Sétálunk avagy Haladunk. 1. rész - Feltétel nélkül szeretni

Van nekem egy kutyám. A neve Bonnie. A legkedvesebb, legbarátságosabb, legmakacsabb kutya az egész világon. 
Íme pár hobbija: Imád játszani! Labdák, plüssök, kötelek, zoknik.. akármiben lát kreativitást.
Imád aludni. Hason, háton, oldalt, ülve, mint egy ember, vagy éppen a takaró alatt.
Tudom, minden ösztönlényről elmondható, hogy szeret enni, hiszen fontos az életben maradáshoz. Na de ez a kutya nem csak szeret enni, ez a kutya imád enni. Bármilyen falatot képes kikönyörögni a nagy barna szemeivel az áldozatából (vagyis belőlem) még azt a falatot is amit egyébként semmi pénzért nem fogyasztana el. (pl: citrom)
Mindennél jobban szeretem ezt a bolondos természetű kiskutyát, tudom, a legtöbb ember meghökkentőnek tartja amikor ilyet mondok, de az életemet adnám ezért az állatért. Aki nem érzett még ilyet, az nem tudja milyen feltétel nélkül szeretni.  
 
Minden nap, estefelé teszünk egy 1 órás nagy sétát a környéken, Bonnie nagyon várja minden nap. Ezalatt akarva akaratlanul is megfigyeljük az utcán járókát, a szomszédokat, az autósokat, a cicákat akik a kertekben játszanak. Annak ellenére, hogy nem ismerem a városomban élő embereket személyesen, abból a napi 2 percből amíg elsétálunk a házuk mellett, betekintést kapok az életükbe, ami alapján az agyam egy történetet rak össze róluk. 
 
Például, van ez a bácsi, akinek a háza előtt egy csodálatos rózsabokor ül. Több, mint 1 méter magas már, a nap felé nyújtózik. Tökéletes helyen van, mindenki megcsodálhatja. Ez a bácsi, akit nevezzünk csak Péternek, minden nap kint ül egy rozoga műanyag széken a háza előtt, és a rózsabokrot csodálja, a szomszédokat felügyeli, őrzi a rendet.  Mindig mosolyog és köszön nekem, pedig sose beszéltünk egy szót sem.
A minap az egyik szomszéd autója lerobbant kora reggel. Éppen munkába indult, feszült volt mert késésben volt. Hangosan káromkodott, az utca tőle zengett. Péter bácsi szokásosan kint ült a székében, felállt bement a házába, majd egy szerszámos ládával tért vissza. Odament a türelmetlen szomszédhoz és felajánlotta a segítségét gondolkodás nélkül. A szomszéd elfogadta, hiszen ez volt az egyetlen lehetősége, Péter bácsi pedig olyan hozzáértéssel nyúlt az autóhoz, mintha egész életében ezt csinálta volna. 
Ez pedig elgondolkodtatott engem ott helyben.
Lehet egy igazi autóversenyzőnek volt a csapatában és már fiatalon megtanulta hogyan kell másodpercek alatt helyre rakni egy járgányt.
Lehet az 50-es években saját műhelye volt, ahol mindenféle emberrel megismerkedett és mindenki autóját ő pofozta rendbe fillérekből.
Lehet csak a hobbija volt a barkácsolás, de a szívét beletette minden munkájába, ezért fantasztikus ezermester vált belőle.
Telt az idő, amíg én több életet építettem Péter bácsi köré a fejemben. 
Pár perc telt el és az autó gyönyörűen beindult, a szomszéd nem győzött hálálkodni, majd elsietett a munkájába. Péter bácsi mosollyal az arcán slattyogott vissza az letűnt székéhez és folytatta a szomszédság szemmeltartását, mint ha mi sem történt volna. Az az érzés töltött el, mintha Péter bácsi tudná milyen önzetlenül segíteni, feltétel nélkül szeretni.
 
Volt pár alkalom amikor a húgom is eljött velünk a nap végi sétákra. Olyankor közösen kreáltunk világokat a szomszédság adott tagjáról.
Van egy ház az utca végén. Egy öreg kis ház, már omladozik a fala, a kerítés vasból van, látni, hogy egykor gyönyörű keretet adott az otthonnak, ma már viszont a rozsda eszi. A kertet alig látni a gaztól és a sok vadnövénytől, viszont 1 szál piros tulipán kitűnik a káoszból. 
Van egy nagyon kedves oldalsó kertje a háznak ami pont a járda mentén fekszik, a házból egy hátsó kis ajtó vezet oda. 
Egy idejétmúlt vasból készült szárító van a földbe ágyazva, a kert közepén. Már ütött-kopott, és pár ága kedveszegetten lóg a föld felé nézve. 
Milyen szomorú - mindig gondoltam magamban.
A bejárati ajtó mellett van egy ketrec szerű vas építmény, modern tyúkhálóval körbehúzva. 
Valahányszor elsétáltunk a ház mellett, szerelembe estünk, annyi potenciált fedeztünk fel benne. Ugyan nem láttunk soha senkit a telken, mindig úgy gondoltuk van egy története annak is, hogy miért elhagyatott egy ilyen varázslatos kis ház, és mi a húgommal ezt a történetet minden sétánál egy-egy mondattal bővítettük. 
 
Alba és Daniel avagy az utca végi kisház
 
Alba 1933-ben született, a Spanyol polgárháború kezdete előtt.1938-ban ismerkedett meg Daniellel egy szomszédoknak megszervezett gyűlésen. 
Mindketten egykék voltak, szegény családból származtak. 
Aki azt állítja 5 évesen nem eshet szerelembe valaki, az nem találkozott Albával. Az első pillanattól kezdve megvolt pecsételve a sorsa. 
Daniel édesapja magyar származású volt anyai ágon. A második Világháború után Magyarországra költöztek, hogy a nagyszüleiről gondoskodjanak. Alba és Daniel először lettek szétválasztva és napról-napra egyre nehezebb volt egymás nélkül élniük. 
 
1950-et írtunk amikor Alba 17 évesen úgy döntött, Magyarországra utazik legjobb barátjához és szerelméhez. Az elmúlt években minden hónapban leveleztek, de semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor szemtől szembe találod magad ahhoz az emberhez akire mindennél jobban vágysz. 
 
Daniel nagyszülei a fiatalpárra hagyták egykori otthonukat, tudván, jó kezekben lesz.
Alba nővérként, Daniel pedig egy környékbeli építkezésen dolgozott napközben. Azonban, amint vége lett a munkaidőnek, minden idejüket egymásra fordították. Kevés prost ismerni akik ennyire tökéletesen kiegészítették egymást. 
 
Bárhol is éltek, háború követte őket felnőtté válásuk alatt. Hiába próbálták lehagyni minden sarkon, hiába próbáltak menekülni előle, hiába próbálták ignorálni, mint egy idegesítő mitugrász mindig felbukkant és az arcukba nevetett.
Muszáj volt elfogadniuk a tényt, a világ nem fog változni, ezért nekik kell. Innentől kezdve semmi sem állt az útjukba. 
Mindennek ellenére ők mégis szerencsésnek érezték magukat, megragadtak minden lehetőséget amit csak kaptak az élettől. Szerettek eljátszani a gondolattal, mi minden lehetne ebből a házból ami az ölükbe hullott.
 
Daniel gyakran lepte meg szerelmét, ő  ilyen volt. Szeretett adni, ajándékozni, törődni, segíteni. Egyik nap munka után Albát a kapuban egy számára ismeretlen kiscsibe fogadta, gondolkodás nélkül felkapta az út mellől nehogy baja essen. Amint beljebb lépett, a kertben egy tyúkólt talált, amit Daniel épített neki, tele volt kiscsibékkel. Alba pedig azonnal elsírta magát a boldogságtól. 
 
Mindig arról álmodoztak nagy családot alapítanak, hiszen nekik gyerekként sosem adatott meg. Tudniillik, Alba az a fajta személy volt, aki mindig a nehéz utat választotta, csak azért, hogy megeddze magát. Kitartó volt és vakmerő, bármit megtett az álmaiért és azokért akiket szeretett. Elképzelte ahogy a hátsó kertben, a szárító körül szaladgál az összes gyermeke, fogócskáznak, amíg ő a tiszta, frissen mosott ruhákat teregeti. Alba előre eltervezte az összes gyermekének a nevét és a teljes jövőjüket. 
 
Először lesz egy kislánya, Mirabel. Híres énekesnő lesz belőle és világszerte ismerni fogják.
Utána jön Carlos, zseni, csillagos ötös tanuló, később pedig állatorvos.
Diego, olimpiai bajnok.
Gabriella, feltaláló.
Hugo, űrhajós.
Róza, festő.
 
Mint említettem, Alba mindent a nehéz úton tanult meg. Sajnos a nehéz úton kellett rájönnie, hogy ez az álma nem fog beteljesedni.  
Úgy érezte elvesztette a gyermekeit, noha sosem léteztek, gyászolt. Hosszú időn át.
 
Egyik nap Alba a hátsó kertből hallja, hogy valaki a nevét ismételgeti. 
Több kiló virágföld és tulipán hever a földön. Az egész kert feltúrva. 
Ültetünk az emlékükre 1-1 szál tulipánt. Vegyél fel egy kesztyűt!
Azon a napon a kis járda melletti hátsókert lett az utca legszínesebb virágoskertje
 
Együtt öregedtek meg, kéz a kézben. Noha az életük tele volt nehézségekkel, ez a kis ház volt az otthonuk, és ehhez méltóan az utolsó percüket is ott töltötték.
 
Ugyan a ház azóta érintetlen, és a penész eszi a falakat. Több évvel utánuk is elmondhatom, ők biztosan tudták milyen feltétel nélkül szeretni. 
 
A kertben azóta is látható a csodálatos piros tulipán, szeretek azzal a gondolattal elsétálni mellette, mintha a szerelmük emlékére virágozna.