Sweetie - Cukorka I. rész

- Nem megy az írás?
Susan felkapta a tekintetét jegyzeteiből. Csupán a bal felső sarokba írt egy mondatot (Angela kilépett a hidegbe), a lap többi részét virágokról készült hevenyészett rajzok töltötték ki. Lemondóan maga mellé tette a papírokat, miközben mosolyogva barátnőjére nézett, aki menetközben helyet foglalt mellette. Emily pocakja már szépen gömbölyödött, és ahogy fejlődött a gyereke, úgy virult ki ő is egyre inkább.
- Akár így is fogalmazhatnánk – sóhajtotta Susan. – A kiadóm már a küszöbömön toporog, a menedzserem őrültnek hisz, én pedig nem tudom eldönteni, hogy összeroppanjak vagy felrobbanjak-e.
- Ha most ennyire nem találsz témát, nem lenne egyszerűbb egy kicsit lazítani, amíg megjön az ihlet?
- De, tényleg úgy lenne az igazi – bólintott Susan. – A kiadóm azonban sajnos nem a megfelelő ötlet kitalálására fordított idő függvényében fizet. Igazából, tudod, nem is ez a legrosszabb, hanem a belső kényszer: annyira írni akarok, de egyszerűen képtelen vagyok rá, és ebbe belefájdul a fejem. – Susan a zsebébe csúsztatta a kezét, de alig emelte ki a cigarettásdobozt, Emily hevesen megrázta a fejét és a hasára mutatott.
- Kérlek, ne gyújts rá, ha itt vagyok.
- Ne haragudj, mindig elfelejtem – szabadkozott zavart mosollyal az írónő. – Sajnálom.
- Nem tesz semmit. Segíthetek rajtad valahogy? – kérdezte Emily, miközben megszorította barátnője kezét.
- Köszönöm, hogy felajánlottad, de nem hiszem. Na tessék. Már megint neki kezdett esni – Susan letörölte az esőcseppet az arcáról. – Ideje bemenni – felállt, majd a kezét nyújtotta barátnőjének, hogy felhúzza.
- Köszönöm – Emily felegyenesedett és leseperte a homokot ruhájáról. Ahogy kissé előredőlt, előre hullott selymes, hosszú haja, és Susan megértette, mit láthat férje olyan különlegesnek barátnőjében: a nő úgy nézett ki, mintha egy kecses, barna angyal lett volna.

- Mi az? – kérdezte Emily, mikor észrevette, hogy Susan nézi.
- Semmi… De tényleg. – az írónő a hóna alá kapta a jegyzeteit. – Viszlát, majd találkozunk.
Hátat fordított Emilynek, aztán a homokos tengerparton elindult lakása felé. Kedvelte ezt a kis falut, az emberek közelsége, közvetlensége, igyekezetük, hogy elrejtsenek egy-egy sötét titkot a többiek elől mindig megmozgatta a fantáziáját… a mostani kivételével.
Kinyitotta lakásának ajtaját, majd belépett a sötét előszobába. Lerúgta a cipőjét, oldalra dobta a lapokat, félrehúzta a függönyöket, aztán végre rágyújtott – valósággal megőrült már egy cigarettáért.

A tükörbe nézett, és elégedetten állapította meg, hogy szimpatikus önmagának. Kedvelte sápadt bőrét, amit most, a nyári időszakban kissé lefogott a Nap, zöld szemeit, pisze orrát és hosszú, puha haját, ami bár eredetileg szőke volt, mégis vörösre festette. A többiek mindig elcsodálkoztak rajta, miért tesz így, hiszen mások bármit megadtak volna, hogy szőkén szülessenek, ő azonban ilyenkor sejtelmes mosollyal az arcán annyit válaszolt: ő így érzi jól magát.
Hosszan kifújta a füstöt, majd oldalra fordult, ahol egy barna keretes két őt ábrázolta még fiatalkorában és szinte azonnal elkomorodott. Egyetlen nagy hiányossággal rendelkezett, ezt pedig nem lehetett orvosolni: csak az elmúlt néhány év történéseire volt képes visszaemlékezni, minden mást mély homály borított.
A sors iróniájának tartotta, hogy bár ifjúkorának legszebb éveire sűrű, áthatolhatatlan köd borult – nem emlékezett az otthon melegére, az iskolai barátaira, az első szerelemre-, az utolsó pillanatáig vissza tudta idézni, milyen érzés volt felébredni emlékek nélkül és megpróbálni összeszedni őket.

Amikor nekikezdte visszanyerni öntudatát, az első élménye az volt, ahogy megcsapta orrát a klór csípős, émelyítő szaga. Aztán kinyitotta a szemét, és a homályos foltokból lassan kibontakozott egy kórterem képe. A körülötte mozgó embereket csak tompán érzékelte: olyan benyomása volt, mintha hosszú évekig csak aludt volna, és most kezdene magához térni zsibbadtságából.
- Hol vagyok? – kérdezte halkan: igazi hangot nem tudott kiadni, mintha a hangszálai valósággal letapadtak volna.
Az egyik kék ruhás nő érdeklődve felé fordult, mikor meghallotta suttogás-szerű hangját. Közelebb sétált hozzá.
- Hol vagyok? – ismételte bénultan Susan.
- Jó helyen, kedves – az ápolónő finoman megszorította Susan karját. – Mindjárt szólok a doktor úrnak, rendben?

A nő bólintani akart, de izmai nem engedelmeskedtek, ezért csak a szemével jelezte, hogy beleegyezését adta. A nővér kisietett a kórteremből, majd nemsokára oldalán egy nyúzott arcú orvossal tért vissza. A férfi gyorsan végigfutott a kórlapon, a műszerek adatain, majd Susanhoz fordult.
- Hogy érzi magát? – hangja arról árulkodott, hogy halálosan kimerült, valószínűleg egész este talpon lehetett.
- Lüktet a fejem, és zsibbadt vagyok… Mi történt?
- Autóbalesetet szenvedett és három hétig kómában feküdt – felelte az orvos. – Azonban… - kelletlenül a nővérre nézett, aki ebből megértette, hogy a kellemetlen feladat megint ráhárul majd.
- Nagyon sajnálom, Ms. Grace, de a férje életét vesztette a balesetben.
Tudta, hogy most mélyen lesújtottnak kellene lennie, de a szó csupán üresen csengett, semmilyen emléket nem idézett fel benne.
- Férjem? – kérdezte tompán? – Nekem… volt férjem?
Az orvos és az ápolónő döbbenten egymásra nézett, mintha erre a fejleményre nem számítottak volna, majd halkan sugdolózni kezdtek. Susan mindössze egyetlen kifejezést hallott ki zaklatott beszédükből: „átmeneti amnézia”.

További hat hétig volt kórházban, amit nagyrészt a gyógytornásznál töltött, próbálva újra mozgásra bírni izmait, amelyek a három hét alatt mintha teljesen megmakacsolták volna magukat, és tiltakozni kezdtek volna. Az emlékei azonban továbbra sem tértek vissza, ő pedig úgy érezte: itt állt teljesen egyedül – állítólagos férje nélkül -, ruháitól megfosztva, meztelenül, szemben a nagyvilággal, amiben régen olyan jól eligazodott, most pedig újra kell tanulnia járni – bár tudta, sosem lesz már képes úgy szaladni, mint régen. Ráadásul alig volt ember, akire támaszkodhatott, időközben kiderült, hogy egyke, a szüleit pedig még gyerekkorában elvesztette, ezzel rokonai nagy részét is.

Mikor kiengedték, mivel fogalma sem volt, hol is lakik tulajdonképpen, egy közeli hotelben bérelt szobát, mint ideiglenes megoldás. Ez volt az első alkalom, hogy valamit Susan Grace néven írt alá, bár egy kissé idegenkedett a névtől: bár állítólag így hívták, furcsán csengett számára, még hosszú ideid tartott, amíg teljesen el tudta fogadni.
Felment a szobájába, majd körbenézett: tetszettek neki a sötétvörös organza függönyök, a hatalmas francia ágy, a hívogató világossárga falak… sokkal barátságosabbnak hatott, mint a kórház rideg, taszító atmoszférája. Leült az ágyra, majd kiborította táskáját, egészen addig kutakodott, amíg meg nem találta férje arcképét. Felemelte, majd elgondolkodva nézegette: még így utólag is kifejezetten jóképűnek tartotta a férfit, rövid, barna hajával, majdnem fekete, titokzatos szemeivel, a halványan bujkáló mosollyal a szája sarkában. Hátradőlt az aranyszínű lepedőn, végigsimított a fényképen, miközben próbálta elképzelni azt, amit egyszer már megélt, de egyszerűen kitörlődött a fejéből. Hol találkoztak először: egy partin, a munkahelyükön, vagy csak spontán egymásba ütköztek az utcán? Hová mentek az első randevújukon: étterembe, moziba, kávéházba? Mikor csattant el az első csók? Mikor szeretkeztek először? Hogyan történt a lánykérés? Milyen volt az esküvő: csendes, vagy meghívták az összes barátjukat? Hova mentek nászútra, mit láttak, hogyan érezték magukat, miket próbáltak ki?

A következő napját azzal kezdte, hogy vett egy nagy csokor sötétvörös rózsát, majd kiment férje sírjához. Miközben a sáros földön térdelve elrendezte a virágot a friss sír mentén, és elolvasta a feliratot (Itt nyugszik Mark Dazed, 1978-2009), azon kapta magát, hogy zokogni kezd. Szerette volna megsiratni a férfit, aki egykor minden bizonnyal az életet, a levegőt, a biztonságot jelentette számára, de erre képtelen volt: könnyeivel igazából nem Marktól vett búcsút – aki számára nem volt más egy fényképeken látott, jóképű idegennél -, hanem a saját emlékeitől, amik a rózsa elhullajtott szirmaival együtt tovaszálltak a széllel, és már nem jönnek vissza soha, soha többé…

Bár ismernélek, gondolta bénultak, miközben átkarolta a sírt. Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött a hűvös márványt átölelve a temetőben, de arra emlékezett, hogy akkor indult vissza a hotelbe, mikor szakadni kezdett az eső. Mikor visszaérkezett, egy kis időt még azzal töltött, hogy összeszedje magát. Ehhez segédeszközül talált a táskájában egy félig felbontott doboz Marlboro cigarettát meg egy virágos öngyújtót, ezért rágyújtott és meglepődve tapasztalta, hogy szervezete semmilyen ellenreakciót nem indít a nikotin ellen – valószínűleg régóta dohányozhatott már.
Miután megnyugodott kissé, előkereste noteszéből anyósa és apósa telefonszámát – az egyedüli emberekét, akik meglátogatták, amíg lábadozott -, hogy felhívja őket. Kissé szorongva lépett oda a telefonhoz, és ütötte be a számokat: nem igazán tudta, hogyan tálalja, amit mondani készült: ők még nem tudtak amnéziájáról, mivel amíg nem engedték ki a kórházból, nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy beszéljen róla.
- Vera Dazed.
- Szia, Vera – bár igyekezett, hogy hangja nyugodt maradjon, eltitkolva feszengését. – Én vagyok, Susan.
- Susan! – anyósa érezhetően megörült annak, hogy hallja a nőt, bár egyértelműen érződött, hogy el van keseredve valami miatt. Susan magában azt kívánta, bár ő is ki tudná nyilvánítani a részvétét úgy, hogy az egy megtört feleség igazi gyászának tűnjön, ne pedig üres sajnálkozásnak. – Hogy vagy? Kiengedtek?
- Igen, tegnap délután. Igazából azért telefonálok, mert segítségre lenne szükségem… és tartozok egy vallomással.
- Egy vallomással?
- Talán korábban is el kellett volna mondanom, hogy…
Susan elhallgatott, érezte, ahogy egy könnycsepp végigcsorog az arcán, majd eltűnik ruháinak redői között.
- Annyira sajnálom…
- Mi a baj, édesem?
A nő szipogott egyet, megtörölte a szemét, majd vett egy mély lélegzetet.
- A balesetnek a kómánál súlyosabb következményei is voltak… Amíg eszméletlen voltam, elfelejtettem az emlékeimet, az agyam úgy letörlődött, mintha egy merevlemez lett volna. – erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen el hangosan zokogni. – Még a saját nevemet is újra kellett tanulnom.
- Szent Isten! – suttogta Vera, Susan pedig maga elé képzelte, hogyan sápad el anyósa, miközben kezéből majdnem kiesik a kagyló. – Hol vagy most?
A nő ismertette átmeneti szállásának címét.
- Odaküldöm érted Johnt, idehoz, ahol beszélgethetünk egy kicsit, hogy megnyugodj. Rendben?
Susan bólintott, de miután rájött, hogy ezt a vonal másik végén nem láthatták, beleegyezett. Visszaakasztotta a telefont, hátradőlt az ágyon, és körülbelül fél órát várt, mire megérkezett apósa, egy ötven körüli, alacsony, kopaszodó, de barátságos férfi. Segített összepakolni azt a néhány dolgot, amit magával hozott, kikísérte, majd beültette maga mellé ütött-kopott autójába. Az út nagy része némán telt el, John nem kérdezett, Susan pedig nem tudott semmi értelmeset mondani.

Már teljes besötétedett, mikor megérkeztek a kissé koszos külváros szélén lévő, a sötétben kissé barátságtalan házhoz. A nő szinte azonnal fázni kezdett a hűvös szél miatt, miközben szemrevételezte, hol is van: az egyik ablak előtt nem voltak a függönyök összehúzva, ezért kissé természetellenesen kékes fény szűrődött ki: valaki odabent a tévét nézte.
Susan kinyitotta a nyikorgó kaput, keresztülsétált az apró, de remekül karbantartott kerten, belépett az előszobába, levetette a cipőjét, majd bizonytalanul megállt a kabátok között. A hatalmas tükörbe nézett az akasztók mellett, és meg kellett állapítania, úgy néz ki, mint aki egy hete nem aludt: arca kissé felpuffadt, szemei vörösek voltak a sírástól, alsó ajka pedig kisebesedett, amikor kétségek között vergődve harapdálta.
- Gyere csak be. – John bekísérte a nőt a nagyszobába, ahol a kopott fotelek egyikében Vera ült. Bár a tévét bámulta, látszott, gondolatai egészen máshol járnak, Susan pedig nem szívesen zavarta volna meg anyósát, végül mégis csendesen elköhintette magát.
- Itt vagyok – közölte halkan, olyan szerényen, mintha épp meghunyászkodni készülne jóval erősebb ellenfele előtt.
Vera csodálkozva elfordult a képernyőtől, majd mikor észrevette, ki áll az ajtóban, fürgén felpattant és magához ölelte Susant.
- De jó újra látni téged! – mondta könnyes szemmel. Mikor elengedte a nőt, vette észre, milyen zavarban is van a meleg fogadtatástól. Megszorította a kezét.
- Te most nem tudsz minket hol elhelyezni, ugye?
Susan végtelenül megalázottnak érezte magát, mikor bólintott, de tudta, felesleges hazudnia, akárki is próbálkozott volna azzal, hogy kifaggassa múltjával kapcsolatban, a legegyszerűbb kérdéssel is meg tudta volna fogni.
- Sajnálom… - rebegte megszégyenülten. – Annyira sajnálom…
- Túl gyakran mondod ki ezt a szót, édesem. Ez nem a te hibád, nem tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok. – Vera halványan a nőre mosolygott, aki megpróbált valami hasonlóan válaszolni, de miután sokadik próbálkozásra is csak szánalmas vigyort sikerült kicsiholnia magából, feladta
- Mutatok neked valamit, ami talán egy kicsit jobb kedvre derít. – anyósa a hámló tapétás folyosón keresztül átvezette a lakás talán legnagyobb és legszebben berendezett helyiségébe. Ahogy feloltotta a villanyt, Susan szeme elé tárultak a fehér, fűrészporos tapétával fedett falak az absztrakt festmények, a fenyőszínű, beépített szekrények, bennük tarka könyvekkel és szobadíszekkel, a hatalmas, sötétvörös lepedős franciaágy, és az áttetsző, türkizkék függöny. Susannak elég volt csak egy pillantást vetnie minderre, máris beleszeretett.
- Milyen szép szoba! – sóhajtott fel, mire Vera finoman a vállára tette a kezét.
- Ez volt a közös szobátok Markkal.
- Itt laktunk? – csodálkozott Susan, mire anyósa bólintott.
- A baleseted előtt akartatok költözni: kinéztetek magatoknak egy kis házat Seattle-ben, messze innen, de egy szép helyen… A könyved bevételéből akartátok finanszírozni.
Susan érezte, ahogy szédülni kezd.
- Írtam?
Vera válasz helyett az egyik szekrényhez lépett az ágy mellett, kihúzta a felső fiókot, majd kiemelt egy szépen összefűzött, nyomtatott lapokból álló tömböt, amit Susan kezébe nyomott. A nő csodálkozva fedezte fel, hogy az első oldal közepére cirádás betűkkel azt írták:

Vadrózsák
Susan Grace
192 oldal

Belelapozott, végigfutott a sorokon, majd az ágyhoz támolygott és lerogyott rá: ennyi új információ túl sok volt hirtelen.
Néhány napig még volt férje szüleinek lakásában maradt, aztán úgy döntött, ideje továbblépni. Rövid ideig New Yorkban tartózkodott, állást keresve, de mivel nem talált, leginkább csak kiábrándult a nagyvárosi életből: összeszedte maradék pénzét, felvett némi hitelt és abban a kis faluban, ahol most élt, vett egy házat.
Miután elutazott, rövid ideig még levelezett Verával, elmesélve, hogyan telnek a mindennapjai, azonban alig egy fél év múlva minden kapcsolat megszakadt köztük. Susan ezzel a múltjához tartozó utolsó köteléket is elvágta, félig tudatosan, félig ösztönösen, megteremtve annak a lehetőségét, hogy egy olyan új életet kezdjen, idegenek között, akiket a múltbeli emlékek nem érdekelnek. Ennek köszönhette, hogy viszonylag hamar beilleszkedett: új barátokat szerzett és még szerelmes is lett egyszer.

Ahogy írni kezdett – átalakítani a Vadrózsákat – rögtön rátalált hangjára: azt, amit az élet elvett tőle, a karaktereiben élte meg újra. Első szárnypróbálgatásait nem várt siker koronázta: a könyve rögtön a listák élére ugrott, a megjelenésével egy évben pedig nagy költségvetésű hollywoodi filmet forgattak belőle, több ismert színésszel. Mikor egy év múlva második regénye is megjelent – Engedj mennem! címmel -, művészetét rajongói az egekig marasztalták, a köztudatban úgy terjedt el, mint az új Nora Roberts. Kedvelték ellentmondásos szereplőit, akik életére mindig valamilyen nem várt titok volt jellemző, a gyorsan pergő, szerteágazó, izgalmas cselekményvezetését, a nem várt, hirtelen befejezéseit.
A közvéleménynek esze ágában sem volt bevallania, milyen furcsa probléma miatt érkezett a faluba, nem szándékozott a bulvárlapok állandó támadásainak középpontjában állni, és nem hiányozták életéből a rajongók „Maga szerint megtörtént-e, hogy…?” és „Sejti, milyen lehetett…?” kezdetű kérdései se. Kitalált egy hihető, nem túl érdekfeszítő mesét, amit minden interjújában előadott, amikor múltjával kapcsolatban kérdezték, és ami az évek folyamán egyre részletgazdagabbá vált.

Az egyetlen ember, akinek beszámolt furcsa problémájáról, egyik itt megismert barátnője, Emily volt. Látta maga előtt, ahogy a nő zöld színű ebédlőjében ültek, a hatalmas, kerek asztalnál, a forró, gőzölgő teát kortyolgatva.
- De hát akkor becsaptad az újságokat! – Emily szemei csodálkozva elkerekedtek, miközben hangja inkább szemrehányást tükrözött.
- Tudom. – legyintett Susan fásultan, miközben a csészéjét óvatosan az asztalra tette, mielőtt megégeti magát vele. – De nincs szükségem arra, hogy egyfolytában azt találgassák, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem. Van elég bajom anélkül is, hogy azt olvassam, én öltem Kennedyt, de a maffia elhallgattatott, nehogy képes legyek bevallani.
Barátnője egy pillanatra halványan elmosolyodott, majd szinte azonnal újra elkomorodott.
- Hogyne… - bólintott végül. – Azt hiszem, meg tudom érteni… Igen. Sajnálom, ha korábban tudok erről, nem kérdezek ennyit a múltadról.
- Nem lényeg. – Susan vállat vont. – Nem számít. De így utólag belegondolva… rossz volt úgy felébredni, hogy teljesen elvesztettem minden emlékem, ami az élethez kötött…
- Hogyne, megértem. – Emily megszorította Susan kezét.
A dolog aztán annyiban maradt, az élet pedig folyt tovább: az írónő elvesztett emlékeinek helyét újakkal töltötte fel, kellemesekkel és kellemetlenekkel egyaránt, de igazán nem akart panaszkodni a helyzetére: érezte, ahogy megtalálta a számításait a nyugodt, kellemes kis faluban, aminek hamarosan az igazi sztárja lett, és… ha most nem szenvedne alkotói válságban, ami szép lassan készül felőrölni, elmondhatná, hogy összességében mindennel elégedett.
Susan elnyomta a cigarettacsikket, esetlenül tükörképére mosolygott, majd megfordult és az ebédlőjébe sétált, ahol az asztalon ott feküdt fekete laptopja. Helyet foglalt az egyik széken, kihajtotta, és rögtön szembetalálkozott menedzsere legújabb e-mailjével. Nem sok kedve volt megtudni, milyen választ is kaphat azután, hogy közölte, újabban egyetlen sort sem írt, végül mégis úgy döntött, megnézi, mit írtak neki: rákattintott az olvasás feliratra.


Ugye, csak viccelsz velem? Persze, látom magam előtt az arcodat: vicceltél, mi? És azt vártad, hogy nevessek? Nos, közlöm veled, hogy nem ez a helyzet, legközelebb pedig nem kérek az ilyen jellegű poénokból: majdnem a szívbajt hoztad rám. Mit szólnál, ha egy hét múlva találkoznánk, te pedig bemutatnád, amit eddig összehoztál? Tudod, hogy a kiadó már nagyon várja a művedet, úgyhogy az sem lenne rossz, ha addigra befejeznéd. Sőt, talán tényleg be kellene fejezned. Szóval mi lenne, ha…?


Az összes menedzser egyforma, sóhajtotta Susan, majd összehajtotta laptopját és kelletlenül elfordult a képernyőtől. Viccelt? Lenne kedve neki azzal viccelni, hogy képtelen alkotni, mikor őt is legalább ugyanannyira megviseli? Megrázta a fejét. Jack persze nem érti, ő mindennek csak a pénzes megközelítését ismeri, az emberi tulajdonságokat nem veszi figyelembe… Találkozzunk… Az ég szerelmére: mit mutasson fel?
A hálószoba irányába nézett, mintha várná, hogy valaki kilép onnan és átöleli. Ilyenkor miért nincs vele valaki, hogy megnyugtassa, minden rendben lesz?