Sárkányok dala 1/3

Úgy kezd bele a történetbe az ifjú kalandor, hogy aztán a múltból jelenbe, majd jövőbe átfolyva kiderüljön, mi is jelenti az igazi ragaszkodást álmainkhoz, s mi történik ha pusztán egy dologra tesszük fel életünket.

Amióta csak az eszemet tudom, mindig rajongtam ezekért a hatalmas, varázslatos lényekért. Nem csillogó pikkelyeik, temérdek aranyat érő rövid agyarai vonzottak, hanem a belőlük áradó misztikum, fegyelem és titokzatosság. Azt hiszem, a sárkányok a múlt megtestesítői, hiszen lábnyomaik már akkor a talajban árulkodtak, mikor még a nagyapámnak se híre se hamva nem volt; és azért valljuk be, nem egy telet élt már meg az öreg.

Izgatottan járkáltam fel s alá a szerényen berendezett szobácskában és a boldogság olyan hullámokként ostromolta szívemet, hogy kis híján beleroppantam. Néhány pillanatig azt sem tudtam, hogy tényleg örülök-e neki, hisz az elmúlt huszonhárom év minden tana és munkássága egy napban fog kibontakozni. Megannyi kétség ostromolt, köztük az is, hogy van-e jogom egyáltalán pillantást vetni egyre is. Végül döntöttem: indulok. Nem azért utaztam két teljes hétig ide, a Cadarcas-hágó szélére, hogy azután kielégületlenül térjek vissza szülőföldemre! Bár, ami az igazat illeti, nem terveztem, hogy valaha is visszaérjek apró falvacskámba. Nagyapám, a jó öreg is bíztatott. ˝Menj, ecsém, vissza se nézz! A te sorsod nem itt fog beteljesedni. Ideje, hogy elérd a vágyaidat, és álmaidból valóságot kovácsolj˝

Ezzel és egy zacskó arannyal indított hát útnak a nagyapám, én pedig hálásan szorítottam meg pergamenszáraz kezét, s igyekeztem nem észrevenni szeme sarkában azt a könnycseppet; tudom, sértette volna a büszkeségét. Úgy tetszik, hosszú-hosszú évek teltek el azóta, mikor letértem a homokkal felszórt útról, hogy lerövidítsem utamat egy kis erdei tisztás segítségével. Szegény jó tata, remélem a szomszédok gondját viselik majd. És talán, ha minden jól megy, néhány éven belül visszatérek hozzá, és magammal viszem. Nem ezt a sorsot érdemelte; ő többre volt hivatott bármelyikőnknél. Tulajdonképp neki köszönhetem sárkányok iránti szeretetemet; minden lámpaoltás után rövid, ám annál izgalmasabb történetekkel töltötte meg eszemet, mikben a manapság már csak ˝szárnyas gyík˝nak nevezett lény visszatérő szereplő volt.

Nemrég a falu szerény kis vásárt rendezett az alig zsebkendőnyi főtéren, mert néhány tehetősebb kereskedőnek minden második évben erre vezetett az útja. Az egyik pufók kofától hallottam róla, hogy a Cadarcas – ami az ősi nyelven fagyot jelent- közelében hatalmas lények telepedtek meg az elmúlt egy évben és a közelben élők egytől-egyig távolabbra költöztek. ˝Szóval ha úgy gondolod, velünk tarthatsz egy darabig.˝ Ezzel zárta a terjengősre sikerült kis mesét, de a borsos árat hallva- mivel az utazásomért fizetnem kellett volna- úgy döntöttem, egyedül kelek útra, bármennyi időbe is fog ez telni.

Most pedig itt vagyok, s próbálom csalódottságomat leplezni. Azt gondoltam, hogy nehéz dolog lesz olyan vezetőt találni, aki a lehető legmesszebbre juttat a hegyek között megbúvó, barlangokkal telelyuggatott völgy felé, de azt nem, hogy az a néhány ember ilyen sokat fog kérni érte. Végül úgy döntöttem, hogy ráérek holnap kiötleni, hogy s mint jussak el imádott lényeimhez, hisz már jócskán elrepült fejem fölött az éj nagy része, nyomasztó gondolataim pedig egyre csak szaporodtak.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy álmaim beteljesülése után többé nem lesz helyem a világban. Elhessegettem a baljós gondolatot, azután bebújtam a durva szövettakaró alá. Még órákig nem jött álom a szememre.