az, hogy mennyire vágyott rájuk. A határvonalak kezdtek elmosódni.
Egy hosszú, folyosószakaszon haladtak át, jobb és bal oldalon sötét, fekete ajtók sorakoztak. A járólap fehér volt, minden ridegnek és hivatalosnak tűnt.
– Ez valami siralomház? Mi ez a folyosó?! – kérdezte David félhangosan.
Barbi megfordult, és a szemével végigpásztázta a helyet, majd kérdőn nézett vissza Davidra.
„Igazad van” – gondolta David. „Veled kell foglalkoznom. Csak nyugalom. Csak nyugalom. Barbival törődünk, nem nézzük a környezetet. Csak a lány testét. Menni fog!”
Barbi kinyitotta az ajtajukat, és beléptek. A lány szíve hevesen vert.
A szobában megálltak. Barbi nem tudta, mit csináljon. A cipőjét rúgja le előbb? A felsőjét húzza le? Vagy csak várjon? David közeledett hozzá, és megcsókolta. A lány szemét lehunyva visszacsókolt, de belül még mindig azzal küzdött, hogy megfeleljen annak, amit nem mondtak ki.
– Elmegyek vécére – mondta David.
Barbi bólintott, és egyedül maradt. A levegő hirtelen sűrűbb lett, a bőre érzékenyebbé vált. Megérintette saját karját, mintha ezzel ellenőrizné, valóban ott van-e. Aztán ő is elindult a fürdő felé, de nem siette el. Minden mozdulat szertartásos lett.
„Nem lesz baj. Érzem, hogy kb. 30-40 százalékos vagyok…” – nézett magára David a tükörben. „Szép ez a lány. Nyugodj meg. Menni fog” – mondta magának halkan, majd vett egy mély levegőt.
Kilépve Barbit találta az ajtó előtt. – Én is elmegyek vécére – mondta gyorsan a lány.
David belül szinte felnyögött: „Bazdki, azt hittem, hogy levetkőzött… Most nekem kéne? Feküdjek fel meztelenül az ágyra, és paskoljam meg magam mellett a lepedőt, miközben azt mondom: 'Gyere, baby'?”
David elnevette magát saját kétségbeesésén. Mire Barbi visszatért, ő még mindig nevetett. A lány kérdőn nézett rá, mosolyogva.
– Min nevetsz? – kérdezte.
– Hát… azon, hogy azon izgulok, mikor illene levetkőznöm. Hogy meztelenül feküdjek az ágyon, mint valami rossz filmben, és paskoljam meg magam mellett a lepedőt, hogy 'Gyere, baby' – nevetett David.
Barbi is nevetni kezdett. Egyre szimpatikusabbnak, sőt, vonzóbbnak találta a férfit. Ezek a gondolatok neki is végigfutottak a fején – ő is pont ezért ment ki korábban vécére, hogy ne kelljen ezzel elsőként szembesülnie. Most megkönnyebbült, hogy David is pont ugyanezen gondolkodott.
Barbi mosolygott a férfira, és úgy tűnt, mintha az kissé zavarban lenne. Valami visszafogottság, egy pillanatnyi bizonytalanság villant át a tekintetén, amitől Barbiban furcsa kíváncsiság ébredt. Ahogy nézte, újabb részleteket vett észre rajta: milyen fehérek a fogai, mennyire tiszta a bőre. Így közelről, a világosságban, sokkal sportosabbnak, izmosabbnak tűnt, mint ahogy addig emlékezett. A tekintetében egyszerre bujkált izgalom és bizonytalanság, mégis nyugodtan, szinte túl lassan lélegzett – ez a kontraszt pedig különösen vonzó volt. Nem a férfi tökéletessége érdekelte, hanem pont az, ami mögötte volt. A rejtett törésvonalak, az a finom zavar, amit eddig rejtegetett. Ettől lett igazán vonzó. Ettől lett igazi.
Közelebb lépett a férfihoz, megsimította az arcát, majd adott egy finom puszit a szájára. A keze lejjebb csúszott David mellkasára, majd a hasán át a derekáig – ujjai alatt érezte az izmokat, és megdöbbenve tapasztalta, mennyire sportos, feszes a teste. Ez a felfedezés zavarba ejtette. Hirtelen tudatosult benne, hogy ő maga mennyire nem tartja tökéletesnek a saját testét – ott is van egy kis felesleg, itt sem elég feszes. Ez a gondolat hirtelen szinte elviselhetetlen lett. Barbi elengedte a férfit, és odalépett a villanykapcsolóhoz. Lekapcsolta a lámpát, így már csak az utcai világítás szűrődött be az ablakon. A félhomály megnyugtatta – így talán nem lát mindent. Csak ezután csókolóztak újra, és lassan megszabadították egymást a ruháiktól.
Barbi meztelenül állt David előtt. Két csók között megkérdezte:
– Ezt így jobbnak találod?
– Nem, abszolút nem! Szerintem a meztelenül ágyon fekvés, 'Gyere, baby'-vel sokkal jobb – nevetett David.
Meztelenül álltak egymással szemben, a beszűrődő utcai fényben csak egymás sziluettjét látták. A részletek elmosódtak, a testek vonalai csak sejtették egymást. Csak a szemük találkozott. Hosszan, mélyen, csendben. Mintha ezzel a nézéssel akarták volna leplezni mindazt, amit éreztek – vagy éppen kifejezni.
Barbi zavartan a hajához nyúlt, simogatta az egyik tincsét.
– Jól áll a hajad – mondta David halkan, őszintén.
– Nem igaz – mosolygott Barbi féloldalasan. – Láttam a tükörben.
– Akkor a tükör hazudik – felelte David, de a hangjában nem volt semmi játékosság, csak tiszta figyelem.
Egy pillanatra ismét elcsendesedtek. Két ember, akik valami olyasmit osztottak meg egymással, amit talán nem is értettek teljesen. De mégis akarták.
Ezután hajoltak újra egymáshoz és újra csókolózni kezdtek.
Barbi lefeküdt az ágyra. David ránézett, vigyorogva:
– Ha kimered mondani, hogy 'Gyere, baby', esküszöm, azonnal hazamegyek! – mondta, de a hangjából sütött, hogy ő maga is alig bírja ki nevetés nélkül.
Barbi épp csak elnevette magát, de a következő pillanatban már érezte, hogy David fölé hajol. A teste közel volt, meleg, súlyos. Valami megmozdult benne, egy reflex, egy várakozás – és aztán megtörtént. A férfi lassan beléhatolt. Nem kellett irányítani, nem kellett szólni: a testük magától tudta, hogyan kapcsolódjon.
Barbi hasa, háta görcsbe rándult.
– Várj… várj… kérlek, ezt húzd fel! – motyogta, miközben az éjjeliszekrényen kutatott az óvszer után.
David egyből hátrébb ugrott, a felismerés beléhasított.
– Bocsánat… sajnálom! – mondta, miközben maga is érezte, hogy ez így nem volt rendben.
– Nem baj, csak húzd már fel! – sürgette Barbi.
David küzdött az óvszerrel.
– Nem megy? – kérdezte Barbi, zavartan takarva a mellkasát.
– Vedd el onnan a kezed! – szólt David, mire Barbi lassan engedelmeskedett. Ö újra beléhatolt. A lány felsóhajtott.
Barbi nem akart a testére figyelni. Ez már túl sok volt. Túl gyors, túl erős. Próbált hibát keresni Davidban. Talán rossz az illata – gondolta. Talán izzadtságszaga van – de nem. Mélyet lélegzett, és megütötte a parfüm illata, amit már a diszkóban is megjegyzett. Talán cigizett, hátha legalább az zavarni fogja. Aztán eszébe jutott: nem is dohányzott egész este.
Talán nem elég kemény. De amikor megmozdult benne, valami mély, síkos, lassú mozgás áradt szét benne, amitől csak még jobban reszketett. Nem feszegetett, nem nyomult, csak lassan siklott.
„Egy év szünet után épp így van jól…” – futott át rajta. És ekkor feladta. Minden érvet, minden ellenállást. A teste már úgyis tudta rég, hogy el fog élvezni. Csak az esze próbálta még eltolni.
David tudta, hogy a teste nem volt tökéletes formában. De most nem ez számított. Azt akarta, hogy Barbi ebből semmit ne érezzen – ne bizonytalanságot vigyen ebbe a pillanatba.
Ez most nem róla szólt.
Figyelte a lányt: a lélegzetét, a bőre melegét, a kis remegéseket a vállán, a sóhajait. Ha ő nem tud mindent adni, akkor legalább minden más legyen igazi.
Ha ő most nem tökéletes, Barbi attól még megérdemli, hogy annak érezze magát.
Finoman megfogta a lány arcát, és lehajolt hozzá. A lány szorosan ölelte, csukott szemmel feküdt alatta. David óvatosan csókolta meg, mintha nem is a testével, hanem a figyelmével érintené. Barbi megremegett.
„Ilyen egy egyéjszakás kaland?” – villant át Barbi fején, miközben szorosan átölelte a férfit. És nem tudott betelni vele.
A lábaival átfogta David derekát, karjaival a nyaka köré fonódott, majd hangosan, a férfi szájába lihegve elélvezett.
David figyelte őt, és biztos volt benne: ez igazi volt. A lány teste ernyedten feküdt alatta.
Nézte a lányt. A teste alatt lassan megnyugvó Barbi látványa egyszerre volt gyönyörű és bénító. Tudta, most kéne cselekedni. Ha most nem lép, ha két percen belül nem kezd valamit, akkor ennyi volt – a teste kiszáll, a lendület véget ér. „Barbi... ne aludj el... baj lesz.” – futott át rajta. A második kör nem jön el csak úgy. Legalábbis nem így, nem ebben az állapotban. „Most vagy soha” – suttogta magában. És nem akarta, hogy ez most legyen vége. Nem így, nem még.
Lassan Barbi melléhez hajolt, apró puszikat adott, simogatta. Majd finoman kezdte ujjazni. Barbi félálomban volt. Álomszerű érzései közt egy tengerparton látta magát, ahol langyos hullámok mosták meztelen testét. A víz minden alkalommal egy kicsit máshol csattant le – néha a bordáinál, néha a kulcscsontjánál. Aztán a hullámok rendre a mellein csapódtak le, meglepően jó érzést hagyva maguk után. Aztán hirtelen, ahogy megérezte David ujjait magában, ráébredt: még mindig itt van. Még mindig tart az éjszaka.
A vágy újra fellángolt benne. Ezúttal hangosan jelezte: nem bánja, ha minden kicsit erősebb.
David válaszul gyorsabb, mélyebb mozdulatokra váltott. A keze erősebben járt a lány testében, és érezte, ahogy Barbi minden rezdülésre reagál. A lány hasa hullámzott, ő pedig próbálta tartani a tempót, a karja már fáradt volt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és lihegve, elcsukló hangon suttogta: „Gyönyörű vagy.” Nem volt benne semmi mesterkéltség – tényleg így érezte. A következő pillanatban hozzátette, inkább magának, mint a lánynak: „Nem bírom tovább.”
Megfordította Barbit, aki az ágyon négykézláb helyezkedett el, a kezeivel az ágy háttámlájába kapaszkodva. David keze a csípőjére simult, előrehajolt, és a szerszámát a lány hüvelyéhez illesztette, de még nem hatolt be.
– Készen állsz? – kérdezte.
Barbi nem válaszolt, csak lihegett. Élvezte, hogy David azt csinál a testével, amit akar. Végre nem neki kellett irányítani. Most először nem kellett kitalálnia, mit várnak tőle – csak követni, ami történik. A férfi végre határozott volt. Vadabb. Erősebb. És ez… ez meglepően jó érzés volt.
Ekkor David durván belemarkolt a hajába, és a hajánál fogva húzta fel magához a lányt. A mozdulat olyan hirtelen jött, hogy Barbi beleremegett. Meglepődött, mennyire izgatja – talán túlságosan is. Félt ettől az érzéstől. "Ha ez így megy tovább, mindent meg fogok neki engedni!" – villant át benne. "Mindent?"
– Azt kérdeztem: készen állsz?
Barbi vett egy levegőt, és amikor kimondta, az már nem csak válasz volt, hanem beismerés:
– Igen!
A mozgás egyre vadabb lett. Az ágy nemcsak recsegett, hanem minden egyes lökésnél a falnak is csapódott. Barbi teste megremegett, minden izma feszült, de nem szólt. A vágy újabb hulláma gyűlt benne – nyers, ösztönös, fékezhetetlen.
David teljes erejéből rámarkolt, hátrahúzta a fejét, megcsókolta, majd elengedte a haját, és kezeit visszacsúsztatta Barbi csípőjére.
Barbi zihált, teste remegett, és a gondolatai kavargtak. Élvezte a hajrántást – túlságosan is. Érezte, hogy szeretné újra, de zavarban volt. "Kérjem meg? Mi van, ha furának tartja?"
Először csak suttogni próbálta, de nem jött ki hang a torkán. Végül, lihegve, szinte kétségbeesetten megszólalt:
– Tépd megint a hajam...
– Mit mondtál? – kérdezte David, nem értve tisztán a szavait.
Barbi vett egy nagy levegőt, aztán hangosan, lihegések között kiáltotta:
– Húzd megint a hajam!
Valami átkattant benne. Az önkontroll, a szégyen, a szokásos megfelelés – mind elillant egyetlen pillanat alatt. Amikor David újra megragadta a haját, és a csípője erőteljesen csapódott a testéhez, Barbi elengedte magát. A vágy a hajgyökerektől indult, végigsöpört a gerincén, le a hasán át, mintha minden idegszála egy irányba kiáltott volna. És ekkor valami még jobban felkorbácsolta benne az érzést: érezte, mintha David vastagabb lenne. Mélyebben hatolt be, keményebben, erőteljesebben. Mintha egyre jobban kívánná őt. A felismerés egyszerre volt zavarba ejtő és hihetetlenül izgató.
Kinyitotta a szemét, de nem gondolkodott többé, csak zihálva kiáltotta:
– El fogok élvezni!
David közelebb hajolt, a hangja alacsony és rekedt volt.
– Mutasd! – mondta halkan, mégis ellentmondást nem tűrően.
Barbi megdermedt. A parancs egyszerre volt izgató és zavarba ejtő.
Barbi fejében minden egyszerre kavargott. "Mit mutassak? Hogyan lehet ezt megmutatni?" – kérdezte magában. Nem tudott válaszolni, nem is akart. Csak érezni. A férfi tekintetét képzelte magán, és attól, hogy megfigyelik a legintimebb pillanatában, különös módon még jobban vágyott rá. A teste remegni kezdett, megpróbálta nyitva tartani a szemét, de aztán lassan, szinte ellenállhatatlanul, belesüppedt az ágyba. Olyan érzés volt, mintha süllyedne – egyre mélyebbre, egyre puhább, forróbb rétegek közé.
Barbi teste remegett, a lélegzete elakadt, majd egyetlen mély, hangtalan sóhajjal elcsendesedett. David még mindig mozgott benne, de érezte, hogy most már nem kell tovább. Megállt, és figyelte a lányt. A bőre izzott, a mellkasa emelkedett és süllyedt.
„Ez.. ez valami egészen elképesztö volt, Barbi…” – futott át David fején. A gondolat őszinte volt, mélyről jött – és még őt is meglepte, milyen erővel hatott rá.
David mély levegőt vett, lassan kihúzta magát Barbiból, és a plafonra nézett. Még mindig lihegett, az izzadság csípte a szemét. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang.
Aztán megszólalt a telefon az ágy szélén. Körbenézett, előszedte Barbi telefonját, és rápillantott a kijelzőre.
– Téged hívnak – mondta, és a lány felé fordította a készüléket.
– Ricsi az. – mondta David csendesen, miközben Barbi felé nyújtotta a telefont.
Barbi nem válaszolt, csak hümmögött, a szeme csukva maradt. David letette a készüléket, és egy pillanatra a lányt nézte.
– Barbi? – szólította halkan, de a lány nem reagált.
Tanácstalanul nézte, hátha mégis megmozdul. Óvatosan a haját félretette a szeméből, megigazította rajta a takarót, mintha ezzel is közelebb kerülhetne hozzá. Nézte egy darabig, aztán felkelt. Felvette Barbi ruháit, lassan összehajtotta, és a támla peremére helyezte őket.
– Holnap találkozunk? – kérdezte halkan, inkább csak magának, mint neki.
Még egyszer visszanézett a lányra. Semmi mozdulat. David csendben megfordult, és lassan kilépett az ajtón.
A folyosóra kilépve még a fehér járólapok és fekete ajtók kontrasztját sem vette észre – annyira pörögtek a gondolatai. „Mit fogok mondani?” – kattogott benne. "Azt nem mondhatom, hogy megdugtam… Tiszteletlenség lenne Barbival szemben, főleg ha tényleg látni akarom még holnap."
De addig valami sztori kell. Olyasmi, ami nem hozza kellemetlen helyzetbe a lányt.
"Beszélgettünk? Kamu. Felnőttek vagyunk – ezt senki nem venné be. Elaludt? Hülyeség. Két gramm kokain után nem alszik el az ember ilyen helyzetben."
Aztán eszébe jutott: "Nem állt fel rendesen."
Ez legalább félig igaz volt. Sőt, ezt simán el is fogják hinni. És még röhögni is fognak rajta. Ez már tetszett neki.
Mire a szálló kijáratához ért, David már mosolygott magában. Elképzelte, ahogy a srácok majd röhögnek a cerkás sztorin – és ettől valahogy minden sokkal könnyebbnek tűnt.
Aztán egy hirtelen, nyers hang rántotta vissza a valóságba:
– Na, milyen volt? – kérdezte Ricsi, amikor David kilépett a folyosóról a szálló udvarára.
David meglepetten nézett rá.
– Micsoda?
– Basztatok, nem? – vigyorgott Ricsi.
– Nem – felelte röviden, de hűvösen.
Ricsi felnevetett.
– Hát akkor mit csináltatok eddig? Ne mond már, hogy csak aludtatok! Nem hiszek neked.
David csak megrázta a fejét.
Ricsi azonban nem hagyta annyiban.
– Én viszont megdugtam azt a fekete hajú csajt! – hencegett. – Tudod, melyiket? Azt, aki a pultnál volt korábban…
David rá sem nézett, csak annyit mondott:
– Ricsi… leszarom – mondta és elindult az utca felé.
„Ha ez holnap átjön, ki fogom ütni. Vagy ha nem én, akkor Zoli tuti” – gondolta, és elmosolyodott.