Rock Lady 6.

Rock Lady

6. fejezet- Hogyan tovább?

Ma Kristóffal van találkozóm. Azt mondta, 5-kor legyek a parkban. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy megint hatalmas pelyhekben hull a hó. Felvettem a meleg kabátomat, a csizmámat és elindultam. Kristóf már ott várt rám. Nem igaz, hogy mindig ilyen szívdöglesztően néz ki… még télen is. Odamentem hozzá, és ő köszönés helyett, megölelt, utána megcsókolt. Jól esett a teste forrósága, a nagy hideg miatt, egy kicsit még nyugtatóan is hatott, meg úgy egyébként is, amiért annyira szeret, és én is őt.
- Na hercegnőm… mi történt tegnap, amiért úgy meg voltál ijedve? Engem is nagyon megijesztettél ám.
- Csak kaptam egy furcsa levelet. Itt van nálam. – odanyújtottam neki a papírt, és elkezdte olvasni. Amikor befejezte, kérdő tekintettel nézett rám.

- Úgy gondolod, hogy ő az, aki…?
- Azt hiszem, igen. És… nagyon félek. Nem akarok megint oda kerülni.- szorosan magához ölelt, látta, hogy mindjárt elsírom magam. A fejemet a nyakához fúrtam, és szorosan hozzábújtam. – De mit akarhat tőlem? Miért pont én? – szipogtam neki.
- Nem tudom, de szólnod kellene a rendőrségnek. Nem akarom, hogy valami bajod essen. Féltelek.- ahogy átölelt, már egyáltalán nem érdekelt semmi, de tudtam, hogy nem lehet mindig velem. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok csinálni ezek után. Anyáék már feljelentést tettek, csak abban bízhattam, hogy egyszer végre nyugodtan ölelhetem át azt, akit a világon legjobban szeretek. Talán túlzás ezt mondani pár nap után, de úgy éreztem, rá bármikor számíthatok. Azután együtt elindultunk gyakorolni, hiszen ő volt a gitártanárom. Nem mondhatom, hogy túl gyorsan haladtunk, mindig sikerült elkalandoznunk a húrok kellemes hangzásai közben. Imádta a Guns n’ Roses-t, és időközben ez is rám ragadt. Igazi csodálattal hallgattam a November rain szólóját, amikor előadta nekem, és hogy még hitelesebb legyen, még egy cilinder is volt a fején. Egyszer egy igen különös dolog jutott az eszébe, amire eddig nem is gondoltunk.
- Mi lenne, ha te énekelnél, miközben én gitározok?- nagyon furcsán esett a kérése, hiszen általánosba énekeltem utoljára közönség előtt, és egyáltalán nem szerettem a hangomat. Kicsit megszeppenve néztem rá, és kértem, hogy ezt felejtse el, nincs jó hangom.
Végül rávett, hogy énekeljem el neki a Nothing else matters-t. Nem is sikerült olyan rosszul, sőt, neki nagyon is tetszett.
- Nagyon szép, érzéki hangod van. Kérlek, énekelj még nekem. Imádom hallgatni!- Olyan szinten csodálattal mondta, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Meglepődve vettem tudomásul, hogy az óra végén felajánlotta, énekeljek a zenekarában. Ettől a naptól kezdve a gitár órák kibővültek azzal, hogy minden nap tanított egy számot, amit a zenekarával játszottak. Nagyon sokat nevettünk együtt, sikerült elfelejtenem az elmúlt pár év keserűségét, mikor vele voltam.

Teltek, múltak a napok, és közeledett a Karácsony. Este felé járhatott az idő, és én sétáltam hazafelé a havas úton. Elég világos volt, a hó fehérje szinte megvakított, és fáztam is kicsit. Senki nem járt ebben a hideg időben arrafelé, de nekem épp ilyen kellemetlen körülmények között támadt kedvem sétálni. Jellemző, hogy néha másképp gondolkodom a dolgokról, mint a többi ember. Nemsokára itt a Szilveszter, és egy buliban énekelnem kell majd. Nagyon izgultam a dolog miatt, de Kristóf azzal nyugtatott, hogy ott lesz velem, hozzám nagyon közel, de nélküle is nagyon jó vagyok. Ákos amint tudomást szerzett a dologról, máris megtervezte a barátjaival, hogy mi lesz a programjuk aznap este. Tény, hogy akkor majd kb. 160 szempár fog rámszegeződni.

Végigfutott a hideg a hátamon, ha csak arra gondoltam, hogy valamit elrontok. Ezzel nem csak magamat, hanem az egész bandát leégetem. Kristóf biztos nagyon csalódott lenne, ha valami nem úgy jönne össze, ahogy elterveztük. Nem akartam, hogy csalódjon bennem. Minden nap gyakoroltam a dalokat, még a fürdőben is. Ákos sokszor bekiabált, hogy hagyjam abba, inkább a fürdésre koncentráljak. Bizonyára szeretett volna ő is tisztálkodni. Gondolataimból egy nyávogó cicus rázott ki. Lenéztem a lábam elé, és egy világító szempárral találkoztam össze. Nagyon szép, fekete szűrő macska dörgölőzött a lábamhoz. A hó kezdte ellepni, és fehérre festeni. Egyszer valahol olvastam, hogy a fekete macskák tulajdonképpen boszorkányok voltak valamikor. Felkaptam a cicát a kezembe, és mélyen a szemébe néztem, hátha valami boszira utaló nyomot veszek észre. Kezeim egészen kiolvadtak a testéből áradó melegség miatt. Nem nagyon tetszett neki ez a pozíció, nyávogni és ficánkolni kezdett, talán kicsit vicsorított is rám. Lehajoltam a földre, hogy megsimogathassam, mielőtt megkarmolna. Éppen akkor rámtört egy nagyon rossz érzés.

A cica kicsúszott a kezeim közül puha bundájával, és futásnak eredt. Kiegyenesedtem és hirtelen megfordultam, ekkor már csak az ösztöneim irányítottak. Gyorsan körbenéztem. Valaki ott ált a közeli fa tövében, és pont rám nézett. Félelmemben elkezdtem futni az utcánk felé. Nem ment könnyen, tudtam, hogy bármelyik pillanatban elcsúszhatok a jeges úton, de lépteket hallottam a hátam mögött, és éreztem, nem állhatok meg. Kétségbeesve vettem tudomásul, hogy elég messze elsétáltam egy óra eltelte alatt a házunktól. Lassan elkezdett zuhogni a hó, mintha csak ellenem játszana, a sűrűn hulló nagy pelyhektől egyre kevesebbet láttam. Befordultam a sarkon, de a kanyar túl élesre sikeredett. Próbáltam megállni a lábaimon, de a nagy lendülettől nem sikerült.

Elestem. Éreztem a hideg jeget magam alatt, és azt, hogy a nagyon fáj a fejem, pár másodperc múlva valami folyik végig a homlokomon. Egy sötét alak lehajolt hozzám, eltakarta előlem az utcai lámpa fényét, közben éreztem a szuszogását az arcomon. Szememet nem tudtam nyitva tartani, minden elsötétült.
Valaki a vállamat rángatta, és azt suttogta, hogy ébredjek fel. Nem akartam kinyitni a szememet, a legrosszabbtól féltem, hogy ismét egy idegen helyen találom magam. Végül meggyőzött a hang, hogy nem tettethetem magam sokáig halottnak, mint a bogarak, mikor megpiszkálják őket. Hosszú, barna haj. Már régóta nem moshatta ki. Fagyos szürke szemek… mégis nagyon barátságosak. Valahonnan ismerősnek tűnt az az arc. Ott térdelt az ágyam mellett, ami nagyon kényelmetlen volt.
- Jó reggelt. Végre felébredtél.- mosolygott rám.- Legalább lesz valaki, akivel beszélgethetek.
- Hol vagyok? – kérdeztem, és ahogy megpróbáltam felülni, a fejembe belehasított a fájdalom. Felkiáltottam.
- Inkább feküdj vissza. Csúnyán beütötted a fejedet.- felállt, és az egyik sarokból előhozott egy párnának használatos gombócot, majd berakta a fejem alá.
- Hol vagyok?- kérdeztem, mikor kicsit enyhült a fájdalom. Összehúzta a szemöldökét, és körbenézett.
- Reménykedtem benne, te tudsz arról valamit, hogy hol vagyunk. Én ezt a 4 falat látom már lassan egy éve. Meg az őröket, akik hozzák a kaját. Minden nap hiába kérdem tőlük, miért tartanak itt fogva. – arca elkomorult, és várta, hogy mondjak valamit. Egy pince helyiségben lehettünk, amit rácsok zártak le. Ahogy megláttam őket, forogni kezdett velem a világ, eszembe jutottak a rossz emlékek, amiket olyan nagy erőfeszítéssel próbáltam elfelejteni már jó ideje.

Elkezdtünk beszélgetni. Amikor a család témához értünk, elmondta, hogy ő árvaházban élt, egészen 10 éves koráig, amikor eljöttek érte a mostani szülei. Nagyon szereti őket, és lehet, már soha többé nem láthatja a szüleit. Közben nekem is eszembe jutott a családom, és Kristóf. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok megint, és sejtelmem se volt, hogy mászhatok ki belőle. A helyzet reménytelennek látszott, és elkezdtem sírni, talán azért is, mert fájt a fejem, és fáradt voltam. Lassan felültem az ágyban, és ő odabújt hozzám. Így ültünk mozdulatlanul, amíg értünk nem jöttek.