Századgyermek

Volt valami nyomasztó az éjszakai csendbe. Valami súlyos, ami már-már elviselhetetlenül nehezedik az emberre. A kórházi lámpa pislákoló fényében a szobát nyugtalanító derengés ülte meg. Engem azonban ez egy cseppet sem érdekelt. Kizártam az falióra ketyegését és a gépek csipogását és sípolását. Csak az előttem fekvő öregúrra figyeltem. Szemei lehunyva. Békésen szunyókált. Ha nem állt volna ki tucatnyi cső a testéből, az ember azt hitte volna, csak jól megérdemelt esti pihenőjét tölti.
Lassan végignéztem a legyengült testen. Arcát égésnyomok barázdálták, melyeket még Ypres mellett szerzett, amikor, korát letagadva, kamaszként beállt az expedíciós seregbe, hogy részt vegyen a Nagy Háborúban. Érezte, hogy neki ott kell lennie. Azt pedig már a sors kegyetlen játéka volt, hogy belefutott a németek gáztámadásába. De ahol az Isten valamit elvesz, ott mást vissza is ad. Az arcába égett múlt a nők szemében talán csak még vonzóbbá tette. És ő ez után sem riadt vissza, hogy ott legyen a dolgok sűrűjében. Én is láttam azt a sziklát Normandiában, amibe belevéste "John Smith, 1918. John Smith, 1945. Nem akarom többé ide írni a nevem."
Szerencséjére erre nem is volt szükség. De még vagy százszor bevéshette volna máshova Vietnámban, Koreában, a széthulló Jugoszláviában, vagy épp az 1956-os Budapesten. Ő ott volt mindenhol. Ott kellett lennie. És ő zokszó nélkül ment, úgy is, hogy szinte mindnek a nyomát a mai napig a testén viselte. De ő sohasem bánta.
Az idős test hirtelen megborzongott, majd szemei lassan kinyíltak és fátyolos tekintettel rám nézett.
- Winston? - motyogta.
Bármennyire is elszomorított állapota, nem tudtam megállni, hogy elmosolyodjak. Midig azt mondogatta, hogy nagyon hasonlítok Winston Churcillre. Nem tudtam, bóknak vegyem, hogy a brit történelem egyik legnagyobb államférfijához hasonlít, vagy sértésnek, hogy egy igénytelen, kövér és mogorva fráterhez. De keveset is foglalkoztam vele. Ha ő mondja, biztosan igaz. Hiszen ő személyesen és jól ismerte a vén Winstont. Nem is kerülhette el, hogy találkozzon egy ilyen nagy kaliberű emberrel. Bár az ilyesminek nem mindig örült.
Sokszor mesélte, hogy amikor Sztálin dácsájába látogatott, mindig attól rettegett, hogy az angolok jó Joe bácsija mikor ver szét részeg mámorában egy vodkás üveget a fején. Ha nem nevelték volna szigorú viktoriánus erkölcs szerint, még megelégedettséget is érzett volna, amikor a szovjet diktátort egyik nemtörődöm dorbézolása utáni reggel holtan találták szobájában. Hiszen ő meg volt győződve róla, hogy az ital okozta a grúz banditából lett pártvezér vesztét. De egy úriember nem örül mások kárának. Ezért is nem ujjongott akkor sem, amikor 1940-ben letartóztatták Sir Oswald Mosley-t, a brit fasiszták vezetőjét, akit az egyik legidegesítőbb fajankónak tartott a világon, és szervezetét feloszlatták.
Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek merengésemből és ismét rá mosolyogtam.
- Nem, nagypapa. Én vagyok az.
Szemeiben egy pillanat múlva megvillant a felismerés szijrája és ő is elmosolyodott.
- Á, fiam! - krákogta. - Örülök, hogy itt vagy.
Megnyugtató szeretet töltötte meg a szívemet, de csak egy pillanatra, mielőtt csúnyán köhögni nem kezdett.
- Pihenj nagypapa! - ugrottam fel ültömből és megigazítottam a takaróját. - Nem tesz jót, ha megerölteted magad.
- Ugyan, minek ez az aggodalom? - morogta, közben azonban mégis ellazult fektében. - Nem sokára úgyis vége.
Ilyenkor mindig a borzongás futkosott a hátamon. Olyan bizonyossággal tudott ilyen megfoghatatlan dolgokat állítani, hogy az mindig nyugtalanná tett.
Tekintetem akaratlanul is a medáljára siklott, amit még most se volt hajlandó levenni, ahogy élete egy pillanatában sem. Pedig nem nézett ki nagy kincsnek. Durva megmunkálású fémdarab volt, amibe értelmetlennek tűnő, girbe-gurba jeleket véstek. Egy alig valami tehetséget mutató gyerek munkájának tűnt. Vagy egy tudatlan ősemberének? Bármilyen hátborzongató is volt belegondolni, én inkább az utóbbira hajlottam. Hiszen nagyapám nem egy ásatásról szerezte a tárgyat, hanem örökölte. És nem is első tulajdonosától. Gyanítottam, bármilyen régi, sosem ásták el.
- Ne beszélj így, nagypapa! - néztem ismét rá. - Meggyógyulsz és élni fogsz.
- Ezt te sem hiszed el, fiam - válaszolta és megdöbbentő nyugalommal nézett rám.
- De... mi lesz, ha elmégy? - Taknyos kölyöknek éreztem magam, aki szülei nélkül semmire nem megy.
- A te dolgod csak akkor kezdődik - válaszolta mindent tudóan. - Gondját kell viselned az utódnak.
- De hogyan? - hangom inkább tűnt egy gyerek nyivákolásának, mint egy lassan korosodó férfi szavainak. - Mégis, hogy találom meg?
- Majd ő rád talál - válaszolta teljes lelki nyugalommal, majd levette nyakából a medált. Még sosem láttam, hogy megvált volna tőle, most viszont kinyúlt a kezemért és lassan tenyerembe eresztette. Csak bámultam a fémdarabot és aszott csuklóján a furcsa, sötét foltot.
- A sors útjai kifürkészhetetlenek, de sosem tévednek - mondta elhaló hangon, miközben ismét elernyedt teste. - Minden rendben lesz.
Szemei lassan lecsukódtak, és csak most figyeltem fel rá, hogy a műszerek eddig egyenletes, csipogó hangja rendszertelen vijjogássá válik, majd belesimul az egyenletes sípolásba.
Nem tudom, mikor rohantak be az orvosok és a nővérek. Csak bambán néztem, ahogy körbeállják az ágyat és igyekeznek megtenni mindent. De végül, már nem lepett meg, amikor az ügyeletes orvos felegyenesedett és lassan diktálni kezdte a nővérnek.
- John Smith, született 1900. január 1. 0 óra 1 perc. A halál időpontja 1999. december 31. 23 óra 59 perc 59 másodperc.
Halkan sóhajtottam és tenyerembe szorítottam a medált. Ebben a pillanatban, mintha távolról gyereksírást hallottam volna.
Kábult voltam. Lépteim szinte maguktól vittek előre, míg végül hirtelen a szülészeten találtam magam. Bambán bámultam az üvegfalon túl a kiságyakban üvöltő újszülötteket. Igen, ez már egy új generáció, akikre a nagypapa már nem vigyázhat.
Aztán a tekintetem megakadt valamin. Egy kis ököl emelkedett közvetlenül előttem a levegőbe. De nem is ez volt az érdekes. És nem is tulajdonosa, aki épp olyan csecsemő volt, mint a többi. Egy vörös arccal üvöltő kis lányka. De a csuklóján... azonnal felfigyeltem a különös alakú rózsaszín foltra.
A medál szinte égette a tenyerem és szívem hevesen dobogni kezdett. Sietve leolvastam a gyerek adatait a kiságyon lógó tábláról és már siettem is az anya szobája felé. Egy ifjú pár várakozott ott. Az újdonsült anya még pihegett kissé, de férjével egy pillanatra se hervadt le arcukról a szeretetteljes mosoly.
Óvatosan megkopogtattam az ajtót és halkan krákogtam, magamra vonva figyelmüket.
- Elnézést, hogy zavarok, de beszélnünk kell. A lányukról van szó.
Láttam az ijedtséget az arcukon. Nem akartam megrémíteni őket. Szívesen mondtam volna, hogy nincs semmi baj, sőt. De magam sem tudtam igazán eldönteni, hogy amit közölnöm kell, az öröm, vagy bánat. Áldás, vagy átok. Hogy a lányuk nem olyan, mint bárki más. Neki küldetése van. Ez a csöppség nem csak az övék, de mindenkié. Ő az egész emberiség reménye. A nagyapám ezt büszkén fogadta el és tett neki eleget, de vajon ezzel a családdal hogy lesz?
Nem tudhattam biztosan, de ahogy tekintetem az aggódó szülőkről az éjjeliszekrényen heverő formanyomtatványra tévedt, szemernyi kétségem se maradt. Ott állt feketén-fehéren a születés időpontja. 2000. január 1. 0:01. Az új század gyermeke. Az emberiség reménye. A medál új gazdára talál, és a sor folytatódik tovább.