Tej

0.
Egy ideje úgy gondoltam, horrorból már nem lehet újat mutatni nekem, és unatkozni kezdtem. Négy éves koromban kezdődött a dolog egy Cure-videóklippel, aztán hosszabb szünet után, 22 éves koromban mindent elolvastam és megnéztem ami a kezem ügyébe került, és egy kicsit is érdekelt. Ezzel próbáltam elkergetni a fejemből azt a gondolatot, hogy milyen szánalmasan középszerű az életem. Ó, mennyire hiányzik most az az élet! Most, hogy csak ritkán vannak tiszta pillanataim, perceim, félóráim. Le akarom írni, mi történt. Hogy aztán valaki talán egyszer elolvashassa. Ahogy én is azokat a történeteket azokról a dolgokról és lényekről. Emlékezzetek, én rövid időn belül úgyse fogok, még erre se. Tehát olvastam mindenről. Démonok, szellemek, boszorkányok, hazajáró kísértetek… bármi, ami nem vámpíros vagy zombis volt. Az a kettő soha nem érdekelt. Először a misztikus vonal íze maradt a számban, aztán ezt tovább finomítottam: kialakult a dél-koreai misztikus horrorfilmek iránti rajongásom. Kis hazánkban sajnos nem sok ilyen film érhető el, így az internetet hívtam segítségül. Fórumoztam, keresgéltem, egyik oldalról kattintottam a másikra, és a fejembe vettem, hogy megtanulok koreaiul. Beszélni, írni és olvasni is.
Itt, a világhálón ismertem meg Gábort. Gábor 17 éves, érintetlen szépség volt. Szőkés haj, zöld szemek, ártatlan tekintet, cakkos száj, már-már csontos testalkat. Beszélgetni kezdtünk. Meglepően művelt és kifinomult fiatalembert ismertem meg benne, aki nyitott a világra, ugyanakkor mindenről szilárd és konkrét véleménye van. Nem értettem… az egyetemen csak számítógép-zombi tészták, meg potenciális sorozatgyilkosok vannak az ilyenek helyett… és én itt öt percenként vertem a fejem a falba, hogy mit akarok 25 évesen egy… egy gyerektől. Visszagondolva… talán úgy érezhettem, vele azt a rést tudnám betömni életem betonfalán, amit a kamaszkori kudarcok vájtak, martak bele.
1.
- Volt egy film, pár éve csinálták – pillantott hirtelen a kamerába –, az a pasi játszott benne, aki az Oldboy-ban is. Csak ott egy genyót alakított. Valami sorozatgyilkost. Az elején volt egy olyan jelenet, hogy már majdnem végzett az áldozatával, egy fiatal nővel, aki könyörögni kezdett neki, hogy legalább a születendő gyermekére legyen tekintettel, és hagyja futni.
- Láttam a filmet, feliratosban megvan.
Nem akartam beismerni, hogy mivel az ilyen kaszabolós-szadista filmek nem tartoznak a kedvenceim közé, ezért azt az alkotást csak egyszer néztem meg… bár akkor megérte.
- Na, akkor vágod. De gondolj bele! Ha elengedi, a nő akkor is belehalt volna a sérüléseibe, akkorra már egy csomó vért veszített. Ha mentőt hívott volna, őt is elkapják. Kockázatos. Így viszont, hogy megölte, gyakorlatilag megszabadította a szenvedéseitől.
- Így is föl lehet fogni. Mi a kérdés?
- Az, hogy vajon melyik lett volna kevésbé kegyetlen?
- Chöhh. Törvénytisztelő állampolgár lévén hívtam volna hozzá valami segítséget. Bár… törvénytisztelő állampolgár lévén nem rabolok el és ölök meg terhes nőket. Miért, te mit csinálnál?
- Erre akartam kilyukadni – Gábor szeme eszelősen csillant az energiatakarékos izzó fényében –, hogy mi ilyet nem tennénk. A gyerek az szent. Mindenek felett áll. Pláne magzati korban. Ha te terhes lennél, a saját életednél is jobban óvnád őt, nem?
- Persze – „ha el nem vetetném”, tettem hozzá magamban.
- Na látod. Az életednél is jobban, túl a józan ész határain.
2.
Aznap éjjel, nem sokkal pirkadat előtt arra ébredtem, hogy szörnyű rémálmom volt. Egy ismeretlen teremben voltam, ahol nyüzsögtek az emberek, de senkit nem ismertem. Olyan volt, mint egy pályaudvar váróterme. Hirtelen észrevettem, hogy Gábor ott ül mellettem, egyik tenyerében ötvenforintos pénzérme, a másikban egy abortált magzat.
- Látod? Őrá nem vigyáztak. Pedig még csak ilyen picike.
Nagy nehezen tudtam csak felállni, és elindulni, nem is néztem, hogy merre. Borzasztott a látvány, és az egész dolog morbiditása.
Hirtelen arra eszméltem, hogy egy metrón vagyok. Ez valamennyire megnyugtatott. Bal zsebembe nyúltam cigaretta után, valahogy nem érdekelt, hogy rágyújthatok-e. Azonban a szögletes papírdoboz helyett valami hideg, nyálkás dolgot érintettem, ami abban a pillanatban nyöszörögni kezdett. „Nem igaz – gondoltam – ez azt akarja, hogy vigyázzak rá!” A nyöszörgés hirtelen sírássá erősödött, én pedig fölriadtam. Le voltam izzadva, föl se fogtam, hogy hol vagyok. Körülnézve a szoba ismerős alakot öltött, már láttam tisztán mindent: az íróasztalt, barátom nyomtatóját, azt a rohadt sötétítőt, amit úgy utálok, még az elalvás előtt levetett zoknimat is, amit a székre hajítottam. Óvatosan oldalra fordultam, és lábaimat lenyújtva kitapogattam a papucsomat. Miért, miért nem, attól kezdtem félni, hogy egy szörny kinyúl az ágy alól, és megragadja bokámat, és beránt magához valami sűrű, sötét trutyis helyre. Jó ég, ezalatt az ágy alatt nincs is rés… szomjas vagyok… jólesne egy pohár tej… kikecmeregtem a konyhába, töltöttem magamnak egy nagy bögre tejet, és gyorsan megittam. A mosogató némileg vízköves volt, és valahogy ezeket a vízkőből formálódott pöttyöket bámulva jutott eszembe, hogy soha nem is szerettem a tejet, a szagától is hányingerem lett, most pedig minden további nélkül vagy fél litert döntöttem magamba. Hát aztán… az ember változik. Viszont a sötét, csöndes szoba valahogy idegennek tűnt. Máskor jól éreztem magam ott, de akkor nem voltam egyedül. Bekapcsoltam a gépet, már maga a rendszer zúgása is megnyugtatott kissé, és az is, ahogy a képernyőn megjelent a szürke cica, parancsikonokkal körülpakolva… nini, levelet kaptam Gábortól. Három szót írt csupán: „Hogy ízlett a tej?”
3.
Onnantól fogva valami gyökeresen megváltozott. Nem csak azért, mert naponta literszámra ittam a tejet, hanem valahogy az egész valóság olybá tűnt, mintha lassítva nézném egy piszkos üvegen keresztül. Mint amikor háromdimenziós filmet néz az ember a moziban, és elrántaná a fejét a vizuális támadás elől, de mégsem teszi meg. Pedig akarja. Gáborral a beszélgetéseink abbamaradtak, valahogy a kapcsolat megszakadt. Nem emlékeztem rá, melyikünk levele maradt végül válasz nélkül. Csak az biztos, hogy a tejes kérdésére nem reagáltam. Talán a rémülettől (honnan tudta kétszáz kilométerrel arrébbról?), talán a fáradtságtól, talán mert fogalmam se volt, mit válaszoljak. Köszi, finom volt? A tej. A tej finom. Finom volt a tej. Ízlett. A finom tej ízlett. A tej finom volt, tehát ízlett. A tej ízlett, mert finom volt. Hideg és selymes. Még. Akarok még finom hideg tejet inni. Ízlik.
Nem emlékszem.
A francba is, nem tudom, mennyi idő telt el azóta. Napok, hetek, hónapok, talán évek. A sötétítő, az a kurva sötétítő mindig le van húzva. A nyomtató poros. Barátom nem vitte magával, amikor elmenekült innen, amint hazaérvén meglátta, hogy a fürdőkádban ülök, karjaimban a véres újszülöttemmel… ezzel az ártatlan tekintetű, zöld szemű, szöszke kis csöppséggel, aki cakkos szájával kisbabásan cuppogott. 
A mosogatón lévő vízkövet por takarja. Néha kimegyek oda, a konyhába, ha kell tej. Imádom. A tej finom. Egészséges. Laktat. A mosogató mellett üres tetrapak-halom. A tejesdobozok. Egy ideig sok legyet tápláltak, aztán valahogy azok is eltűntek. Elmenekültek, vagy megettem őket. Savanyú szag van az egész lakásban. Néha behallatszik a forgalom zaja. Nem hagyja aludni a gyermekemet. Pedig a gyermekeket mindig óvni kell, az életünk árán is. Sötét, fogatlan szájával artikulálatlanul ordít, csipás szemeivel engem keres. Itt vagyok, kicsim, csss, csss. Anya itt van. Éhes vagy, ugye? Na nézd csak, mit hoztam neked, finom tejecskét. Ízlik, igaz-e? Finom is. Ne félj, anya megvéd téged. Anya erős. Sok tejet ivott, ahogy te is, ezért lett ilyen erős. Tudom ám, hogy te vagy a saját apád. Ő eltűnt, te meg itt vagy. Vagy én tűntem el? Csacskaságok, kicsim, ne is figyelj anyára. Olyanok vagyunk mi így ketten, mint egy festmény, aminek az a címe, hogy a Halott anya. Egon Schiele osztrák festő műve. Benne volt régen egy koreai horrorfilmben is, tudod?