Sárkányvadászat

A kalandorcsapat a barlang bejáratához ért. A már korábban megbeszélt taktika szerint helyezkedtek el a sötét nyílást körülölelő sziklatömbök között.
A teremtményt, melyet az odú rejtett, a leghatalmasabb és legerősebb lényként tartották számon szerte a világon.
A csapat ezúttal egy sárkány életét készült kioltani, amivel kevesen próbálkoztak meg, akik azonban mégis vették a bátorságot, azok csonthalmai most ott hevertek szerteszét szóródva, megfeketedve a teremtmény lakájának szájánál.
Öten voltak csupán, akik ismét ujjat kívántak húzni a sorssal. Számtalan kalandjaik során, talán ez bizonyult a legnehezebbnek. Két felföldi barbár, akik a bejárat két szélénél lapultak meg, méretes fegyvereiket markolva, egy varázslónő Calantriából, aki tisztes távolságra helyezkedett el a hegyi üregtől, hogy felkészítse magát a varázslatok megidézéséhez és egy íjász, aki egy magas sziklán ácsorogva, megfeszített húrral várakozott a megfelelő pillanatra. A legnehezebb és legveszélyesebb feladat az ébenfekete páncélt viselő lovag vállalta, aki Sötétföldről érkezett.
Most egyedül állt a barlang előtt, nem rejtőzött el társaival együtt, hiszen az ő feladata volt kicsalni a bestiát a búvóhelyéről.
Pajzsát és kardját maga elé helyezve elkiáltotta magát:
- Gyere elő te förmedvény! Küzdj meg velem, ha van bátorságod!
A varázslónőnek már az ajkain voltak a mágikus szavak, mely megóvja a lovagot a sárkánytűztől.
Legalábbis egy ideig.
A barbár fivérek megfeszültek, csupasz karjaikon, melyet nem fedett bőrvértjük, duzzadtak az erek, homlokukon izzadságcseppek gyöngyöztek.
Az íjász, vesszőt illesztett a húrra, keze kissé remegett.
A sötétségből nehéz test, súrlódó hangja hallatszott, amint a kemény pikkelyek a barlang falához értek, majd ezt ritmusszerű dobbanások kísérték, mint ha egy dobot ütöttek volna folyamatosan, egyre erősebben.
A szörnyeteg a kijárat felé közeledett. Sötétföld lovagja megvetette a lábát, felkészült a legrosszabbra.
Nem kellett sokáig várakoznia. Gigászi fej bukkant elő a sötétségből, sárgás, félelmetes szemét az előtte álló apró teremtményre szegezte. Pofájában borotvaéles fogsor villant elő, mikor a szörnyeteg vicsorítani kezdett. Egyetlen fog akkora volt, mint egy felnőtt férfi alkarja.
A lovag összerezzent félelmében, lába a földbe gyökerezett. Torka összeszorult, szinte nyelni sem bírt.
A sárkány egy lépéssel kijjebb araszolt. Zöldes pikkelyein megtörtek a nap sugarai, éles karmai a kemény talajba vájtak. Nem tétovázott sokáig. Nagy levegőt vett, majd tüzes leheletét a lovagra bocsájtotta, aki pajzsa mögé bújva próbálta védeni magát.
A varázslónőnek köszönhetően, a tűz nem égette a bőrét és nem forrósította fel a páncélját, különben már holtan rogyott volna össze. Így azonban kitartott, amíg az íjász célba vette a szörnyeteg szemét, majd lőtt.
A vessző sebesen száguldott a célpont felé, majd egyenesen a sárkány keskeny pupillájába vágódott. A lángcsóva megszűnt, a hatalmas teremtmény fájdalomtól ittas üvöltése megrázta az egész környéket. A lovag végre fellélegezhetett. A tűz ugyan nem égette, a hő azonban alaposan megviselte, izzadságcseppek homályosították el a látását.
A két barbár ekkor ugrott elő rejtekükből és üvöltve vetették magukat a bestiára. Nehéz acélfegyvereiket meglendítve a teremtmény fatörzs vastagságú lábát vették célba.
A lovag sem tétovázott. Ahogy a sárkány felágaskodott fájdalomtusája közben, szabaddá vált hasának tájéka, mely a legpuhább részt képviselte a testén.
A barbárok vágásai alig sértették fel a kemény pikkelyeket, inkább tűntek szúnyogcsípésnek, mint komolyabb sebeknek.
A sárkány hamarabb összeszedte magát, mint azt gondolták volna. Az egyik felföldit mellső lábával sodorta neki egy közeli sziklafalnak, a másikat pedig félelmetes fogsora közé zárta.
Csont ropogott, véreső hullott a magasból, ahogy ide – oda ráncigálta a szerencsétlen férfit, akinek üvöltései először nyöszörgésbe, majd hörgésbe csaptak át, végül a lovag lábai előtt landolt a teste, megtörve, megcsonkítva.
A sötétföldei tudta, hogy rajta már nem segíthet senki, ezért folytatta a rohamot és kardját a sárkány mellkasába döfte. Minden erejét beleadta a támadásba. A bestia üvöltött. Dühtől és fájdalomtól eltorzult pofáját kitátva ismét tüzet lehelt támadójára. A varázslónő mágiája azonban még mindig védte.
Az íjász újra lőtt, de a vessző célt tévesztett és lepattant a kemény pikkelyekről.
A sárkány, látva, hogy tüzes lehelete mit sem ér, egyszerűen letaposta a lovagot és súlyával kipréselte belőle az életet.
- Nem szállhat az égbe! – kiáltotta az íjász.
Ezzel mindannyian tisztában voltak. Ha a sárkány teljes terjedelmében kisétál a barlangból és az égbe szökken, esélyük sem lesz.
Így sem volt túl sok.
Az életben maradt felföldi mit sem törődve törött bordáival és a szúró fájdalommal, ismét a sárkányra vetette magát, megcélozva szárnyának vékony hártyáit.
A bőr könnyedén szakadt át a súlyos pallos csapása alatt. A barbár felröhögött kínjában és sikerében egyaránt, azonban kacaja nem tartott sokáig. Nem maradt elég ideje elkerülni a félelmetes mancsokat, melyek megragadták, körülzárták, majd egyetlen lendülettel a levegőbe repítették.
Üvöltése egészen a hegyek lábainál halkult el, mikor tompa puffanással törtek darabokra a csontjai.
Az íjász ismét lőtt. A vessző a sárkány oldalában állapodott meg, de nem okozott súlyos sérülést, csupán pikkelyét lyukasztotta át.
A feldühödött teremtmény gyilkos pillantást vetett a szemtelen férfira, majd rászabadította halálos leheletét.
Az íjász üvöltött. Kínja oly szörnyű volt, mintha egyszerre ezer halált halt volna. A szemei és a bőre leolvadtak róla akár a viasz, húsa és csontjai megfeketedtek, úgy zuhant le a szikláról, melyen korábban állt.
A varázslónő nem vesztegette az idejét. Támadóvarázslattal próbálkozott. Szavaira ujjbegyeiből villámok csaptak elő a sárkány feje felé.
A teremtmény megmaradt szeme füstölögve feketedett meg, miközben próbált megszabadulni a mágia által okozott fájdalmaktól. Kínjában és dühében, vakon kezdte perzselni a körülötte elterülő területet.
A varázslónő most magát vonta mágikus védőburokba, mely nem engedte, hogy a tűz árthasson neki, idővel azonban érezte, ereje egyre fogy. Agya lázasan dolgozott valami menekülési terven.
Ekkor váratlanul a barlang bejárata fölött egy magányos alak jelent meg karddal a kezében.
Ranagar volt az. Az a pimasz fráter, aki folyamatosan követte őket egészen idáig, azzal az ostoba barátjával. A nő eddig legszívesebben porig égette volna a fickót a villámaival, most azonban kifejezetten örült, hogy láthatja.
A sárkány már teljes egészében kibújt a barlangból, felszállni azonban nem mert, hiszen elveszítette látását.
Ranagar üvöltve vetette le magát a szikláról egyenesen a hatalmas szörnyeteg hátára és kardját mélyen a pikkelyek közé fúrta.
Az ostoba! Mit művel ez? Ő is meg akar halni? – kérdezte magában a varázsló, de amint a lángok abbamaradtak ismét támadásba lendült.
Villám cikázott át a levegőn, belecsapódva a gigászi testbe, mire az megbénult egy pillanatra. Ranagar az alkalmat kihasználva újra döfött. Minden erejét beleadta ebbe a szúrásba.
A kard a szörnyeteg gerincén koppant, mire az egész testében megrándult. Egyetlen csapásra futotta még a sárkány erejéből.
Hosszú farkát meglendítve tarolt sziklákat, holttesteket és mindent, ami az útjába került, beleértve a varázslónőt is, akinek törékeny, karcsú teste kemény sziklafalnak csapódott.
A nő felnyögött fájdalmában, majd vér buggyant elő a szájából.
Eközben Muldor lépett elő rejtekéből, valahonnan onnan, ahol az íjász teste hevert. Kétkezes csatabárdját lengetve rohant a haldokló teremtmény felé.
Ranagar a gerincoszlopba ékelődött kardot forgatta, egyre több fájdalmat okozva ezzel a sárkánynak, aki végül feladta a küzdelmet és elterült a földön.
Rettenetes gyíkfeje Muldor előtt csapódott a kemény talajnak. A férfi megtorpant, majd barátjára bámult döbbenten.
- Végezz már vele! – üvöltötte Ranagar.
Muldor tekintete a szörnyeteg pofájára tévedt. Lábai reszkettek a félelemtől, most, hogy ilyen közelről is szemügyre vehette félelmetes agyarait.
A sárkány orrlyukai egyenletesen tágultak. Még mindig lélegzett.
A nagydarab férfi, erőt vett magán, a magasba emelte hatalmas csatabárdját.
A nap sugarai megcsillantak a méretes acélon, majd a fejsze lesújtott.
Csont roppant, agyvelő fröccsent szerteszét, beterítve Muldor arcát. A sárkány kilehelte a lelkét. A két kalandor egymásra tekintve, hitetlenkedő arccal vigyorodott el.
- Megcsináltuk! – kiáltotta Ranagar. – Megcsináltuk!
Muldor egy rongyot húzott elő az övéből és az arcát kezdte törölgetni, miközben társa megbizonyosodott róla, hogy a sárkány valóban halott, ezután mindketten a varázslónőhöz léptek.
A nő gyönyörű szeme üvegesen meredt az égre, telt ajkait vér borította.
- Kár érte! – húzta el a száját sóvárgón Ranagar. – Csinos teremtés volt.
Muldor némán bólintott, majd társára nézett.
- Hogyan tovább Ran?
- A kincs! – csillant fel barátja szeme. – Biztos a barlangban van!
Egymásra néztek vigyorogva, majd kezüket dörzsölgetve, zsákmány reményében léptek be a sötét, immáron kihalt barlangba.