Rohanvást...

Futó léptek zaja kúszott végig a sorházak között, s felverték a fákkal övezett, csendes kis utca nyugodt csendjét. Éjszaka volt, sötét éjszaka. Lágy szél lengedezett, felkapott egy újságpapírt és tovaröpítette, hogy néhány méterrel messzebb hanyagul ledobja a sarkon.
Egy ember futott lélekszakadva a feketeségben, léptei szabálytalanok voltak, kezeivel csapkodott belekapaszkodott mindenbe, ami az útjába került és tovább lökte magát, hogy még gyorsabban haladhasson. Átugrálta az utca szemetét, kikerülte a szebb napokat megélt padokat. Nem nézett hátra, csak zihált és rohant, ahogy lábai bírták. Menekült.
Szemei előtt kivehetetlen foltokká mosódtak össze a fák, oszlopok, a házak egybefüggő sötét tömbbé olvadtak. Az ablakok sötét lyukként bámultak vissza rá, mint koponyán a szemgödrök. Fenyegetőek voltak és mérhetetlen magányt sugalltak magukból. Egyedül vagy, nincs ki segítene! – szinte már hallotta, ahogy ezt mormolják felé, mint szekták papjai, kik gonosz istenekhez imádkoznak.

De tisztában volt vele, hogy nincs egyedül, bárcsak egyedül lehetne!
Egy az éjszakánál is sötétebb alak üldözte. Fekete leplében beleolvadt az árnyékba, arca nem volt, szeme helyén tátongó űr. A csuklyája alóli sötétségből jéghideg iszonyat áradt a világra, aszott testét fedő koromfekete leple eltakarta csontos kezeit, s egész a földet súrolta. Mozgása úgy hatott, mintha nem is a földön járna, hanem lebegve siklana tova. Maga volt a Halál, a dermesztő rémület, ki újabb prédára vadászik.
Áldozata rohanvást menekült, de minél gyorsabban futott, annál lassabban haladt előre. A halál komor lassúsággal követte őt, s árnyéka mindvégig fogva tartotta áldozatát.
A férfi elérte a sorházak végét, s már látta, hogy az utca élesen balra fordul. Felcsillant benne a remény: talán ott lerázhatja! Ha lehet, még gyorsabban kapkodta a lábait, hogy minél előbb elérhesse a sarkot.
Ezen a környéken általános volt, hogy a házak előtt kis virágoskert fekszik, melyet alacsony kovácsoltvas kerítés vesz körül. Ez a kert és kerítés befordult a sarkon, s egészen a ház kapujáig futott.
Mikor elérte a sarkot, a férfi belekapaszkodott a kerítés sarokvasába így úgy tudott befordulni, hogy csak kevés lendületet vesztett.
Végtelenbe futó utca tárult a szemei elé, mely szinte minden részletében megegyezett az előzővel. Ugyanolyan házak sorakoztak mindkét oldalon, előttük virágoskert a kovácsoltas kerítéssel. Mindkét oldalon fák és villanyoszlopok váltakoztak a járda szélén, de egyik lámpa sem égett. Ebben is hasonlított az előző utcához: komor sötétség uralta.
A férfinek csak most tűnt fel, hogy az égen nincsenek csillagok, de hiába emelte fel tekintetét, a hold sem nézett vissza rá. Nem voltak felhők az égen, egyszerűen fekete volt minden, mintha egy hatalmas palást takarta volna le a várost.

Tovább rohant, bár azt maga sem tudta, hogy hová. Az út előtte enyhén lejtett lefelé, így még gyorsabban kapkodhatta a lábait, s egyre csak gyorsult, míg végül teljesen elvesztette az irányítást és fékezhetetlen tömegként száguldott lefelé. Lábai alig bírták tartani az iramot, szinte már fájdalmat okozott minden mozdulat. A levegő egyszerre szúrni kezdte a tüdejét, keserves kín volt minden egyes lélegzet.
Nem nézett hátra, érezte, hogy üldözője ott van közvetlenül mögötte, és egyre közelebb és közelebb ér. Hiába minden igyekezet, felesleges minden lépés, utoléri.
Kétségbeesetten száguldott tovább, s azt kívánta, bárcsak egy rossz álom lenne, s nem a valóság.
Néhány háztömbnyire egyszerre fény gyulladt. Halványsárga fényár tört elő a ház oldalából, s kis részen megvilágította a járdát. Valaki kinyitotta a ház kapuját!
A halvány derengés éles, vakító fénynek tűnt a sötétben, s még jobban elvakította. De egyúttal reményt is adott. Talán tényleg van még remény, van még menekvés.
Egy alak lépett ki lassan a kapun, s leereszkedett a lépcsőkön a járdára. Magas volt és vékony, csupán ennyit lehetett kivenni. Az alak a férfi felé fordult és megállt. Hosszú, földig érő fekete leplet viselt, fejét csuklya fedte. Arca nem volt, szeme helyén tátongó űr. A csuklyája alóli sötétségből jéghideg iszonyat áradt a világra.
A férfin vakrémület lett úrrá, mikor rádöbbent, hogy végzete áll vele szemben, s ő megállíthatatlanul száguld feléje. Hiába próbálkozott, képtelen volt lassítani léptein, csak rohant, szinte repült a Halál felé.

Az éjfekete alak ekkor szélesre tárta kezeit, mint mikor egy anya várja a feléje szaladó csemetét. Teste helyén fenyegető sötétség honolt, s csak arra várt, hogy bekebelezhesse áldozatát.
A férfinek esélye sem volt. Belemart az iszonyat, ami rá várt.
Nem tehetett semmit, nekirohant az alaknak, s egy szemvillanás alatt eltűnt a sötétben.
Az alak lassan összezárta kezeit. Nesztelenül a ház falának siklott, míg teljesen el nem nyelt az alatta honoló árnyék.
A házak ablakaiban ismét pislákolt a fény, az égre visszatértek a kóbor csillagok, s a hold kíváncsian nézett le a kihalt utcára, ahol megtörhetetlen béke, s nyugalom honolt…