Sír és emlék

Őszi szél süvít a téli hidegbe, és haragosan kap a nagy gesztenyefák ágaiba. Az aranybarna falevelek hiába kapaszkodnak, a szél győz, és ők vele szállnak tovább. Pompás szín-kavalkád kerekedik az egyhangú csendben, melynek komor őrzői titkokat rejtenek magukban. Sziklaszilárdan sorakoznak gondozott rendben, és békés némasággal zárják magukba a múltat.
A sárgás falevelek egymással táncolva, versenyezve szaladnak a méltóságteljes kőtömbnek, melyen egy, sokaknak már keveset mondó név alatt ez áll:
„Gyászolja családja”
Egy síremlék. Egy a sok közül, mégis valakinek a legfontosabb.
A levelek kedvesen köszöntik, cirógatják a rideg márványt, majd továbbállnak. Táncukkal körbejárják valamennyit, majd megpihennek. Különös kontrasztja ez a helynek.

Hosszú ideig a természet színes tánca az egyetlen, ami mozdul ebben az állandó, fegyelmezett csendben. A falevelek élettelenek ugyan, mégis arra képesek, amire a kőtömbök, fakeresztek és az azok alatt örök álmukat alvók már soha. Élet és halál, mozgó és mozdulatlan van jelen.
A temető kiskapuja belenyikorog a csendbe, és egy idős asszony lép be rajta. Arcán az elmúlt évek ráncai, göcsörtös kezében viruló krizantémok. Ahogy becsukja a kaput, a fehér kisszatyorban megbúvó szerszámok fémesen koccannak össze.
Megfordul, és fáradtan néz körbe, mintha köszöntené a sok sírt, melyek egy része régi ismerősöket rejt. Bizony sok évet megélt már, és a sok év alatt számtalan temetésen járt itt.
Lassú léptekkel halad a sírok között, hiszen fájós térdei higgadtságra parancsolják, a szél pedig tovább nehezíti botorkáló járását. Ügyetlenül igazgatja felborzolt kontyát, miközben féltve óvja a krizantémok fehér gömbjét.
„Hideg van, talán fagyott is.”- suhan át agyán, és a sírokon éjszakázott virágok szirmait vizsgálgatja. Nincs semmi bajuk!

Megkönnyebbülve halad tovább, miközben a kőtömbök, keresztek feliratait olvasgatja. Nevek csengenek fülében, melyek mögött arcokat próbál felidézni. Nehezen megy. Nem mindenkire emlékszik már olyan jól. Van, amelyikről eszébe jut egy-egy történet, ami szájról-szájra terjedt a faluban, és amiről gyakran nem is tudta eldönteni, hogy igaz-e. Vannak nevek azonban, amik ma már nevek csupán. Semmi nem jut róla eszébe. Se arc, se mozdulat, se semmi más.

Mégis, ha mindez a sok emlék most mögé állna, egy egész sereg kísérné a temető hátsó szegletébe, a sírhoz, melyhez lábai már vakon is odavinnék.
Alacsony kőoszlop, alig különbözik a többitől, mégis, mikor megpillantja, szíve nagyot dobban, és máris egy arc után kutat az emlékei között. Hogy melyik arc jelenik meg legelőször? Ez mindig változik, hiszen sok arca van a múltnak. Van, hogy egy kedves fiatalember mosolyog rá, van hogy egy gondterhelt férfi vonja össze szemöldökét, van hogy gyermekére büszkeséggel pillantó apát lát, de gyakran az a békés arc is megjelenik, ahogyan utoljára látta. Mindegyik kedves számára, és mindegyik ugyanazt a személyt jelenti.
A szatyorból előkerül a kisgereblye, és az asszony nekilát a munkának. Csinosítgatja, szépítgeti a sírt, és környékét.
Eközben a temető kapuja sorra nyikorog. Özvegyek, gyerekek, unokák, rokonok, barátok jönnek. Mindegyik kezében virág, szatyrukban mécses. Ki céltudatosan, ki kissé bizonytalanul, keresgélve közeledik a sírhoz, mely múltja egy részét, emlékeinek egy darabkáját őrzi egy szülő, egy kedves rokon egy barát, de van, hogy egy elveszített gyermek személyében.

Gondosan helyezik el a virágokat, kikeresik a legszélvédettebb részét a sírnak, és meggyújtják a mécseseket. Egy darabig még csendben állnak, és meredten nézik a kis lángot, az emlékezés lángját. Ők is keresik a múlt arcát, ami a kőbe vésett névhez kötődik. Mindegyiküknek másképp jelenik meg a régen elveszített személy, de egy pillanatra olyan, mintha újból velük lenne. Az emlékezés által élő és halott találkozik egy pillanatra. A sír maga az emlék. Síremlék. Emlék arról, akit odatemettek. A hozzátartozó szeretettel gondozza, csinosítgatja. Virágokkal tartja életben az emléket, és közben nem csak a sírt, hanem saját lelkét is ápolja.
Vannak, akik csak ilyenkor látogatnak el a temetőbe, csak Halottak napjakor keresik fel a múlt emlékeit őrző sírokat. Mécseseket gyújtanak, és megemlékeznek a halottaikról.
Halottak napja! Vagy talán az élők napja, akik ilyenkor emlékeznek, és tiszteletüket teszik a múlt szeretett személyei előtt? Bárhogyan is van, élők és halottak közötti kapocsként áll díszes sorban minden sír. Némán vár, renditlenül állja az idő próbáját, hogy aztán szótlanul tekintsen vissza az emlékezőre, aki lelki békéjét találja meg, míg lesepregeti, virágot ültet fölé, mécsest gyújt, vagy egy imát mond.

Ezt a nyugalmat találja meg nap, mint nap az idős asszony is, aki miután mindent elrendezett, meggyújtotta vörös mécsesét, imára font ujjakkal mered a lángok közé.
Keresztet vet, majd végigsimítja göcsörtös ujjaival a nevet, melynek viselője hosszú évekig élete része volt. Sóhajt egyet, kezébe veszi a szatyrot, és távozik. Tudja, hogy talán nem sokára ő is ott lesz azon a másik oldalon, neve felkerül a kőre, közvetlenül a szeretett férj neve alá, és majd a gyerekei jönnek, hogy emlékezzenek. Mindenki így végzi, de ilyenkor lehet érezni az igazságot abban, amit az egyik sírkő aljára véstek:

„Az hal meg igazán, akit elfelejtenek…”

Kifelé menet ismerősökkel találkozik. Már nem csak a múlt emlékeivel, hanem élőkkel. Olyanokkal is, akiket már évek óta nem látott. Kedvesen érdeklődnek hogyléte iránt, elbeszélik, hogy mi történt velük az elmúlt években, majd továbbállnak.
Nagy lett a nyüzsgés ebben az egyhangú csendben. Idősek, fiatalok, gyerekek jönnek halottaik sírjához, és közben kisebb társadalmi élet is kialakul. Sohasem olyan népes élőkkel a temető, mint az évnek ennek a napján. Jönnek, meggyújtják az emlékezés mécsesét, majd távoznak.
Estére újból csend uralkodik a sírok felett. A reggeli szél elült, semmi sem háborgatja a sok-sok mécses békés lángját. Gyönyörű és egyben hátborzongató ez a látvány. A halottak újból magukra maradtak, de az élők által gyújtott lángok őrzik az emlékeket, melyek hozzájuk fűződnek. Ők testileg már nem lehetnek ebben a világban, de az emlékeket nem veheti el senki.

Kimegyünk hozzájuk, és emlékezünk. Gyertyával, mécsessel tesszük tiszteletünket előttük, miközben elvesztésük miatt sajgó lelkünk gyógyul. Kié hát ez a nap? Halottaké, vagy miénk élőké? Számít ez? Fontos, hogy emlékezzünk, hogy múltunk személyei örökre bennünk éljenek! Élők és halottak, jelen és múlt kapcsolata ez, ami talán egyoldalúnak tűnik, de mégsem az. Míg rájuk gondolunk, míg lelki üdvösségükért imádkozunk, mi is kapunk valamit: őket, akkor, arra a pillanatra.