Szerelem, ahogy én látom

Az ember, akit szeretsz, átvert. Úgy érzed, menten ezer darabra szakadsz a bánattól. Mi értelme van tovább élni? Egyik kudarcot követi a másik. Pillanatnyi boldogság után hirtelen minden átvált pokolba, és te csak azt veszed észre, valami megragadja a bokádat, és hiába próbálsz kapaszkodni körmödet a talajba vájva, mégis egyre mélyebbre húz a sötétbe, míg körül nem veszi kapálózó testedet a hideg nedves föld. Az orrlyukadon keresztül beáramlik a tüdődbe, eltömíti a légútjaidat. Legszívesebben ordítanál, de nincs már erőd. Nincs már hangod. S, ha lenne is, a próbálkozás hiábavaló, hisz egyedül magadra számíthatsz. A te problémád, neked kell megoldanod. Még nem halsz bele, még dobog a szíved. De már olyan vagy, mint egy közönséges hulla. Eltemetve a talajba. Kihűlt test valahol mélyen az illatos zöld gyep alatt. Nem akarod ezt tovább folytatni. Itt akarod hagyni a világot, nincs értelme itt maradni, de valami még mindig életben tart.

Ismerős az érzés? Gondolom, igen, hisz nincs is olyan ember, aki az életben legalább egyszer ne élné ezt meg. Hazudnak neked, megcsalnak, kihasználnak, számtalan módja van a megbántásnak. De miért épp attól kapjuk ezt, akit a legjobban szeretünk? Rejtély.

De miről is akartam itt most írni? A szerelem. Úgy tűnik, mintha kissé elkanyarodtam volna ez eredeti, kiválasztott témámtól. De miért? A válaszom egyszerű: erről tudok írni. Ki tudja, miért, de a szenvedésről, a bánatról valahogy mindig könnyebben írtam. Ezzel mintha megszabadulnék egy több tonnás súlytól, amit jó ideje cipelek. Leadom a feszültséget, Könnyek nélkül sírok. A betűk zokognak helyettem. A boldogság viszont... Arról sose tudtam írni. Talán azért, mert még nem élhettem meg igazán. Viszont most, hogy végre megtalált az a szerelem, amit már régóta áhítottam, a bennem levő érzések sokasága szinte szétfeszít, belülről dörömböl a szívem falán követelve, hogy eresszem szabadjára. Felmerül a kérdés, a boldogságot ki akarom-e adni magamból? Akarom-e, hogy a betűk kacagjanak helyettem a világra, vagy inkább önző módon meghagyom magamnak az örömömet, hogy csak én érezhessem? Legszívesebben az utóbbit tenném, de még véletlenül se akarom, hogy valaki önzőnek tituláljon.

Nos, akkor nem is kertelek tovább, vágjunk bele. Habár könnyebb lenne, ha össze tudnám szedni a gondolataimat, akár csak egy pillanat erejéig. Mondjuk, kezdjük a csókkal, ami ugye az egyik legbizalmasabbnak számító testi kapcsolat. A minap olvastam Müller Péter Szeretetkönyvéből egy részletet, ami nagyon megfogott. Sajnos pontosan idézni nem tudok, de azért a lényeget megpróbálom körüljárni. Miért csókolózunk csukott szemmel? Azt gondoltam az első csókom előtt, hogy nekem biztosan nyitva fognak maradni a szemeim és közben a másik arcát fogom kémlelni, hisz csukott szemmel megcsókolni valakit, az egyenlő a tálcán való felkínálással. Úgy éreztem, ezzel kiszolgáltatom magam és nem értettem, miért csókolózik mindenki csukott szemmel. Egészen addig, amíg azon a varázslatos hajnalon az ajka ajkamhoz nem ért.

Látni akartam őt. De a szememmel nem láttam. Ahhoz, hogy csók közben jól lássuk a párunkat, le kell hunynunk a szemeinket, mert még a leghaloványabb fényecske is olyannyira elvakíthat minket, hogy nem látjuk tőle kedvesünket. Ha viszont leeresztjük szemhéjunkat és hagyjuk, hogy pilláink összezáruljanak, felfedezünk valahol belül egy másik látást. Vakon tapogatózva felfedezőútra indulunk a másik ajkai közé. Előbb puha, majd egyre erőteljesebb csókokat váltunk. Nyelvek iszonyú és egyben fantasztikus izommérkőzése ez. Kiélesedik a szaglásunk, érezzük a másik bőrét, az orrán kiáramló forró levegőt, az apró verejtékcseppek enyhén sós illatát. Tapintásunkkal addig nem is sejtett formák tárulnak elénk. Halljuk az apróbb sóhajokat és látunk. Akkor egyszer igazán látunk. Vakon, mégis sokkal jobban, sokkal többet. Érezzük a másik test minden szívdobbanását a saját mellkasunkban. A remegéseit a végtagjainkon. Még a lúdbőr is egyszerre lepi el a bőrünket. Ott már nem számít időjárás vagy percek múlása. Nincsenek más emberek. Nincs nappal, nincs éjszaka. Nincs én és ő. Mi vagyunk.

És a csók után? Újabb csókok, melyeknek sokaságával sem tudsz betelni, mert már olyan számodra, mint a drog. Egyre többet és többet akarsz. Csak csókolsz szüntelen, ezzel próbálva rálépni a következő lépcsőfokra. És, ha ez sikerült, akkor elpattan benned valami, és az érzések egy hatalmas hullámként kitörnek belülről, elárasztva mindenedet. A szemébe nézel és érzed, hogy soha nem akarod levenni róla a pillantásodat. Öleled őt olyan szorosan, amennyire csak erődből kitelik és hiánya már akkor is fojtogat, amikor még mindig ott ül veled szemben és átszellemült arccal mosolyog rád. De aggodalmad sajnos nem volt alaptalan, hisz az idő eközben nem állt meg, az élet ugyanúgy vánszorog tovább monoton lépteivel, mint eddig. Csak órákra ugyan, de el kell szakadnotok egymástól. Ilyenkor nem tudod őt kiverni a fejedből. Ha SMS-t ír, egyszerre örülsz és szomorú vagy. Majd’ kicsattansz a boldogságtól, amikor meglátod, hogy írt neked pár kedves szót, de ezek elolvasása után újra szembesülsz a hiányával, és lázasan számolod vissza a perceket a következő találkozásig, hogy újra elvessz az ölelésében, és újra érezhesd minden szívdobbanását saját belsődben. Számomra ez a szerelem...