Sliders II. rész - Az ősi ellentét

A négy eltévedt „slider” – ahogy Quinn nevezte magukat lassan sétált San Francisco egyik elhagyatott negyedének utcáin.
- Még fél óránk van. – pillantott az időzítőre az ifjú fizikus.
- Fél óra. És aztán mi lesz? – kérdezte dühösen Rembrandt.
- Megpróbálunk hazajutni. – jött a rövid válasz.
- De azt mondtad, hogy nem tudunk hazamenni. – lepődött meg Wade.
- Haza tudunk jutni csak még azt nem, tudom hogyan. – válaszolta Quinn. – Végtelen számú párhuzamos világ létezik. Kicsi az esélye hogy pont ráhibáznánk a mi világunk koordinátáira… De meg kell próbálnunk. Legalábbis amíg nem jut eszembe jobb.
- Remek. – sóhajtott Rembrandt. – Nem elég hogy lekésem a meccset még az se biztos, hogy egyáltalán haza jutok.
- Tényleg Remi! Mit kerestél te ott, amikor megnyílt a kapu? – pillantott Quinn a férfira.
- Már elfelejtetted? – lepődött meg Rembrandt. - Úgy volt hogy együtt megyünk a meccsre. Hogy lásd a visszatérésem.
Quinn hirtelen a fejéhez kapott.
- Ú!!! Bocs Remi elfelejtettem. De úgy néz ki egyhamar nem fogunk haza érni.

- Egyébként mi történt akkor? – szólalt meg végre a professzor is. – Miért szívott be így minket az átjáró? Azt mondod nem így kellett, volna működnie?
- Nos. Ahhoz hogy az időzítő stabilizálja a helyzetét és a cél világ koordinátáit, valamint hogy biztosítsa a biztonságos és pontos áthidalást a két világ között, kell valamennyi idő. Ha ennél előbb megnyitjuk a kaput a rendszer rövidzárlatot, kap, törlődik az eddig elmentett összes adat és kiszámíthatatlan lesz, hogy melyik világot jelöli ki a rendszer cél világnak. Sőt az is elképzelhető hogy az időzítés is rossz és akkor örökre az átjáróban maradunk.
- És mi van akkor, ha később nyitod meg az átjárót, mint ahogy lejár az idő?
- Azt nem lehet. Ha az idő lejárta után egy percen belül nem nyitom, meg a kaput akkor a beállítás elveszik, és újra kell indítani a rendszert. Ám ha ez egy másik világban történik az újra indítás, a szükséges adatok elrendezése és az új koordináták pontosítása 29 évet vesz igénybe.
- Ez nekem kínai. – legyintett Rembrandt.
- Azt mondtam, hogyha nem nyitjuk meg időben a kaput 29 évre itt ragadunk. – mondta Quinn.

- És most mi lesz? – kérdezte Wade.
- Tíz perc múlva átcsúszunk egy másik világba és onnan megint egy másikba addig, amíg meg nem találjuk a módját, hogy haza jussunk.
- Remek. – mormogta Rembrandt.
- Fogd fel úgy, mint egy nyaralást! – mondta Quinn. – Egy hosszú nyaralást. Végül is minden világ más.
- De miért? Úgy értem miért más? – kérdezte Rembrandt.
- Nem tudom. – jött a válasz. – A történelem során minden világban megváltozott valami. Például ahol először jártam ott Elvis nem halt meg. Bármilyen apró változás a történelemben teljesen megváltoztathatja a világot.
- Ez egy lehetőség, arra hogy lássuk mi történt, volna, ha a történelem másképp alakul. – mondta a professzor.
- Igaza van uram. – válaszolta Rembrandt. – De mindazon által én előbb haza akarok menni.
- Mindannyian haza akarunk menni. – mondta Wade. – De előbb meg kell tudnunk, hogy hogyan juthatunk oda.
- Úgy van. – sóhajtott Quinn. – És most készüljetek!

Azzal tekintetét az időzítőre szegezte és amint annak számlálója elérte a nullát, lenyomta a gombot, amely megnyitotta előttük a kaput. A kapuból kiáramló levegő szétfújta a földön heverő szemetet és felborzolta a négy utazó haját.
- Gyerünk! – kiáltott fel Quinn azzal nekifutott és beugrott az átjáróba.
Rembrandt sóhajtott egy nagyot és követte. Wade ott állt mozdulatlanul. Földbe gyökerezett a lába.
- Jöjjön Mrs. Welles! – nyújtotta a kezét a professzor.
Wade bízott a férfiban ezért megmarkolta a hatalmas kezet vett egy mély levegőt és együtt ugrottak be a kapuba, ami rögtön utánuk bezárult.

Az átjáró szédítő gyorsasággal forgott körülöttük. Olyan volt, mint egy hosszú kék csúszda, amelyben nem érvényesek a gravitációs törvények. Mint az ágyúgolyó száguldottak át az alagúton. Aztán hirtelen egy zöld mezőn landoltak.
- Ez kemény volt. – mondta Rembrandt miközben feltápászkodott.
- Jobb lesz, ha hozzászoksz. – válaszolta Quinn. – Ennél nem lesz puhább érkezésünk egyhamar.
- Hol vagyunk? – kérdezte Wade miközben lassan felállt.
- Nem tudom. – felelte Quinn. De csak 48 óránk van rá, hogy rájöjjünk.

Hirtelen hangos sikítás rázta meg a környéket. A négy slider a hang irányába fordította a fejét és látták, hogy egy fiatal lenge öltözetű lány, rohan ki a fák közül. Amint meglátta őket feléjük kezdett rohanni, ahogy csak a lába bírta.
- Kérem, segítsenek! – mondta tökéletes angol kiejtéssel és Quinn mögé bújt.
- Mit segítsünk? – kérdezte a fiú és megragadta a lány karját, aki egyre erősebben szorította a kabátját. Közben jobban megnézte a lányt. Hosszú, derékig érő, sötétbarna haja volt. Kék szemeiben félelem tükröződött. Szarvasbőr ruhát viselt. Már ha ruhának lehet nevezni azt a két szövetdarabot, ami a derekára és a mellei elé volt kötve. Kígyóbőr mokaszin volt a lábán és egy kés a derekára kötött kötél alá szorítva. A nyakában különböző ragadozók fogaiból készített nyaklánc és egy farkast mintázó úgy öt centis fafigura lógott.
- Mitől fél ennyire gyermekem? – kérdezte kedvesen a professzor.
A lány nem válaszolt semmit ám ekkor hirtelen a fák egy fekete ló bukkant elő a hátán egy fegyveres emberrel. Az arasznyi pisztolyt egyenesen feléjük szegezte és zengő hangon felkiáltott.
- Adják át nekem azt az indián lányt!
- Vidd el innen… gyorsan! – súgta oda Quinn Rembrandtnak a lány felé biccentve.
Rembrandt megragadta a lány karját és futni kezdtek az erdő felé. Ekkor dördült a fegyver és a fekete férfi összeesett.
- Remi! – kiáltott fel Wade.
Az indián lány egy pillanatra megállt és visszanézett, de amikor a következő golyó a válla mellett száguldott el újra futni kezdett és hamarosan eltűnt az erdőben.
- Álljon meg! – állt kitárt karokkal a ló elé a professzor.

Az állat nyerítve felágaskodott majd hirtelen megállt.
- Félre az útból ember. – kiáltott rá a lovas. – Még a végé elszökik.
- Miért üldözi azt a szerencsétlen lányt? – kérdezte Wade.
- Semmi köze hozzá. – felelte nyersen a férfi.
- Mi rosszat tett magának? – kelt a lány védelmére Quinn is.
- Még hogy mi rosszat tett? – csodálkozott a férfi. - Azt hogy megszületett. És most álljanak félre.
- Nem! – mondta a professzor.
- Hát úgy! – mondta a férfi, és rájuk fogta a pisztolyát. - Letartóztatom önöket hazaárulásért.
Azzal leugrott a lóról és nagy bajlódás után összekötözte a kezüket.
- És Rembrandttal mi lesz? – nézett Quinn a földön fekvő barátja felé.
- Rohadt néger! – kiáltott fel a férfi. – Pusztuljon el itt!
Azzal hozzákötötte a három foglyot a lóhoz és elindultak az erdő felé.

Már órák óta gyalogoltak az erdőben, amikor észrevették, hogy a fák egyre ritkábban állnak. Az erdő lassan rétbe ment át, mígnem egy apró városka tűnt fel a láthatáron. Olyan volt mintha a régi Vadnyugatra kerültek volna. Azzal a különbséggel, hogy a dátum még mindig 2001. szeptember 27. volt. Minden volt itt, ami egy vadnyugati kisvároshoz kell. Fogadó, bank, kocsma stb. Ám a fogva tartójuk egyenesen egy alacsony és sötét épületbe vezette a három slidert. Ahogy beléptek az ajtón egy éles hang szinte mellbe vágta őket.
- Na kiket hoztál ma Bill?

Quinn hunyorogni kezdett, hogy lásson is valamit. Kis időbe telt, amíg meglátta a szoba túloldalán lévő asztal mögött azt a férfit, akitől a hang származott. Egy nagykalapos, bajuszos férfi volt. A szájából fűszál lógott ki. Két oldalán egy-egy pisztoly lógott. Régi típusúak voltak de nem látszott rajtuk a túl sok használat nyoma.
- Na ilyet sem pipált még seriff! – kiáltotta Bill. – Ezek itt hárman hazaárulók.
- Hazaárulók?
- Igen. Lepaktáltak az indiánusokkal. Azokkal a mocskos vadakkal.
- Miért? Mi baja van szegény emberekkel? – horkant fel a professzor. Közben megpróbálta elszakítani a kötelét, hogy bemosson egyet a férfinak.
- Nyugalom professzor! – súgta oda neki Quinn.
- Hallja még csak nem is tagadja. – kiáltott fel Bill.
- Szóval indiánpártiak. – dörmögte a serif a bajsza alatt. – Na jó zárd be őket!
Azzal egy kulcscsomót dobott oda a másik férfinak, aki egy kis zárkába zárta a három idegent.
- Mit akarnak csinálni velünk? – kérdezte Wade.
- Azt, amit az összes hazaárulóval. – válaszolta Bill. – Felakasztunk titeket.
Azzal elindult kifelé az épületből.
- Ez remek! – mondta Quinn és lehuppant a földre.
- Vajon mi lehet Rembrandttal? – nézett ki az apró ablakon Wade.
- Nem tudom. – mondta Quinn anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Remélem, jól van. Bár azzal a sebesülésével nem sok jót ígér számára a jövő.
- Vajon mi történhetett itt? – nézett körül a professzor.
- Lehet, hogy átléptünk egy másik időbe. – válaszolta Wade.
- Nem hiszem. – jött a válasz Quinntől.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Nézd csak azt a plakátot a falon! Az alján ott a nyomtatási dátum.

Wade követte Quinn tekintetét és meglátta a túlsó falon lógó plakátot. Egy hosszú hajú férfi fantomképe volt rajta. Alatta pedig ez a felirat: 2000 dollárt kap, aki kézre keríti Jack Granttet élve vagy holtan. Kelt: 2001. szeptember 20.
- És egyébként is. – folytatta Quinn. – A csúszás csak térbeli utazás. Időbeli soha.
- De akkor mi történt itt? – kérdezte újra a professzor.
- Honnan a pokolból jöttek maguk? – hallatszott a seriff hangja. – Miért hiszik hogy itt valami is megváltozott. Itt minden ilyen mióta a háborút elvesztettük.
- Miféle háborút? – kérdezte Quinn.
- A Mississippi háborút még valamikor az 1800-as évek végén. A keletiek úgy kezeltek minket, mint a rabszolgákat. Egyre kevesebb jogunk volt. Végül megelégeltük és fellázadtunk. Ám az egésznek az lett a vége hogy az Egyesült Államok kettészakadt. Míg a nyugati államok gyorsan fejlődnek mi nem haladtunk semmit. Az indiánok folyamatosan szabotálják a városépítési terveinket. Az egyetlen megoldás az, ha kiírtjuk őket mind egy szálig. De ez nem olyan egyszerű. Már 150 éve vadászunk rájuk de még mindig ellenállnak. Ezért mindenkit felakasztunk, aki segíti őket. De ezt maguknak is tudni kéne.
- Csak átutazóban vagyunk itt. – mondta Quinn.
- Igen Angliából jöttünk. – folytatta a professzor. - Nem tudtuk hogy itt ilyen rossz a helyzet.
- Amint a földünkre léptek érvényesek magukra is a törvényeink. Úgyhogy bűnhődni fognak a tetteikért.
Azzal a férfi felállt és kiment az épületből.

A Nap lassan emelkedett föl a horizonton. A kis városban lassan megindult az élet. Mindenki a reggelre ígért akasztást várta. Az apró cellában a három elítélt már teljesen lemondott a menekülésről. Az éjszaka során többször is megpróbáltak megszökni de semmire nem mentek.
- Itt az idő. – mondta a seriff, ahogy belépett az ajtón.
Pisztolyával a kezében kinyitotta a zárka ajtaját, megkötözte a foglyok kezét és kivezette őket a város főutcájára. Az út szélén bámészkodó emberek tömege állt. Mind úgy néztek rájuk, mint a legalantasabb bűnözőkre. Lassan odaértek a főút közepén felállított pódiumhoz melyen három akasztófa állt. A három elítéltet beállították alájuk, és a nyakukra rakták a hurkot. A seriff kiállt a pódium szélére és hangosan beszélni kezdett.
- Ez a három ember bűnt követett el, amikor az indiánokat védelmezte. Ezért akasztófa jár.

A tömeg őrjöngve üvöltött. A seriff odalépett a pódium szélén álló karhoz és meghúzta azt. Erre a talaj megmozdult és kicsúszott a három slider alól. A hurok megszorult a nyakukon. Alig kaptak levegőt. Már elfogadták hogy itt a vég, amikor hirtelen eldördült egy puska és a három kötél egy szempillantás alatt leszakadt. Az utat pillanatok alatt indiánok lepték el. Teljes harci díszben ültek lovaikon és lődöztek bele a tömegbe. A seriff és az emberei azonnal előkapták fegyvereiket, és tüzelni kezdtek a támadó indiánokra. Arturo, Wade és Quinn nem értették, hogy mi történik körülöttük. Hirtelen egy indián ugrott mögéjük és halkan a fülükbe súgta:
- Kövessenek! – azzal elvágta a köteleiket és a földhöz lapulva elindult a város széle felé.
A három értetlen idegen nem tudtak mit tenni hát, követték az indián férfit. Amikor kijutottak a lövöldöző tömegből az indián talpra ugrott és rohanni kezdett. A három slider pedig utána. Hirtelen egy mély hang hallatszott mögülük:
- Seriff! Szöknek a foglyok!

Ekkor golyók kezdtek záporozni rájuk. A gyors lövedékek felverték a port így azt se látták, hogy hova lépnek. Quinn hirtelen felkiáltott és orra bukott. Társai hátra néztek és látták, hogy egy kötél gabalyodott a lábára.
- Vágja el! – dobta oda a kését az indián a professzornak, azzal előkapta a puskáját és lőni kezdett az őket követő városiakra.

Arturo gyorsan elvágta a kötelet és rohantak tovább. A város szélén három ló várta őket. Az indián felpattant az egyikre Wade és Quinn a másikra és Arturo a harmadikra. Teljes ebességgel vágtatni kezdtek. Az indián fél perccel később hátra fordult és elüvöltötte magát. Erre az indiánok azonnal elindultak vissza amerről jöttek. A három slider nem értette, hogy mi történik körülöttük, de nem szóltak egy szót sem csak követték az előttük vágtató indiánt. A seriff és az emberei még egy ideig követték őket, de aztán lassan elmaradtak mögöttük. Úgy fél órán belül elérték az erdőt, ahol a Billnek nevezett férfi előző nap elkapta őket. Az indián lassítás nélkül vágtatott be a fák közé és hőseink követték. Ismét csak fél óra telt el, amikor vezetőjük lassítani kezdett.
- Miért állunk meg? – kérdezte Wade.
- Mert már itt vagyunk. - felelte az indián és előre mutatott.
Ahogy hunyorogva néztek át a bokrok között, meglátták a fák között álló sátrakat. Lassan beügettek a faluba majd az indián egy díszes sátor előtt, megállította a lovát. Ahogy leszálltak a hátasokról az indián oda szólt nekik:
- Várjanak itt!

Azzal bement a díszes sátorba. A falusi indiánok lassan kimerészkedtek sátraikból, és óvatosan szemlélték az idegeneket. Nem értették miért kellett fehér embereket hozni a faluba. Pár perccel később egy magas termetű, őszes hajú indián lépett ki a díszes sátorból. Fején hatalmas tolldísz volt. Nyakában rengeteg nyaklánc. Mögötte pedig a lány, akit megmentettek a réten, az az indián, aki ide hozta őket és egy ismerős fekete bőrű férfi.
- Remi! – kiáltott fel Wade. Odarohant a férfihoz és átölelte.
- Jól van kislány, nyugodj meg semmi bajom. – mondta Rembrandt mosolyogva.

Ekkor a díszes ruhájú indián odalépett Quinnhez és Arturohoz és fenséges hangon megszólalt.
- Köszönöm nektek idegenek hogy megmentettétek a lányomat a sápadt arcúaktól.
- A lányodat? – csodálkozott Quinn.
- Igen. – válaszolt az indián. – Én vagyok Hegyes Toll. A vakucsu nép törzsfőnöke. Ő pedig a lányom Fürge Őz.
Azzal a háta mögött álló hosszú sötétbarna hajú, kék szemű lányra pillantott.
- Az én nevem Quinn Mallory. – mondta Quinn. – Ők pedig a barátaim: Maximillian Arturo professzor és Wade Welles. Rembrandtot úgy látom, már ismerik.
- Hogy hálálhatnám meg ezt nektek? – kérdezte a törzsfőnök ismét a sliderek felé fordulva.
- Már meghálálta. – válaszolta a professzor. – Azzal hogy magmentett minket z akasztófától.
- Ezt ne nekem köszönjék, hanem Szárnyaló Sasnak. Ő mentette meg önöket. – azzal a mögötte álló indián felé biccentett.
- Nem tesz semmit. – mondta Szárnyaló Sas. – Örömmel segítettem.
- De Rembrandt hogy került ide? – kérdezte Wade.
- Amikor az a férfi elvitt titeket visszamentem és elhoztam ide őt. – mondta Fürge Őz – A sebe nem volt súlyos. Hamar meggyógyul.
- Ezek szerint mi tartozunk köszönettel nektek. – mondta Wade.
- Nem. – válaszolta a főnök. – Nem tartoztok nekünk semmivel.
- Ez nem lehet! – kiáltott fel hirtelen Quinn és a zsebeiben kezdett turkálni.
- Mi az fiam? – fordul felé Arturo.
- Nincs meg az időzítő. – válaszolta Quinn ijedten. – Biztos akkor esett ki a zsebemből, amikor elestem abban a kötélben.

- Mit vesztettek el? – kérdezte értetlenül Hegyes Toll.
- Ezt bonyolult elmagyarázni főnök. – mondta Rembrandt. – A lényeg, az hogy mi csak átutazóban vagyunk itt. És ha nem szerezzük vissza azt a szerkezetet holnap délutánig, akkor örökre itt ragadunk.
- Ha nem is örökre de 29 évre biztosan. – mondta Quinn.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte Wade.
- Vissza kell mennünk a városba, és vissza kell szereznünk az időzítőt… 30 órán belül. Különben várnunk kell 29 évet.
- Segítünk nektek. – mondta Fürge Őz.
- Nem szükséges. – válaszolta Quinn. – Nem szeretnénk, ha miattunk halnának meg az embereitek.
- A lányom jól beszél. – mondta a főnök. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk azért cserébe, amit ti tettetek nekünk.
- Köszönjük főnök, de… - mondta Rembrandt, de Hegyes Toll félbe szakította.
- Nem tűrök ellenvetést. Hogy állhatnék példaként az eljövendő nemzedék elé, ha egy ilyen helyzetben nem segítek azoknak, akik ilyen sokat tettek értem és a törzsemért. Küzdünk értetek az utolsó csepp vérünkig.
Az egész falu hatalmas üdvrivalgásban tört ki. Quinn így már nem volt képes ellent mondani a főnöknek ezért vonakodva bár de beleegyezett.

Lassan beesteledett. A telepesek városa elcsendesült. A lemenő Nap utolsó sugarai hat az utcán átsuhanó alakot világítottak meg. A hat bátor ember házról házra, árnyékból, árnyékba rohant.
- Minden csendes. – jelentette ki Szárnyaló Sas, amikor visszahúzta fajét a sarokról.
- Rendben. – mondta Quinn és nagy levegőt vett. – Most azt kéne kitalálni, hogy hova rakhatták az időzítőt.
- Valószínűleg bevitték a seriff irodájába. – jegyezte meg Fürge Őz. – Minden fontosat ott tárolnak.
- Na jó. Akkor be kell jutnunk a seriff irodájába. – mondta Quinn és lassan elindult az ablakok alatt a jól ismert földszintes épület felé. A többiek követték.
- Hé! – kiáltott fel hirtelen egy hang. – Mi történik itt?

A hat betolakodó azonnal visszarohant a rejtekhelyére. A ház ajtaja kinyílt és egy nagydarab férfi lépett ki puskával a kezében. Körülnézett majd a fejét vakargatva visszament. Amint a lámpa ismét elaludt Quinn ismét elindult a seriff irodája felé. A lehető leghalkabb léptekkel haladt. Lassan odaértek az épülethez és bebújtak az ablak alá. Tisztán lehetett érteni, amit a bent lévők beszélnek.
- Mi lehet ez a szerkezet? – kérdezte egy mély hang.
- Nem tudom. – hallatszott a seriff félreismerhetetlen hangja. - De az egyik szökevény zsebéből esett ki úgyhogy sok jót nem hozhat.
- De mégis mire lehet ez használható? – kérdezte az előző férfi.
- Polgármester úr! Én sok mindent láttam már életemben, de ehhez foghatót még soha. Az biztos hogy valamihez visszaszámol de arról fogalmam sincs hogy mihez.
- Pedig ki kell derítenünk. – emelte fel a hangját a polgármester. – Lehet, hogy valami fegyver tartozéka, amit ellenünk akarnak felhasználni.
- Meglehet. Tudja mit? Holnap reggel megnézetem az órással. Ő ért a szerkezetekhez.
- Nem várhatunk holnapig! Most azonnal hívja ide!
- Rendben polgármester úr! Nyugodjon, meg kérem! Azonnal idehívom.

Léptek zaja hallatszott és az ajtó lassan kinyílt. A két férfi a város széle felé indult el. Quinn lassan odaosont az ajtóhoz kinyitotta és bement. Elővette a zseblámpáját és körbevilágított. Az asztalon hirtelen megpillantotta az időzítőt. Gyorsan odalépett és fölvette. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Gyorsan lekapcsolta a zseblámpát és bebújtak az asztal alá.
Az ajtó kinyílt és három ember lépett be rajta.
- Na had lássam azt a szerkezetet, amiért iderángattak! – mondta az órás.
- Természetesen Mr. Case! – válaszolta a seriff és meggyújtotta a lámpát.
- Eltűnt! – ordított fel.
A város utcái egy szempillantás alatt kivilágosodtak.
- Na ezt jól megcsináltuk. – mondta Szárnyaló Sas. – Ebből hogy mászunk ki?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!