Temetetlen múlt

1.

A rendőrlámpák fénye erőszakosan nyomult be az ablakomon. Elég késő volt már, egy kicsivel talán éjfél után. Elhúztam a függönyt, és kinéztem az utcára. Három emelettel lejjebb, a velem szemben lévő lépcsőházból hoztak ki hordágyon egy letakart testet.. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy öngyilkosság. Reméltem, soha többet nem kell ilyet látnom. Lassan tizenkét éve volt az én esetem, de még mindig szorongva gondoltam vissza rá. Nem is figyelve, hogy mit csinálok, feltűrtem a bal kezemen a köntöst, és a hosszú heget simogattam rajta. Mikor észrevettem, gyorsan visszaengedtem a ruha ujját és elhúztam a függönyt. Még így is váltakoztak a piros és kék fények a sötét szobában. Kissé zaklatottan kimentem a konyhába, hogy csináljak egy teát. Elgondolkozva bámultam a teafőzőt, melyben a víz lassan forrni kezdett. Kitöltöttem egy bögrébe és filtert raktam bele. Néztem, hogy sötétül a víz, hogyan válik szinte vérszínűvé. Erre hirtelen, minden kérés nélkül bevillant egy emlékkép, tizenöt éves koromból. Becsuktam a szemem, és nagy levegőt vettem. Ne veszítsd el a fejed!- mondtam magamnak. De már késő volt. Némi undorral fogtam a bögrét és kiöntöttem a vörösteát a lefolyóba. Kinyitottam a hűtőt és ittam egy kis ásványvizet. A szédülés is kezdett múlni. Leültem egy székre, és hátrahajtottam a fejem. Azon gondolkoztam, ennyi év után miért kavart fel ennyire ez az eset. Hiszen nem is ismertem az illetőt, azt se tudom, férfi-e vagy nő. Lassan felkeltem. Hullafáradtnak éreztem magam. Visszamentem a szobába és ismét kinéztem az ablakon. A mentő és a rendőrök már nem voltak ott. Lefeküdtem az ágyra. A digitális óra egy óra ötöt mutatott. Magamra húztam a takarót, mert fázni kezdtem. Becsuktam a szemem, és rossz érzéssel, nagyon lasan elaludtam.

2.

Másnap nagyon hirtelen ébredtem, hideg verejtékben fürödve. Annyira remegtem, hogy pár percig mozdulni se bírtam. Éreztem, hogy rosszul vagyok. Lerúgtam a takarót és rohantam a WC felé. Annyira gyengék voltak a lábaim, hogy majdnem összeestem. Magamra zártam a WC ajtót, és elsütétült a világ. Tíz perc múlva kibotorkáltam, krétafehér arccal. Kimentem a fürdőbe, arcot és fogat mostam. Megfésülködtem, de még ezek után sem voltam megelégedve a képpel,amit a tükörben láttam. Hatalmas, sötét karikák voltak a szemeim alatt. Az arcom szinte vlágított. Az éjjel történtekre gondoltam. Az álomra, amelyet legalább tíz éve nem láttam. Tudtam, mit jelent ez, és nem akartam újra átélni mindent. Bizonytalanul elkezdett körvonalazódni bennem, mit kell tennem.

3.

Elővettem egy régi fotóalbumot és lapozgatni kezdtem. Az első oldalakról két kislány mosolygott a külvilágra. Egy szőke és egy barna. A szőke vagyok én. A barna Grace, aki a legjobb barátnőm volt. Tovább lapozgattam. A keserű emlékek úgy bukkantak a felszínre, mint egy rég elfeledett vizihulla. Tehetetlenül sodródtam énis az árral. Két tizenhárom éves kislány sétált a tóparton, nyáron, kagylókra vadászva. Egyikünk sem sejtette akkor, hogy alig egy-két év múlva minden egy rémálomvilággá változik. Oda se figyelve mit csinálok, letöröltem egy könnyet az arcomról. Ismét remegni kezdett a kezem. Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mégsem vagyok még kész rá? Becsuktam a könyvet, és rádobtam a kanapéra. Még egy kispárnával is letakartam. Délelőtt be kellett mennem a városba, volt egy-két elintéznivalóm. Tél volt, az utak csúszósak. Utálok ilyenkor vezetni. Egy fél órás út vezetett az áruházhoz. Leparkoltam a kocsival. Vásároltam pár dolgot az ebédhez, plusz rengeteg olyan dolgot, amire igazából nem is volt szükségem. Mire kiértem vissza az autóhoz, már ismét esett a hó. Bepakoltam majd beültem a kocsiba. Próbáltam volna indítani, de a motor nem indult. Körülnéztem, hátha tudok valakitől segítséget kérni, ha komolyabbra fordulna a dolog.

Egy elég elhagyatott részén voltam a parkolónak, rajtam kívül nem is volt más errefelé. Újra próbálkoztam, de a motor csak nem indult. Nagyon fáztam, dideregni kezdtem. A számat apró párafelhőcskék hagyták el. Egyre hidegebb lett az autóban. Idegesen néztem körbe. A motor még mindig üresen köhögött. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és egy pillanatra még a szívverésem is elállt. A tükör elkezdett megrepedni a hidegtől. Az apró, pókhálószerű repedések a szemem előtt terjedtek, majd hirtelen szétrobbant a tükör. Az arcom elé kaptam a kezem, de úgy éreztem, így is megvágott egy szilánk. Ki akartam szállni a kocsiból, de nem tudtam. Az ajtó is befagyott. Az ablakokat szép lassan beszőtte a zúzmara és a jégvirág. Még láttam, hogy kint sűrűn esik a hó, majd teljesen elzárt a külvilágtól. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Egyre kisebb erővel toltam az ajtót, zsibbadtam a hidegtől, az ajkaim szederszínűek voltak. Egy könnycsepp ráfagyott az arcomra, fájt pislogni. Egyre kevesebb lelkesedéssel vettem a levegőt, egyszerűen leblokkolt a tüdőm. Olyan volt, mintha jeges víz telítené meg az egész testem. És akkor megéreztem. A pusztulás, a rothadás elkerülhetetlen szaga, maga a Halál terjedt szét az utastérben.

Valami ült mögöttem. Semmi emberi nem lehetett benne, mert csak a pusztító, jeges halál áradt belőle. Utolsó erőmmel felsikoltottam. Legközelebb, amire emlékszem, hogy arccal fekszem a hóban, a kocsi mellett. Hirtelen nem értettem, mit keresek ott. Aztán eszembe jutott minden. Felugrottam és lesöpörtem magamról a havat. Az ajtó nyitva volt. Benéztem, de nem volt ott semmi. A motor járt. Beültem, és leállítottam, hogy kicsit pihenjen. Hátradőltem az ülésen, és próbáltam felfogni, hogy mi történt. Gyorsan a visszapillantó tükörre néztem, de az sértetlen volt. Nem értettem. Hallucináltam volna? Újraindítottam. Még hideg volt az autóban, ezért bekapcsoltam a fűtést, és elindultam. Pár perc múlva a rádiót is, hogy ne legyen akkora a csönd. Kicsit megnyugtattak a dallamok, az emberi hangok, bizonyítva, hogy enm csak én létezek ebben a hatalmas fehérségben. Miután hazaértem felcipeltem a cuccokat és elkezdtem főzni. Bár étvágyam körülbelül annyi volt, mint egy döglött halnak. Ebéd után elmosogattam és elővettem egy könyvet, de nem tudtam koncentrálni. Fel alá járkáltam a lakásban, és az egyedüllét, az elhagyatottság érzése újra elhatalmasodott rajtam..

Folyt. köv.