Solange Noir naplója : A Fantom Londonban

Én Solange Noir, Párizsban éltem. Férfi álnéven újságíróként dolgoztam. Ebben a szakmában minden apró tényezőre oda kellet figyelnem, s néha, néha olyan területekre tévedtem, ahol még egy tapaszalt magándetektív is csődöt mondott volna. Ám én helyt tudtam állni,többek között jó megfigyelőképességem miatt.

Egy este hamarabb értem a párizsi opera elé, mint ahogy. Mozart Don Juan című operáját kezdték. Ezúttal azonban, nem a zenekedvéért mentem oda. Nyomozni jöttem, mert furcsa dolgok történtek az operában: több személy eltűnt, és ami a legérdekesebb, hogy egytől, egyig mind nők! Kóristalányoknak, balerinanövendékeknek, énekesnőknek veszett nyoma. S eddig nem volt róluk hír, búcsúlevél, végsőutasítás, semmi!
Ezúttal nem cikket írni akartam, csupán választ találni e különös eltűnések okára.

A társalgóban rengeteg ember gyűlt össze. Csupa díszes ruhába öltözött, hölgy és úriember várta a darab kezdetét. Az egész helyiséget betöltötte az egymást üdvözlő emberek zaja. Jó magam, alig pár embert ismertem a jelenlévők közül, és inkább az eseményeket figyeltem a csevegés helyet. Tízperc és felmegy a függöny, tízperc és még semmi szokatlan nem történt! Mondtam magamban. Legalább, valami pletyka vagy szóbeszéd volna, ami nyomra vezet! De semmi, az emberek mind csak saját dolgaikról beszéltek, senki nem említette az eltűnt személyeket. Az opera igazgatója is a beszélgetők között volt, s a figyelmem most rá összpontosult. Láthatóan nem volt ideges, pedig meglett volna rá az oka, mert kérdésekkel ostromolta, jó pár vendég, de ő nyugodtan felelt mindre. Ideje nekem is feltennem néhány kérdést! Mondtam magamban, és felálltam ültemből, majd a beszélgetők között áthaladva az igazgatóhoz fordultam.
- Üdvözlöm igazgató úr! – Köszöntöttem.
- Áh, Noir kisasszony, örömmel látom, hogy ismét ellátogatott hozzánk. – Mondta mosolyogva.
- Köszönöm. Úgy tűnik jó lesz az előadás, mert sokan eljöttek – kezdtem és kezemmel kifejező mozdulatot téve, körbemutattam a teremben. – De vajon a műsor végeztével is ennyien térünk haza?
Az igazgató egy váratlan kézmozdulattal, elküldött mindenkit a közeléből, láthatóan nem akarta, hogy bárki halja beszélgetésünket.
- Hogy érti ezt? – Kérdezte a homlokát ráncolva.
- Szerintem, tudja – mondtam. A férfi nyelt egyet, de nem szólt semmit.
- Különös dolgokat hallani mostanság…
- Áh, kisasszony nem kéne mindent elhinnie! – Mondta miközben, zsebkendőjével letörölte homlokát, melyet, furcsamód hirtelen kivert a víz.
- Én nem így gondolom…
- Két kóristalány és egy énekesnő eltűnt, ennyi, de ha bajba akar kerülni, akkor kutason csak tovább! – mondta hirtelen feltámadt dühvel.
- És ha szabad kérnem, fáradjon az előadóterembe, megy a darab!
Engedelmeskedtem, de az hogy az igazgató ilyen ideges lett, még kíváncsibbá tett, s furcsa zavara arra engedett következtetni, valamit titkol. Valami titok lappang az operában, valami más is azon kívül, ami miatt idejöttem, de talán, ha az egyiket felfedem,napvilágra kerül a másik is!


Mindenki elfoglalta a helyét. A terem megtelt, minden páholy foglalt volt, mindben ült valaki, csupán egy tűnt üresnek- az ötös.
Megkezdődött a darab. A színpadon kigyúltak a fények és a zenekar játszani kezdett. Megjelent Leporello, Don Juan szolgája. Dalban elmondta, menyire nincs ínyére, hogy a lovag mindig rábízza az őrködés feladatát, miközben ő szórakozik. Majd így ment tovább az előadás, de, bár nem volt rossz, az én figyelmemet nem tudta lekötni. A második felvonásnál már, csak a zenére figyeltem, arra is csakúgy félfüllel, miközben tekintetem körbe járta a termet. Megfigyeltem, ki hogy viselkedik, szemügyre vettem az arcokat, de semmi szokatlant nem találtam. Utóbb a páholyok felé fordultam. Különösen egy keltette fel a figyelmemet, az az egy, mely úgy tűnt üres- az ötös.

Lentről, ahol én ültem, tisztán látszott, hogy egy szikrányi fény sincs odafent, korom sötét, egy lélek sem ült benne. Mégis, ahogy így néztem, különös érzés fogott el, mintha valaki figyelne a páholyból , ugyanúgy figyelné a termet, ahogy én tettem. Ugyanakkor, nem láttam semmit, sem hang, sem mozgás nem jelezte azt, hogy van ott valaki, mégis olyan volt mintha szemmeltartottak volna odafentről. Aztán erőt vettem magamon, a darabra koncentráltam, de nem sok sikerrel. Ismét a közönséget figyeltem, és észrevettem, hogy az embereket nem izgatja az ötös, egyikőjük sem nyugtatta tekintetét hosszabb időn át, ama különös páholyon. Végül még egyszer visszanéztem az ötös páholyra, s furcsa dologra lettem figyelmes. Egy pillanatra, mintha egy sötét árnyat véltem volna látni fent, egy emberforma árnyat, mely elsuhant, aztán eltűnt. Meglepetésemben csak pislogtam. Nem bírtam a kíváncsisággal, tudnom kellet, hogy ki bérelte az ötöst, vagy, hogy miért üres. Arra gondoltam, hogy talán aki többet jár ide az többet is tud. A kíváncsiság úgy fúrta az oldalam, hogy még az előadás alatt, egy mellettem ülő idős hölgyhöz fordultam.
- Megzavarhatom egy pillanatra, asszonyom? – kérdeztem halkan.
-Ó ugyan, nem most látom ezt a darabot elsőször, nem zavar mondja csak. – Mondta kedvesen.
- Sokat segítne, ha meg tudná mondani, miért üres az ötös páholy? – az öreg hölgy meglepődve nézett rám. – A kisasszony nem jár sűrűn ide – kezdte, mire én bólintottam. – Mert ha járna, tudna őróla, meg a históriákról, melyek szájról, szájra járnak az operában.
- Bocsánat, de kiről beszél, ki az az … ő ? – húztam össze a szemöldököm.
- Hát az Opera szelleme … - mondta, majd halkabbra vette a szót. – Vagy ahogy, most az eltűnések idején nevezik A Fantom.
- Ön tud az eltűnésekről ?! – hüledeztem.
- Hát hogy ne, itt mindenki tud – mondta.
- Csupán nem említik, mert félnek, félnek tőle – mondta, és a páholyra nézett.
- De miért, a Fantomnak mi köze lenne ehhez? – Kérdeztem furcsállva.
- Lehet, hogy van köze hozzá, de lehet, hogy nincs, mindenesetre az egész opera őt vádolja… bár még senki sem látta személyesen, de történtek megmagyarázhatatlan dolgok.
- Hogy lehet egy olyan lényt vádolni, akit még nem is láttak… ez ostobaság!
- Hát ez a babona, és nincs rá egyéb magyarázat. – Felelt egyszerűen a hölgy. A nézőtéren, felhangzott a taps, állva ünnepelték, a nagyszerű előadókat. Az utolsó pillanatban észleltem, hogy a Don Juan végetért. A hatalmas csillár fénnyel árasztotta el a termet. Most az ötös páholyba is szűrődött egy kis világosság. Felpillantottam rá, de csalódnom kellet, üres volt.

Mikor beléptem az ötös páholyba, körülnéztem. Teljesen ugyanolyan volt, mint a többi, semmi eltérés, és semmi jel nem utalt arra, hogy bárki tartózkodott volna ott. Kinéztem a páholyból, minden bizonnyal onnan lehetett a legjobb a kilátás, jól lehetett a figyelni a színpadot és a nézőteret is. Kiváló hely olyan valaki számára, aki mindent szemmel akar tartani. Tanácstalan voltam, sóhajtva vettem le a kesztyűm és az egyik ülésre helyeztem, majd még egyszer kitekintetem a nézőtérre, aztán mivel későre járt, hazaindultam, csak ott hon vettem észre, hogy a kesztyűm ott maradt.

Másnap reggel utam ismét az operába vezetett. Reméltem, hogy megtalálom az ottfelejtett kesztyűt. Másrészt azt gondoltam nem árt ha ismét körülnézek a különös páholyban, és valami azt súgta, hogy nem csupán a kesztyűmet lelhetem meg ott. Az Operában nem sokan voltak, nem volt előadás. Zavartalanul felmehettem az ötös páholyba. A helyiség ismét kongott az ürességtől, de ahogy beléptem, megpillantottam valamit. A páholy erkélyének korlátján egy pár kesztyű hevert, az én kesztyűim, és mellettük egy fehér boríték. Furcsállva léptem oda, és először a levelet vettem szemügyre.
Ez állt rajta: Solange Noir, vagyis nekem szánták, így óvatosan felbontottam.

A levél így szólt :
,, Noir kisasszony, tudom,hogy önt érdeklik a mostanában történt furcsa események, s hogy tegnap járt a páholyomban ez ügyben, de biztosíthatom, hogy nekem semmi közöm az eltűnésekhez, s hogy ezt bebizonyítsam, bármire hajlandó vagyok, még arra is hogy az ön segítségét kérjem. Ha találkozni kíván velem, kérem, tudassa, hol és mikor.

U.I. : Mademoiselle, kérem vigyázzon a holmijára, ne hagyja szanaszét!

Üdvözlettel: O.F.

O.F. Vagy is az Operaház Fantomja! Döbbenten vettem magamhoz a kesztyűm és leültem. Tudtam, tudtam, hogy létezik, hogy is kételkedhettem benne, hiszen láttam, ő volt az árny! Hihetetlen, hogy egy szellem kér tőlem találkozót!! Kiáltottam fel magamban és még egyszer átolvastam a vörös tintával írt üzenetet. Vagy talán egy ember? Tettem fel a kérdést. Minél hamarabb találkozom vele, annál hamarabb kiderül!
Nem sokáig gondolkodtam, papírt vettem elő és írni kezdtem. Mivel feltételeztem, hogy aki ilyen titokban tartózkodik az operában, az nem lenne hajlandó egy emberektől hemzsegő helyen találkozni velem, úgyhogy egy félreesőbb helyet, részemről talán meglepő módon, a városi temetőt gondoltam ki helyszínül.
Tehát ezt írtam a kis cetlire :

Ha tudok, szívesen segítek önnek. Találkozzunk két nap múlva a temetőben 20 órakor…

Solange Noir
A papír másik felére pedig ezt írtam,, O.F. – nek ’’ és letettem a párkányra.

Később otthon jutott csak eszembe, hogy talán átverés az egész, csak valami rossz tréfa, hiszen nem láttam az opera szellemét személyesen. Aztán ismét átolvastam a levelet, és meggyőződtem róla, nem tréfa, mert igen komolynak tűntek a szavai…
Elmegyek a temetőbe, ha meg nem lesz ott, akkor egy jót sétáltam! Szögeztem le magamban.

Csütörtökön, a találkozó előtti napon érdekes hír került a birtokomba.
Reggel nyolc óra volt. Én az étkezőben ültem. Mária a szolgálólányom éppen a reggelit szolgálta fel. Mikor mindennel megvolt a tányérom mellé letette az újságot is. Köszönöm Mária, elmehet. – Mondtam. A lány biccentett és távozott. Belekortyoltam a teámba és olvasni kezdtem az újságot. Nem sok érdekesség volt benne, így már éppen le akartam tenni, mikor megakadt a szemem valamin… ,,Eltűnések Angliában’’ Állt egy cikk felett. Kíváncsian olvasni kezdtem, s megtudtam belőle, hogy Londonban is az a helyzet, mint itt Párizsban, nők tűnnek el nyom nélkül. Az újság azért foglalkozott jobban a Londonban történtekkel, mint az itthoniakkal, mert ott jóval több személynek veszett nyoma.
Nekem bőven elég lett volna ennyi bizonyíték, afelől hogy a Fantom ártatlan, de a párizsiaknak több bizonyíték kellett, így hát továbbra sem állt szándékomban, hogy befejezzem a nyomozást. Felálltam az asztaltól és ollót vettem elő, majd kivágtam a cikket, és gondosan egy fiók mélyére zártam. Gondoltam, holnap talán elviszem a temetőbe.
Aznap végig nyugtalan voltam. Alig vártam a másnapot, hogy végre beszélhessek a Fantommal, reméltem tud valamit, ami segíthet a nyomozásban. De nem csak emiatt nem leltem a helyem, hanem az is nyugtalanított, hogy már Angliában is tűntek el nők. Londonban élt a legkedvesebb barátnőm, s éjjel nem jött álom a szememre attól a gondolattól, hogy baja eshet.
A szüleim franciák voltak, de egy ideig Londonban éltünk, ott ismerkedtem meg vele és nyolc éves korunk óta barátok voltunk. El sem tudtam képzelni, mit teszek, ha valami történik vele. Végül valahogy megnyugtattam magam, s éjféltájt elnyomott az álom.

Másnap, már korareggel talpon voltam, s készültem a találkozóra.
Máriát is beavattam arra az esetre, ha valami nem volna rendjén. Mert, hiszen, nem tudtam túl sokat a Fantomról, és azért egy ismeretlennel találkozni, nem veszélytelen!
- Ha reggelig nem térnék haza, értesítse a rendőrséget! – Utasítottam a lányt.
- Értettem kisasszony – kezdte. – De talán az sem ártana, ha az apja pisztolyát is magával vinné, nem tudhatjuk, mit is a kar ez a… Fantom.
-I gaza van Mária, jobb az elő vigyázatosság! – mondtam helyeslőn. Mivel már indulóban voltam, a köpenyem a kezemben volt, gyorsan átadtam a lánynak és felsiettem a padlásra. Oda fenn elég sötét volt, úgyhogy lámpást vittem magammal. Nem sűrűn mentünk fel oda, mert hideg volt és piszkos. Áthaladtam a szobán, a sok pókháló, régi ruha, és használhatatlan bútor között. A szoba végében volt egy sötét fából készült fiókos asztal, ahhoz tartottam. Óvatosan kihúztam az egyik fiókot. Mindenféle előkerült onnan, régi levelek, melyek papírja már megsárgult, egy törött kis tükör, még egy pók is előmászott, akit kénytelen voltam a földre söpörni. Végül mikor kiürítettem a fiókot, az alján megláttam azt, amit kerestem. Egy régi pisztoly, még az apámé volt. A kezembe vettem és lefújtam róla a sokéves port. Apám rendkívül jól bánt e fegyverrel, és mivel fia nem volt engem oktatott a használatára, mondván egy lánynak is meg kell tanulnia megvédeni magát. Én is jól bántam vele, de még nem kellet használnom, és szívből reméltem, hogy ma sem kerül rá sor. Mindenesetre megtöltöttem, és eltettem. Végül lementem a földszintre, felöltöttem kék köpenyem és elhagytam a házat.

Bár még ősz volt, este már hideg szél fujt, s dara szikrázott a füvön.
Kénytelen voltam fejemre hajtani csuklyám, és a kesztyűmet is felhúztam. Beléptem a temető kapuján. Sötét volt, de a lámpásommal elég jól láttam. Körbe néztem a fényénél, de egy lelket sem láttam, csak a néma sírköveket. A hogy haladtam, a keresztek, szobrok sírkövek árnyai, megnyúltak a gyertya fényében. Az én lámpásomon kívül, csak a hold adott némi világosságot. Végül egy szobor tövében elhelyezett padra ültem, és magam mellé tettem a lámpát. Kezemet ölemben nyugtattam, és világoskék ruhám anyagát babráltam. Furcsa nyugtalanság telepedett rám a temető szokatlan csendjében. Már tíz perce várakoztam, és senki nem volt a közelben.

Talán, meg sem kapta az üzenetem, vagy meggondolta magát. Töprengtem magamban, s azon kezdtem gondolkozni, nem várakozok itt tovább, hazamegyek. De valahányszor indulni akartam valami visszatartott. Utóbb az előttem magasodó szobor hoz sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem. A lámpát a padon hagytam, mert a hold elég erősen sütött ahhoz, hogy lássak. A szobor egy imádkozó nőt ábrázolt, és láttam rajta hogy elég régi, mert itt – ott nyomot hagyott rajta az időjárás. Mindazon által szép volt, s valahogy megnyugodtam, miközben néztem. Azonban ahogy ott álltam, valami különös dologra lettem figyelmes. A hold pont úgy sütött, hogy az árnyékom rávetült a szoborra, azonban, most az enyémen kívül, egy másik árnyat is láttam, és ez ara engedett következtetni, hogy valaki áll a hátam mögött! Ki lehet az, senkit nem hallottam közeledni?! Gyorsan hátat fordítottam a szobornak, és szembe kerültem egy, magas, talpig feketébe öltözött férfival. Hosszú fekete köpenye, és széles karimájú kalapja miatt igen ijesztően hatott. Maga mögött, egy fehér lovat vezetett.
Ahogy jobban felém fordult, láttam, hogy egész arcát fehér maszk fedi. Ijedten léptem egy lépést hátra, s csak nem a szobornak mentem.
- Riadalomra semmi ok, Noir kisasszony – mondta nyugodtan az idegen, és szokatlanul kedves hangon szólt, míg én kinézete alapján egészen másra számítottam.
- Ön az!? – mondtam megkönnyebbülve. A férfi bólintott.
- Elnézést, hogy megijedtem…
- Semmi gond, mindenki, így reagál, mikor meglát – mondta.
- De, hol jött be, én nem hallottam semmit ? – kérdeztem furcsállva.
-A másik kapun – kezdte és fejével a másik irányba intett – És azért nem hallott, mert nem akartam, hogy halljon. A Fantom arról híres, hogy árnyként közlekedik az Operában, nem arról, hogy trappolva, végig csörtet a folyósón! – mondta, és úgy véltem a maszk alatt mosolygott. - Gondoljon, bele, egy trappoló, csoszogó szellem, elég nevetséges - kezdte, majd megvonta a vállát. – Hát mit ne mondjak, így elég hamar véget érne kísérteti pályafutásom…. – mondta elgondolkozva, majd hozzáette: - Azt hiszem tíz percet késtem… elnézést.
- Igen … de végül is nem számít, mert most már itt van, és akkor nem hiába jöttem – mondtam, majd kesztyűmre pillantva, hozzátettem - Köszönöm, hogy vigyázott a kesztyűmre … ő – itt elakadtam, mert a nevét nem tudtam és feltételeztem, hogy nem Fantom az eredeti neve.
- David Norris, … de hívjon csak Davidnak… - segített ki. – És nem vigyáztam én rá, csak, jeleztem, hogy ott hagyta. – Folytatta egyszerűen.
- Hát én akkor is köszönöm, David – mondtam, mosolyogva, majd egy kissé megborzongtam, a hideg széltől.
- Látom, fázik, jobb lesz, ha a lényegre térünk, így mindenki, hamar mehet a dolgára – kKezdte David, látva, hogy igen át fagytam. Én csak egy bólintással válaszoltam.
- Nos, bizonyára tudja, hogy én a Fantomként vagyok ismert az operában… - kezdte beszámolóját. - persze az ostoba fajankók, akik oda járnak, nem is gondolják, hogy ember vagyok – tette hozzá némi megvetéssel a hangjában. – Az igazat megvallva, az, hogy ember mivoltom felfedtem ön előtt, veszélybe sodorhat, lebuktathat, de mivel ugyan az a cél vezérel mindkettőnket, bízom önben – folytatta, majd arcomra nézett. – Ez pedig nagy szó, mert rendkívül, ritka, hogy bárki elnyerje a bizalmamat!
- David, higgye el, tartom a szám – szóltam.
- Remélem kisasszony, mert most az ön jó indulatától függök! – mondta, majd a mögötte, nyugtalanul prüszkölő lóhoz fordult és megsimogatta.
- Ártatlanságom sem tudom másként bizonyítani, mint hogy a szavamat adom – szólt ismét felém tekintve, majd hozzátette. – Az is az ön dolga, hogy eldöntse, hihet-e nekem, vagy sem.
- Hiszek – vágtam rá gondolkodás nélkül –, már csak azért is, mert tegnap rábukkantam valamire, ami másoknak talán nem, de nekem elég bizonyíték az ártatlansága felől. – mondtam és elővettem az újságból kivágott cikket, odaléptem mellé és feléje nyújtottam a papírt. David egy pillanatig furcsállva nézett rám.
- Olvassa – mondtam. Átvette a cetlit, aztán gyorsan átnézte.
- Hát ez nem jó hír! – mondta gondterhelten, és a kezem benyomta a papírt.
- De legalább tisztázhatja önt – szóltam.
- Az meglehet, de a rejtély attól még rejtély marad! – válaszolt David, és se szó se beszéd, lova nyergébe ült.
- Ne keressen az Operában! – utasított a nyeregből.
- De … de hát hová megy ?! – kérdeztem meglepve.
- Londonba – jött az egy szerű felelet.
- Magával megyek! – jelentettem ki.
- Eszébe se jusson ilyesmi, nincs szükségem útitársra! – szólt hűvösen.
- Először a segítségemet kéri, aztán itt hagy, hogy az égvilágon semmiről se kaphassak hírt?!
- Igen. Tudja semmi kedvem egész úton önre vigyázni – mondta idegesítő nyugalommal.
- Hogy érti ezt?! Már mért kéne vigyáznia rám bárkinek is, minek gondol, csecsemőnek?!
- Hát lehet benne valami, főleg ahogy itt makacskodik… - mondta gúnyosan.
- Egyébként, azért nem tarthat velem, mert nők tűnnek el, és nem tudom hogy önnek feltűnt-e már Solange, ön is az, és nem hiszem, hogy jó ötlet volna ha útitársamul fogadnám, könnyen bajba kerülne! – mondta gúnyos logikával. Én vissza akartam vágni, de aztán nem szóltam semmit, mert jobban átgondolva igaza volt.
- Jól van… akkor legalább azt mondja meg, mikor indul – kértem a normális hangnemben.
- Három nap, múlva – felelt.
- És felesleges emiatt aggódnia, ha visszatértem, részletesen beszámolok mindenről – mondta, és megindította lovát, majd hangos patadobogás közepette elment.

Késő éjjel tértem haza, és még sokáig nem jött álom a szememre. Kissé csalódott voltam, David sem tudott többet nálam. Aztán átgondoltam, amit mondott, és már én is jobbnak láttam, ha itt maradok, hiszen itt is történhet bármi. Tehát eldöntöttem, maradok Párizsban, Londonban meg hadnyomozzon David. Ahogy így rá gondoltam, eszembe jutott a maszk, és feltettem magamban a kérdést: Mért viseli?
Azt mondta, bízik bennem, közben még az arcát sem mutatta meg…
Akárhogyis, valahogy úgy éreztem, arcának elrejtésére, nyomós oka volt, nem csupán a hatás kedvéért viselte.

Három teljes nap telt el, eseménytelenül. Sem itthon, sem másutt nem történt újabb bűntény, az újságok unalmas hírekkel voltak tele. A megszokott módon történt minden, Párizs apraja, nagyja tette a dolgát, nyugodt volt a városban mindenki… mindenki csak én nem! Ez alatt a három nap alatt, valami különös érzés az súgta, Angliába kell mennem, Londonban a helyem, meg kell látogatnom a barátnőmet Gvendolint. De ostoba módon nem hallgattam megérzéseimre, és hogy ezt mennyire rosszul tettem arra csak a negyedik nap döbbentem rá, mikor David már elhajózott.

Éppen a reggeli sétámról tértem meg. Szépen felakasztottam a köpenyem. A házban úgy tűnt nem tartózkodik, egy lélek sem, arra sem gondoltam, hogy Mária ott van, mivel kimenőt kapott. De tévedtem a lány egy perc múlva, szaladt felém, a halba kezében az az napi újságot lobogtatva. Tudtam, valami hírt akar közölni velem, de arckifejezéséből láttam, hogy nem jót.
- Kisasszony, csakhogy megjött! – Mondta kétségbeesve.
- Az istenér, hát mi lelte önt?! – kérdeztem aggódva.
- Őszintén sajnálom – mondta szomorúan.
- De hát mit ?! – hűltem el. A lány nem szólt, csak átadta az újságot. Azonnal szemügyre vettem, és attól, amit olvastam, még a lélegzetem is elállt. Gvendolin Summernek nyoma veszett, annak a Gvendolin Summernek, akit oly régóta ismertem, és szólítottam barátnőmnek. Azon a napon egy rémálmom vált valóra, és ettől szóhoz sem jutottam, csak mereven a betűkre meredtem.
- Már elindultam volna, de mikor ezt megláttam, visszajöttem, muszáj volt értesítenem – mondta Mária halkan, ám szavait szinte fel sem fogtam.
- Köszönöm Mária – motyogtam alig hallhatóan.
- Kérem, hagyjon most magamra – szóltam erőtlenül.
- Ahogy óhajtja Mademoiselle.
Szólt engedelmesen és eltűnt a konyhában. Reményvesztetten rogytam ágyam szélére, és szidtam magam ostobaságomért. Miért is nem cselekedtem úgy, ahogy megérzéseim szerint kellet volna. Tenyerembe vettem a nyakamban függő medált, melyet még születésnapomra kaptam Gventől. Egyszerű égszer volt, de nekem sokat ért. Markomba szorítottam. Attól a naptól fogva e titokzatos eset, személyes ügyemmé vált. Megfogattam, hogy Londonba megyek, kit érdekel, ha veszélybe kerülök?!

Bőröndöt vettem elő, és belepakoltam mindent amire, úgy gondoltam utam során szükségem lehet. Majd ruhás szekrényem legmélyéről előszedtem állruhám, melyet munkám miatt nem egyszer fel kellet öltenem.
A nagytükör előtt állva szemügyre vettem magam. Nadrágot, férfiinget öltöttem, hajam pedig kalap alá rejtettem. Elégedetten szemléltem a tükörből visszanéző, fiatal suhancot, állruhám tökéletes volt. Apám pisztolyát is magamhoz vettem a biztonságkedvéért. Majd eszembe jutottak, David szavai, és kalapom megigazítva így szóltam a tükörképemhez.
- Na, vajon egy csecsemőnek, van ennyi sütni valója ?! – kérdeztem büszkén.
Aztán, hogy véletlenül se bukjak le, egy állbajusszal egészítettem ki öltözékem. Mikor leértem az ajtóba, Mária meglátott férfiruhában, és azonnal tudta mire készülök. Aggódva próbált maradásra bírni, de én nem engedtem, elmondtam, mit tegyen, míg távol vagyok, aztán elhagytam a házat.