Találkozás a farkassal

A hó egyre vadabbul hullott, betemette az egész hegygerincet, sűrű kristályréteget vont a fenyves sötétzöld tűleveleire is. Tompa köd ereszkedett alá még inkább megzavarva a látási viszonyokat és eltakarva a már délután fennjáró, figyelő szemű holdat. A világra áttetsző selyem fátyol borult, melyben fojtogató fagyosság uralkodott, ahol az erdőben sétáló, ha felnézett, nem láthatta hol kezdődik az ég és hol ér véget a föld.
A lány már órák óta kint bolyongott a fák között, nyulat akart elejteni vacsora gyanánt, de nem járt sikerrel. Fájt a gyomra az éhségtől. Mióta utolsó hozzátartozója, az apja, a favágó is meghalt, magának kellett gondoskodnia minden szükségletéről, ami ebben a zord, hideg télben nem volt könnyű feladat. Magányosan, gyökértelenül tengődött. Kínozták az emlékek, az apja meleg nevetésének a hangja, a pattogó tűz lángszikrái és tűzszirmai a kandallóban, a meleg sült hús illata, az ünnepi fahéjas szilva keserédes íze...
Ím, ez jutott osztályrészéül: a szenvedés. Fiatal volt, húsz évet is alig töltött be, gesztenyebarna íriszében mégis valami ősi, baljóslatú sejtelem honolt, amit máskor csak az aggok szemeiben látni.
Báránybőr csizmáját jól kitömte kapcaronggyal, ennyi menetelés után persze ez sem volt elég, átázott. A ruhaanyag összefagyott a talpával és rettentően, kínzóan, hidegen égetve fájt. Pamutharisnyákat és két réteg vastag, kötött szoknyát viselt, felül a pruszlikján bekecs, azon pedig hatalmas régi bunda terpeszkedett, ami hajdan az apjáé volt. A több réteg ruha alatt vékony, csontos fiatal nő lapult, betegesen sápadt bőrrel, csapzott, jéggé fagyott, hollófekete hajjal.
Így baktatott előre, hátán rőzséskosárral, kezében baltával a szűnni nem akaró hózivatarban.
Ruganyos léptekkel indult el, de a jegesség berágta magát fiatal csontjaiba és onnan, legbelülről emésztette őket. Egyre lassuló, ólmos mozdulatokkal, mint összefagyott kárókatona ment előre a semmibe. Nem tudta már hol jár, merre lehet a háza, hogyan talál vissza, csak ment előre, mert vonzotta valami.
Közeledett a hegy csúcsa felé, a fenyők egyre kisebbek, a sziklák mind nagyobbak lettek. Feketésszürke keménységükben úgy meredtek ki a puszta földből, mint holmi temetőben a sírkövek. Messze délről, az orom aljából a tenger morajló zúgása hallatszott, a lány úgy érezte, őt szólítja.
A havazás alábbhagyott, lassan még leereszkedett néhány hatalmas pehely fentről, de egyszer csak kitisztult a lég és a fehér búrával borított hidegben már ez a kevés mozgás is megszűnt. A lánynak még a lelke is megborzongott, de nem a fagytól. Megmagyarázhatatlan érzés járta át, ami teljesen hatalmába kerítette őt. Halk neszezést hallott maga mögött, ami megtörte a nehéz csendet, kőnek súrlódó karom hangját, földön elejtett rőzse reccsenéséét...
Egyenesen szembefordult a zaj forrásával. Várta, hogy valami majd előjön a fák közül, mert régóta érezte, hogy egy árny követi őt, hangtalan rémalakként oson a nyomában.
Egy perc sem telt belé, a sűrű fák közül előbukkant a bestia. Hatalmas hímfarkas volt, tengerkék színű szemekkel és az éjszakánál is sötétebb, kormos bundával. Egy darabig csak álltak ott, egymással szemben ők ketten, a lány és a farkas. A vérfagyasztó helyzet olyan természetesnek hatott, az erdő pedig visszafojtotta lélegzetét, nehogy megzavarja a jelenetet. Tekintetük egymásba fúródott és a lány tudta, hogy utolérte őt a végzete.
Teljesen megbabonázta őt az állat hatalma, ámulatba ejtette és elborzasztotta. Tudta, hogy ez a farkas marcangolta szét az apját is. Bármelyik másik megtehette volna, de ő pontosan tudta, hogy ez az egy, óriási példány  volt a gyilkosa. Kiolvasta a szemeiből. Hirtelenjében elszállt minden félelme és a megnyugvás ködös mezsgyéjén lebegett. Letette maga mellé a baltáját, mert látta, a farkas sem vette elő fegyvereit. Nem vicsorgott, hogy megmutassa hatalmas, tűhegyes fogait és a karmait sem villogtatta előtte. Más módon győzte le őt, már sokkal korábban, szinte hipnotizálta bűvös nézésével.
A hatalmas állat odasétált hozzá, ő végigsimított széltől kócos, hideg szőrén, amikor az lassan, mintha csak szeretettel tenné, a gyomrába mélyesztette hófehér fogait és szépen, csendben, síri nyugalomban kioltotta a lány életét.
Miután mindent felfalt belőle amit csak tudott, komótosan visszasétált a fák sűrűjébe, ahol háborítatlanul uralkodhatott tovább az erdején.
A hegycsúcsi tisztáson nem maradt más, csak ruhafoszlányok, élénkpiros vér a fehér havon és a csönd. A tébolyító, bénító, néma csönd.



Havas hegyormon barangoltam
hátamon rőzse, kezemben balta.
Sok lágy pehely fejemen koppant,
fehérséget csak szikla szabdalta.
Hervasztó hideg, fogam koccant,
a síri csendet halk zaj vagdalta.
Közelemben árnyalak moccant,
félelmem testem marasztalta.
Ím, a szörnyeteg elém toppant :
„Ne menekülj, mert úgyis felfallak!
Halálod már bennem megfogant!”
- tengerkék szeme ezt sugallta.
Ében bundáján a szél rohant,
révületem őt pont hozzám csalta.
Gyomromba tépett óvatosan,
kiömlő vérem forrón fölnyalta.
Melegség járt át bársonyosan,
porhüvelyemet mind fölfalta.
Csak csend maradt irtózatosan,
mely a gyilkos erdőt eluralta.