Születésnap

A folyamatosan zsongó gyerekhad csak nem akart elcsendesedni. Úgy nézett ki a teljes nappali szoba, akár egy éjjel-nappal teljes munkaidőben üzemelő, nagyipari játszóház, ahol kicsik, és nagyok vegyesen együtt szórakoznak, hancúroznak, és látszólag remekül érzik magukat. Egy születésnapi zsúron elvégre mindenkinek kötelezően szükséges jól érezni magát.
A gyerkőcök remekül elvoltak foglalva legújabb legó építőkockáikkal, míg a lányok Barbie-babákat öltöztettek. Akadtak természetesen olyan gyerekek is, akik viszont sokkal inkább arra voltak kíváncsiak, hogy vajon mi lehet a Barbie-babák szoknyája alatt? 
A felnőttek többsége egy-egy jelképesnek nevezhető papír, vagy kartontányérral, és műanyag evőeszközzel felszerelkezve, szinte bevetésre készen arra várakozott, hogy vajon mikor jöhet el az ünnepi, és mindent felemelő perc, mikor majd megkóstolhatják a frenetikus, dupla csokis mascarponés, marcipános tortát, amint egészen pontosan tíz szál gyertya fog ragyogón égni, és mindenki torka szakadtából fogja üvölteni a ,,Boldog Születésnapot!” – kezdetű gyermeteg kis dalt. 
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az eseményeket, és az emberrel megtörtént összefüggéseket vajon milyen ősi erők befolyásolhatják, vagy irányítják, annyi mindenesetre biztos, hogy amikor a kis Zóra sugárzó, és kacagó szemekkel máris arra készült, hogy a nappali melletti kisebbfajta ebédlőben elfújja a neki szánt ünnepi gyertyákat néhány centivel távolabb a kis konyhában saját apja könnyeivel küszködött. 
– Boldog Szülinapot, Boldog szülinapot! – hangzott mindenfelől szülők, és gyerekek kórusban harsogták a jól ismert szöveget, míg Boglyas Áron a kis konyhában szabályosan betapasztotta mind a két fülét, hogy átmenetileg kizárja a körülötte felcsendülő zajok totális kakófóniáját, és szájába egy törölgetőrongyot gyömöszölt, hogy feltörőfélben lévő sírását elfojthassa szinte eredménytelenül.
Azt mondják, hogy úgy lehet lemérni egy ember népszerűségét, hogy mennyire nélkülözhetetlen szerepet tölt be egy-egy családias közösségben. Nos, hát Boglyas Árpád a jelek szerint teljesen nélkülözhető ember hírében állhatott, hiszen szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy éppen hol van, vagy hogy mit csinál, amikor a lányával együtt kellene örülnie ezen a sorsfordító, jeles napon. 
A kis Zorácska már majdnem nagy lány lesz nem sokára, és mindjárt itt van a kamaszkor is, amikor aztán már végleg szüksége lesz az apja támogató szeretetére, még akkor is, ha halálciki lesz a szüleivel mutatkozni, vagy éppen csak időnként kikérni egyöntetű tanácsukat. 
Boglyas úr – annak ellenére, hogy mindent elkövetett, mint egy gondosan tervező bűnöző -, hogy tartós, érzelmi megrázkódtatását sikeresen elfedhesse a vidám, és örömteli hangok kiszűrődéséből pontosan értette, és tudta, hogy ameddig kis hercegnője boldog, és kacagva nevet addig nem történhet semmi baj! Akkor meg miért is kell neki olyan furcsán, különösen, és – egy átlagos ember számára -, totálisan idegbeteg, vagy idióták módjára viselkednie? Szinte felfoghatatlan! 
Néhány hónappal ezelőtt nem mert szólni párjának. Egy afféle kísérleti szakpszichológusnál járt, mert azt érezte kicsúszott a lába alól a talaj, és megfeneklett az élete. Szinte mindig is úgy gondolkodott a pszichológusokkal, és a pszichiáterekkel kapcsolatosan, hogy ők azok a kísérleti, és egyben lélektani szakemberek akik pusztán csak hivatalból, és nem önzetlen emberi szándék gyanánt nyerik el mások bizalmát, hogy őszintén segíthessenek. 
Már az egyfajta furcsa, groteszk, kissé agorafóbiás mozdulatnak tetszhetett, amikor egy gyerekesen viselkedő, jó harmincöt év körüli, magas, termetes férfi túlzásba vitt udvariaskodással megjelent a magánrendelő kis üvegvitrinje előtt, és beszólt, hogy az illető doktornő várja őt, mert megbeszélt időpontja van. Persze a jócskán kezdő titkárnő így sem tudta hová tenni, de azért beszólt telefonon a doktornő irodájába, hogy legújabb ,,ügyfele” rendben megérkezett. 
Amikor aztán töviről-hegyire előbb szétszedték, majd újból gondos aprólékossággal összerakták Boglyas Árpád gyermekkorát a doktornő szinte már a keresztkérdések feltevésétől számítva pontos, és megbízható profilt állított össze páciense sérülékeny, és rendkívül hiperérzékeny személyiségére vonatkozóan. 
Pontosan érezte, hogy ennek a felnőtt férfinak sohasem lehetett igazi gyerekkora. Hogy a szüleitől – bár mindent megkapott, és gondoskodtak is róla, mégis azok a titkos, kötődések, és hospitálási folyamatok az anya kivételétől eltekintve szinte egyetlen hozzátartozóval sem alakulhattak ki teljesen.
– Próbált erről beszélni a párjával? – tette fel neki a kérdést a doktornő. 
Boglyas furcsa grimasszerű fintort vágott, mintha valami kellemetlen illatot, vagy furcsa ételt kellene megkóstolnia, ami csöppet sem ízlik neki. 
– Szerintem a párom pontosan tudja milyen ember vagyok! Szerintem elfogadta, de azért mégiscsak zavarja! A kislányomnak nemsokára például szülinapja lesz, és most lázas előkészületekben van már jó pár nap óta. 
– Milyen a kapcsolata a kislányával? 
– Szerintem tipikus! Megpróbálok következetes, és felelősségteljes szülő lenni, de ez sok esetben rendkívül nehézkes, és kimerítő lelki folyamat. 
– A kislánya mit szól a megváltozott viselkedéséhez? 
– Nem is tudom… - gondolkodott el egy pillanatra. –Talán az esti lefekvéseknél, amikor mesélek neki kicsit óhatatlanul is napirendre szokott kerülni a saját gyerekkorom!
– Bocsásson meg, hogy nyílt leszek önnel kedves Boglyas úr, de miért nem él teljes körű életet, mint bárki más? –emelte rá szemüveges tekintetét újfent a doktornő. 
– Szerintem minden ember életében eljön a pillanat, amikor úgy érezheti, hogy valami szükséges plusz még igenis nagyon hiányozhat az életéből. – látszott, hogy vékony verejtékcseppek képződnek kopaszodásnak indult, rövid frizurás fején. 
– Másként teszem fel a kérdést! Mi az ami meggátolja, vagy akadályozza az álmainak az elérésében? 
– Szerintem már mindketten tudjuk a választ doktornő! – várt egy pár percig, mint aki tökéletesen ért a manipulációs technikákhoz is, majd folytatta. – Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy a mostani megváltozott világunkhoz kapcsolatokra, és minél több pénzre volna szükség! Aki ezt a két nélkülözhetetlen dolgot birtokolja gyakorlatilag bármit megtehet! Én például nagyon szívesen rendeznék egy mozifilmet. Elgondolkodtató, drámai jelenet is volna benne bőven. 
– Akkor hát mi a csudáért nem vág bele?! 
– Egyszerű! Kis hazánkban rögvest az volna a kifogás, hogy nem végeztem rendezői szakot a Színművészetin, és hogy nem forogtam elégszer a filmes mogulok gyűrűjében!
– Szerintem pedig ön nagyon sablonosan, és leegyszerűsítetten ítéli meg a világot, és benne saját magát! 
– Talán igaza van! Mégis sajnos én eddig ezt láttam! – látszódott pufók, verejtékező arcán gyermekkorától vissza-visszatérő, egyetemes szenvedése, mikor az ember egyformán szenved attól, hogy senki se mentheti meg, vagy segíthet rajta elégszer. S míg ezt ,,egyesek” hajlamosak puhány gyávaságként kezelni, addig a többség tudomást sem vesz róla. 
– Nézze! Szerintem nekünk most elsősorban építkeznünk kellene, és ami a legfontosabb lenne, hogy megerősíthessük az ingatag lábakon veszteglő önbizalmát! 
Boglyas hirtelen az égre emelte tekintetét, és olyan grimasszerű groteszk arcot vágott, mint Louis De Funes. 
– Talán valami rosszat mondtam?! – kérdezett vissza továbbra is igyekezve fenntartani a szemkontaktust a doktornő. 
– Jaj, bocsásson meg! Én kérek elnézést, csupán csak elkalandoztam! Tudja az önértékelésemmel egész életemben kisebb-nagyobb formában mindig is problémáim voltak! Már az általános iskolai megfelelési kényszer sem tett túlzottan sokat, hogy egészséges egóval léphessek át az életbe. Aztán később egyre jobban megnövekedett a totális frusztráció korszaka. 
– Szeretnék feltenni egy személyesebb jellegű kérdést, amennyiben nem bánja? 
– Parancsoljon! Állok mindenben a rendelkezésére! – tette ismét keresztbe a lábát, mert párjától folyvást azt hallotta, így sokkalta férfiasabb benyomást kelt. 
– A szülei közül kit tartott ön példaképének? 
– Hu! Hát… ez egy nagyon komplex kérdés, ha nem baj! De igaza van! Válaszolok, mert a korrektségre törekszünk! Édesanyám mindenben támogatott egész életemben, apám pedig… nos… fogalmazzunk úgy, hogy ő egy rendkívül öntörvényű ember volt! Főként kisebb koromban egyenesen rettegtem tőle! 
– Ez a fajta rettegés egészen pontosan miben nyilvánult meg, és mikor nőtte ki?! 
– Én azt mondanám, hogy szerintem sosem nőttem ki, csupán idősebb lévén valahogy elfogadtam, és amikor betöltöttem a harmincadik évemet valahogy kissé távolságtartóbb lett apám és köztem a családi helyzet! 
– Ezt pontosan hogy érti? 
– Szerintem apám már régóta elkönyvelte magában, hogy harmincéves koromra nem lesz családom, és így gyakorlatilag az ő szemében már sosem lehetek ú.n. teljes értékű emberpéldány! Továbbá mivel azt tapasztalta, hogy állás, és munkaügyben sem tudok kiharcolni egyetlen állást sem, hiszen mindenhez érdemi kapcsolatok kellettek úgy volt vele, hogy egy fapatkát sem ér az életem! Onnantól kezdve megesett, hogy egész nap vagy szapult, és elküldött melegebb éghajlatra, vagy hozzám sem szólt, amíg anyám haza nem ért a munkahelyéről! 
– Ez biztosan nagyon fájhatott önnek!
– Érdekes, mert amikor kicsi gyerek voltam sokkal jobban megviselt, mint felnőttként! Sztoikus nyugalommal tűrtem! 
A doktornő – roppant precíz ember lévén karórájára, majd a hófehérre meszelt falon függő órára pillantott. 
– Hát… érdekes beszélgetés volt, és sok mindent megtudhattam az ön személyiségével kapcsolatban! Köszönöm, hogy befáradt, és amennyiben önnek megfelel jó volna találkozni egy következő alkalommal is! 
– Én köszönöm, hogy végighallgatott! – udvariasan kezet szorított a doktornővel, és akárcsak amikor bejött egy besurranó tolvaj módján távozott a magánrendelőből.
Mivel csak egy mobilszámot adott meg nevezetesen a sajátját ezért pár nap múlva, amikor megint esedékes lett volna a találkozó már nem mert elmenni. Úgy érezte mint akit kiraboltak. Mintha a doktornő szándékosan kifosztotta volna őt múltjára, és élete legapróbb részleteire vonatkozó keresztkérdéseivel, ami arra engedte őt következtetni, hogy kicsinyes, és gyáva titkai kitudódtak, vagy megszűntek a homályban létezni. 
Miközben végiggondolta ezt a kis konyhában – ahová tudvalevőleg a nyüzsgő embertömeg zsivaja elől menekült el -, észre se vette, hogy sugárzóan gyönyörű párja őt szólongatja, mert Zórácska csak és kizáróan az apukájával hajlandó elfújni tíz száll ünnepi gyertyáját. 
– Veled meg mi történt szívem?! – nézett rá párja, mint aki hirtelen azt se tudja, hogy bizonyos érzelmes, érzelgős esetekben mit is szükséges csinálni. 
– Semmi baj! Csak… tudod… kicsit elgondolkoztam… - nyelte le előtörni kész könnyeit, mint aki szégyelli, ha ki kell mutatni érzéseit, mert valamikor úgy tanulta, hogy az szégyen, akárcsak a túlzásba vitt bocsánatkérés. 
– A mi kis hercegnőnk bizony már égre-földre keres, és el nem tudja képzelni, hogy hol lehetsz! Miért nem mégy ki a többiekhez! Hiszen hallhattad: remek, és fergeteges a hangulat, és mindenki nagyon jól érzi magát! – a gondoskodó, kicsit anyásodásra hajlamos, álomgyönyörűséges, őzikeszemű, fiatalasszony mindig megérezte párja kisebb-nagyobb hangulatváltozásait. Biztos, ami biztos: várt még egy-két percet. 
– Tudod… sokat gondolkodtam mostanság a jövőről… vajon a mi kis angyalkánk hogy fogja megélni a lázadó tinédzserkort, és a fiatal felnőttek ügyes-bajos nehézségeit? – homloka redőzetén látszott, hogy erősen felgyűrődik a bőr, mintha egy hámszövet volna, ami rétegesen akar leválni.
– …De szívecske! Hogy juthat ilyesmi eszedbe? Hiszen én is keresek, és dolgozom, ahogy csak bírok, és te is rengeteget segítesz! Akkor mi a probléma?! – nézett rá kérdő, értetlenkedő tekintettel, és ebben a percben volt a leggyönyörűbb azzal a különleges, karakán, acélos talpraesettségével, mely mindig megtalálta a labirintusokból is a kivezető utat.
– Lehet, hogy idiótának tűnök majd, de sokszor azt érzem, mintha az ember életéből még hiányozna valamilyen megvalósításra várakozó elképzelés, vagy terv, amit talán egész életében sem lehet megvalósítani, hiszen vagy az anyagi források, vagy a kapcsolatok hiányoznak! Te mit gondolsz?
– Hát… szerintem ez ebben a percben egy roppant összetett kérdést, amit jobb volna talán későbbre halasztani! Most viszont ünnepelni kellene, mert a végén még megharagszanak ránk közös ismerőseink! Egyetértesz?! – kinyújtotta gyöngéd, karcsú, hattyúkezét, és biztonságos nyugalmat adva megszorította a férfi ormótlan, nehéz mancsait. 
– Igaz… igazad lehet… 
Mindketten morfondírozva mentek vissza a nappaliba, hogy átadhassák kis hercegnőjüknek az ajándékait.