Reggel

Eljött a hét eleje. A család lassacskán összegyűlt a konyhában, hogy reggelizenek. Jean már elkészítette a megszokott menüt: pírítóst, főtt tojást, szalámikat, sonkát, sült szalonnát, vajat, müzlit. Mindenki azt evett, amit akart. Ha egyéb kérése is volt, akkor azt csak meg kellett mondania a szakácsnak, és ő megcsinálta.
Természtesen Linda is jelen volt, mert a kisfiát készítette az iskolába. Neki kente meg a pírítósát vajjal és sózta meg.
-    Gyere RJ, enned kell! Tudod milyen fontos a reggeli – nógatta.  
-    Nem vagyok éhes! – duzzogott a gyerek.
Nehezek voltak a hét éves Rj számára a hétfő reggelek, ilyenkor általában eljátszotta, hogy van valami baja, hogy ne kelljen iskolába menie.
-    Fiam, ne csináld ezt! Hányszor megbeszéltük már! Iskolába menni kell! Mindenki jár.
-    Vivi nem! Ő miért lehet itthon?
-    Jaaaj RJ, tudod, ő már nagy. Edd ezt meg szépen, mert lekésed az autóbuszt!
-    Nem! – tette karba kezét és erősen bezárta a száját.
John Jeanra nézett, felállt és közelebb ment hozzá, majd halkan megkérdezte tőle:
-    Mindig ezt csinálják?
-    Általában.
-    Nincs egy kicsit elkényeztetve a gyerek?
-    Nem kicsit, nagyon – szűrte le a megoldást az inas.
John pedig gondolt egyet, letette a kávéját és Lindához ment.
-    Elnézést! Megpróbálhatom? – kérdezte a kertész, mert már nagyon unta ezt a játékot.
-    Ha gondolja – adta meg az engedélyt Linda.
-    RJ, tudod ahonnan én jöttem, ott nagyon értékes a fiúgyermek a családban. Több hódolat veszi körül, mint bárki mást. Szinte istenként tisztelik. Még az életüket is feláldoznának, csak azért, hogy ő boldogan éljen.
-    Tényleg? – lehetett látni, hogy érdekli a fiút, mit fog neki mondani a kertész.
-    Tényleg. De, elvárják tőle, hogy megvédje őket a gonosz erők elől. A fiúnak erősnek kell lennie, hogy harcolni tudjon, és okosnak, hogy ne tudják őt becsapni. Ezért nálunk örömmel reggeliznek és mennek iskolába a kisfiúk, mert attól majd nagyok lesznek és erősek.
-    Erősek?
-    Igen, nagyon erősek, és nagyon okosak is. Szóval, te talán szégyenben akarod hagyni a családod?
-    Nem, dehogyis. Anyu, add már azt a kenyeret! Siess, mert elkésem a buszt!
-    Köszönöm – suttogta Linda Johnnak, miközben a fiát etette.    
-    Szívesen – mondta halkan a kertész, majd Jean felé fordult, és szinte látszott rajta, hogy mit gondol. Na, így kell csinálni, te balfasz! Nem csak úgy állni ott, mint a tetű!  Újból a  kávéját itta. 
Ekkor lépett be a konyhába Vivien, egy kicsit – nem kicsit, nagyon – apró ruhában. Linda csak rátekintett, de nem szólt addig, amíg a fia el nem ment a buszra.
-    Vivien honnan van neked ez a ruha? Megint az internetről vásárolgatsz? Mert én ilyet biztos, hogy nem vettem neked!
-    A netről? Ugyan anya! Ott csak a szüzességem árulom!
-    Micsoda? Eszednél vagy? – kapott a fejéhez Linda.
-    Ezt saját kezűleg csináltam. Csak javítottam az egyik régi göncömöm. Semmibe sem került – mondta, miközben Johnt bámulta.
Leginkább az ő reakciójára volt kíváncsi. Szándékosan lélegzett mélyeket, talán akkor „véletlenül” kibuggyanak az alulról zoknival kipárnázott mellei.
John már végignézett rajta. Szép kisestélyit csinált magának, habár a bár kurvái is valami ilyesmit hordanak. Biztos megint viszket neki  – jutott eszébe, de ezt nem fogja az orrukra kötni. Csak csendben a kávéját szürcsölte. 
-    Most azonnal felmész a szobádba, leveszed az internetről azt a bizonyos hirdetést, és átöltözöl, megértetted! – ordított az anyja. – Mégis mivel javítottál rajta? Ollóval? Tudom, hogy csak azt akarod, hogy mindenki rád figyeljen, de ez már azért túlzás! – kiabált Linda a lányával, majd a kertész felé fordult. 
-    John, hát látja? Nem mondaná meg neki ön is? – remélte, hogy esetleg újra segít, mint az előbb a fiánál. 
-    Ez a ruha egyáltalán nem reggelihez való – mondta, majd kiment a szobából.
-    Oké! Átöltözök – engedelmeskedett a fiatal lány, és a kertész után ment.
-    Amúgy nem is igaz amit mondtam – szólt a John után aki éppen kifelé igyekezett, de valahogy nem akart ráfigyelni. – Hallod? Nem is árulom a szüzességem. Csak az anyámat hülyítem vele. Valójában csak annak mondom el, hogy még nem csináltam, akitől azt várom, hogy...
-    Tudod – fordult meg hirtelen John, mert már elege volt a károgó lányból – nálunk még a gésák sem csinálják ugyanezt, pedig ők kifejezetten azt a szakmát űzik. De még ők sem járnak ennyire... öhm kitárulkozva. Te nem vagy olyan, ne is viselkedj úgy. Nem kell így öltöznöd. Ennyire – kezével a ruhájára mutatott – hetérásan. Engem pedig hagyj békén, ne várj tőlem semmit, mert már úgy sem leszek itt sokáig. Oké?
-    Oké – szólalt meg ledöbbenve Vivien.

Lindának délután eszébe jutott az a bizonyos éjszaka Johnnal. Nagyon régen csináltam már. Utoljára Roberttel, Isten nyugosztalja, de még ő sem csinálta ilyen jól. Habár ő is kielégített, de ez valami más volt. Ilyet még korábban nem éreztem. Az ember első ránézésre nem is tudja felmérni, hogy egy idegen ember vajon mennyire ért a közösüléshez. Minden egyes csókja a szívem simogatta, felrázta lelkem, amely harsonát fújva táncolni kezdett. Talán ez még jobb is – pirult el. - Meg vagyok lepve, hogy a kertészem ennyire jó az ágyban. Ja, tényleg! – kuncogott - nem is ágyban csináltuk!
Milyen szerencsés lesz majd az a nő, akit választ magának, és feleségül vesz! – töprengett nagyokat sóhajtva. Várjunk csak! Álljon meg a menet! Ő tényleg profi módon csinálta! Egyetlen hibát nem követett el! Mindig tudta, hogy pontosan mire vágyok, mit szeretnék. Mintha megérezte volna azokat a dolgokat, amik még fel sem merültek bennem. Hát persze!
Ó, én bolond, hogy nem hallgatok anyámra, pedig megemlítette, hogy a kertészünk hova jár éjszakánként! Az a mocskos fráter a kuplerájba kurvákon gyakorol, és még engem is annak néz! Ingyen kufirc, no még azt! Megyek és beszélek vele. Meg fogom tiltani, hogy éjszakánként elmenjen lófrálni össze-vissza! Annyi munkát fogok neki adni a kertben, hogy ha az egészet megcsinálja, nem lesz neki kedve éjszakánként eljárogatni! - gondolta idegesen.

Aki mindent lát

„Aki fiatal, szigorúan és kérlelhetetlenül mondja ki ítéletét az öregek fölött, és többnyire igaza van. És ítéletet egyúttal önmagára is. Arra az időre, mikor már ő is öreg lesz.”
Albert Wass

John bement a konyhába. Szüksége volt a következő koffein adagjára. Viszont az ajtóban megtorpant, amikor meglátta, hogy Jean éppen az elmosott edényeket pakolja.
Most ajánljam fel a segítségem? Vagy mit kellene csinálnom? Nem, én nem azért vagyok itt. Ez az ő dolga – győzte meg magát, majd bekapcsolta a kávégépet.
-    Elnézést, de nem iszik ön véletlenül túl sok kávét? Nem kötekedni akarod, de ez egyáltalán nem egészséges – szólalt meg Jean.
Már régóta szóba akart elegyedni a kertésszel, mert egyáltalán nem tetszett neki az életstílusa.
-    Alacsony a vérnyomásom. Az orvosom mondta, hogy igyak, mert különben...
-    Meghal – fejezte be egy kicsit gúnyosan a mondatot Jean.    
Nem fogjuk megérteni egymást, ahogy látom. Semmi alázat nincs benne. Nem tisztel semmit és senkit. Nagyon rosszul tette az asszonyság, hogy beengedte őt a házba dehát, ilyen a fehérnép. Hogy is mondja az a dalocska? -  kezdett el dúdolni magában az inas.  
-    Valahogy úgy. Ön mióta dolgozik itt? – terelte el a szót miközben már hűtötte az elkészült forró italát.
-    Ó, annak már bizony negyvenkét éve. Tudja én itt nőttem fel, ebben a házban. Az apám is itt dolgozott.
A kertész nagyon jól tudta, hogy ez kell a vénembereknek. Megkérni, hogy meséljenek magukról. Most egy ideig nyugta lesz.
-    Még 1944-ben jöttek ide a szüleim, Franciaországból. Szökniük kellett, akkor még tartott a háború. Nehéz idők voltak azok – sóhajtott. – Apámat felvették, mint lakájt. Ez volt az első komoly munkája. Ott laktunk abban a házban a kert végén. Biztos látta.
-    Igen, persze – bólogatott, és kortyolgatta a kávéját –, akkor az apját váltotta, vagy volt még valaki más is itt?    
-    Tudja apám hetvennégy évesen hirtelen elhunyt. Én akkor istállómester voltam, de azután, hogy eltemettük az én jó édesapámat – érzékenyült el egy kicsit. - Felajánlottam szolgálataimat az akkori birtokosnak. Az édesapám megtanított nekem mindent. Nem volt annyira nehéz átvenni a helyét. A tulajnak pedig nem kellett más alkalmazottat keresnie.
-    És az édesanyja?
-    Ő két évre rá követte apámat. Mindketten a kert végi temetőben nyugszanak a tölgyfa árnyékában. Oda temettem el Sarah-t, a feleségem is. Isten nyugosztalja őket, – hallatszódott a gyász a hangján – őt hosszas betegeskedés után a tüdőrák vitte el.
Már nagyon régóta nem beszélt a családjáról senkivel.
-    Őszinte részvétem, így utólag is – lepte meg ezzel a kertész a mindig komor lakájt.
Jean nem akarta elhinni, hogy ez a „tökéletesnek“ mondott kertész tényleg annyira ért a kerthez, ahogy azt oly sokan mondták. Az asszonyság úgy vette fel, hogy neki nem is szólt, pedig általában ő is jelen szokott lenni az alkalmazottak válogatásánál. Fel is volt háborodva emiatt, de ezt az érzést – úgy, ahogy az összes többit – nem mutathatta. Egy inasnak a nap huszonnégy órájában szolgálnia kell. Ez nem csak munka, ez hivatás!
A kertész viszont már az első héten több hibát vétett. Nem tudja megkülönböztetni a gereblyét a kapától, ha dudvázik nem a gyomot távolítja el, hanem az évelő virágokat, ugyan ez a helyzet akkor is, amikor a füvet nyírja.
A múltkor virágot ültetett az öntözőkannába! Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy létezik ilyen. Telepakolta földdel, megöntözte, beledobálta a magokat, majd újból föld és víz, de ezeket hiába mondom az asszonyságnak. Vagy nem akarja elhinni, vagy nem is érdekli – zsörtölődött magában a lakáj.

A beszélgetés és kávézás után John visszament a kertbe, hogy a dolgát végezze. Térdre ereszekedett és dudvázott, de most vendége is volt.
-    Kérdezhetek valamit? – érdeklődött óvatosan Vivien a kertésztől.
-    Persze – válaszolta, habár valószínűnek tartotta, hogy ezt még meg fogja bánni.
-    Volt valaha olyanod, hogy miután elaludtál elkezdtél álmodni valamit, ami szörnyű volt, és tudtad, hogy abból csak rémálom lehet. Inkább felkeltél, mert nem szeretnéd azt az álmot folytatni. De amikor újból elaludtál, mégis ott tartottál, ahonnan az előbb felkeltél?
-    Igen.
-    Komolyan? – döbbent me a lány. - És sikerült valamikor nem végigálmodnod, amit nem akartál látni? Mert ha tudod, hogy hogy kell az ilyet csinálni, akkor légyszi mondd el nekem is! – fogta könyörgőre a lány.
-    Még soha sem sikerült.
-    De te miket szoktál álmodni?
-    Hát olyanokat, hogy van egy szép házam, családom...
-    Úgy ahogy most vagyunk?
-    Nem egészen.
-    És mi ebben a félelmetes?
-    Hogy még soha nem jutottam be a házamba, mert azt mondják, hogy nem tartozom oda.
-    Elmesélhetem az enyémet?
-    Hallgatlak.
-    Tudod én egész életemben nem féltem a gyilkosoktól, betörőktől, mészárosoktól, valamilyen állattól vagy egyéb dologtól. Mivel már gyerekkorom óta a horrorfilmek szerepeltek gyerekmatiné gyanánt. De van egy dolog, ami még belőlem is kihozza a frászt. A szellemek. Te szoktál szellemekkel álmodni?
-    Nem.
-    Ezek a lények, amelyek bármikor azt csinálnak, amit akarnak, tudnak. Mindig is úgy gondoltam, hogy reálisan nézve egy betörővel vagy egy gyilkossal talán még el is tudnék bánni, de egy szellemmel? Egy gonosz kísértettel? Fogalmam sincs hogyan kell!
-    Aha – válaszolgatott John, habár nem gondolta, hogy ez a vékony kislány olyan könnyen el tudna bánni egy betörővel, de mindegy.
-    Soha semmilyen körülmények között nem néztem semmilyen szellemes filmet, sorozatot, aminek ilyen a témája, de még a reklámnál is átkapcsoltam a csatornát máshová. Mégis, a következő álmom arról szólt, hogy elmentem egy sok évvel ezelőtt leégett börtönbe, hogy szellemekkel találkozzam.
-    Nocsak, komolyan?
-    Ja. Rögtön, ahogy elaludtam egy cellában találtam magam. Már sötétedett, hideg volt, és eléggé érdekes, félelmetes hangokat hallottam. Azonnal felkeltem, hogy Nem... én ilyet álmodni nem akarok! – jutott eszembe. Tudtam, hogy megint valami rémálom lesz belőle, de ahogy letettem a fejem, rögtön visszaaludtam, és az álmom még mindig ugyan ott tartott, ahol az előbb is. Mocskos, hideg cella, fura hangok. Újból felkeltem. Arra gondoltam, hogy nem, nem, nem engedek. Ezt végigálmodni nem fogom, inkább el sem alszom. De mivel eléggé fáradt voltam nem volt más választásom. Harmadszorra is ugyanott találtam magam.
John mindeközben csak kapirgált. Úgy tett mint aki szorgosan dolgozik, de valójában csak az időt húzta és hallgatta a lány meséjét, aki zavartalanul fecseget.
-    Arra gondoltam, hogy most talán meg kellene keresnem a kiutat, de akkor eszembe jutottak azok a kijutós játékok a neten, amelyeket nem merek játszani, azok is tele vannak szellemekkel és egyéb ijesztő dolgokkal. A B tervem az volt, hogy ott maradok a fenekemen és nem megyek sehová. Megvárom amíg felkelek. Hát így is tettem.
-    Aha.
-    Behunyt szemmel próbáltam nem elképzelni, hogy mi folyik körülöttem, annak ellenére, hogy a börtön már legalább ötven éve teljesen üres volt. Hangokat hallottam, kopogásokat, sikolyokat, lánccsörgést. A szívem egyre gyorsabban vert, eléggé izzadtam. Viszont amikor meghallottam a következő mondatot: „Elnézést. Nem látta a feleségem?“ megörültem, hogy végre megtaláltak, már nem vagyok egyedül, és kinyitottam a szemem. Ámde, amikor megláttam a személyt, aki a mondatot mondta, megdermedtem, és korholtam magam, hogy hogy lehetek ennyire hülye! Egy szellem állt előttem. Középkorú, bajszos, összeégett és főleg átlátszó börtönőr. Valószínűleg az egyik bennégett áldozat. Hát gratula Vivi, megvan a szellem amit kerestél – gratuláltam magamnak, majd azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan rázhatnám le. Mivel nem látszott rajta, hogy készülne el/távozni bárhová is, gondoltam válaszolok a kérdésére.
„Nem, nem láttam“ - mondtam, majd a szellem elment. Fuuu, de jó, lekoptattam. Aztán arra gondoltam, hogy mivel a feladatom teljesítettem, mehetek is haza. Majd kint nyilatkozok a látottakról, bár bizonyíték híján úgy sem fognak nekem hinni, de kit izgat. Felálltam, kimentem a folyosóra. Hát kivel találom szembe magam? Na, kivel? Tippelj!
–    Honnan tudnám? Egy kiskutyával? 
–    Dehogy! Egy szintén nagyon rondán összeégett, nagyszoknyás, kalapos, átlátszó nővel. A frászt hozta rám. Ő pedig azt mondta: „Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr.“ Megállt bennem az ütő. Eszembe jutott, hogy ezek egymást keresik. Válaszoltam is neki, hogy találkoztam egy börtönőrrel. Olyan két perccel ezelőtt ő is itt volt. Biztos csak elkerülték egymást. Abban a... - a cellára mutattam, de rájöttem, hogy a börtönőr nem ment ki az ajtón, sőt nem is mozdult meg. Csak köddé vált, de akkor hol lehet? Elmélkedésem közben észre sem vettem, hogy a nő is már régen eltűnt. Egyedül voltam a folyosón, hát gondoltam folytatom az utam kifelé. Tettem vagy három lépést, és megint szembejött velem egy szellem. A börtönőr volt az. Megálltam előtte, és megszólalt: Elnézést. Nem látta a feleségem? - ugyanaz a szöveg, ami legelőször is. Viszont most megörültem, mert láttam a nejét. Hát meg is mondtam neki, hogy igen, találkoztam vele. Ő is magát keresi. Menjen végig ezen a folyosón, kiáltozzon utána, és biztos megtalálja - boldog voltam, mert az én munkám már 200 %-on van, mert ugye két szellemet láttam, ráadásul még a végén össze is hozom őket. Ekkor viszont megjelent a nő is. Ott voltunk egy helyen mind a hárman. Végre találkoztak. Kész, én húzok innen – gondoltam, csakhogy ez nem ment ilyen könnyedén, mert nem hárman voltunk ott, hanem csak ketten. A női szellem és én. A fickó eltűnt. Ő meg megint megszólalt, és ugyanazt szajkózta: Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr - no tessék! Ugyanaz csak pepitába! Hát neki is elmondtam, hogy egy pillanattal ezelőtt még itt volt! Nem találkoztak? - kérdeztem. Mire a nő: Elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr. Akkor esett le. Ők nem látják egymást. Perszehogy még ötven év után is itt vannak és nem a másvilágon. Biztos szerelmesek voltak, a tűzesetnél elkeveredtek és most keresik egymást. Oh, micsoda love story! Micsoda romantika! Az jutott eszembe, hogy ha ráveszem őket, külön - külön, hogy menjenek át a fénybe vagy hova, akkor lehet, hogy a másvilágon találkoznak. Hát meg is kérdeztem a nőcitől, hogy nem lát-e valamilyen fényt az alagút végén? Vagy valami hasonlót? És kiváncsian vártam a válaszát, de a nő újból csak ugyan azt mondta:
–    Hogy elnézést kérek! Szabadna megtudnom, hogy találkozott-e a férjemmel? Ő ugyanis itt dolgozik, börtönőr? – kérdezte John. Kezdett az agyára menni a lány.
–    Pontosan! Ejha, legalább tudom, hogy figyelsz. Akkor arra gondoltam, hogy lehet ő nem is tud kommunikálni velem. Lehet, hogy ezt olyan percenként kérdezgeti. Talán, ha odébb állok akkor már nem tőlem fogja kérdezni, vagy az is lehet, hogy csak úgy eltűnik. Tettem három lépést jobbra. A nő viszont igenis látott engem. Felém fordult. Még mindig szemben álltunk, és újból ugyanazt kérdezi.
–    Nem muszáj elismételned, már tudom! – szólt a kertész.
–    Neked is az agyadra mennek? Képzeld én is pont így éreztem tegnap este az álmom közben. Azt mondtam neki, hogy menjen át a fénybe, ott várja a férje! Érted? Még rímelt is! – nevetett Vivi.
–    Ja.
–    Ne aggódj, már nem hosszú! Akkor megjelent a börtönőr is. Ott álltak mind a ketten. Megörültem, mert reméltem, hogy ezzel le van tudva az egész, és mehetek végre haza. A börtönőr is megszólalt: Elnézést. Nem látta a feleségem? Ő is felém volt fordulva. Én meg néztem egyet! Ezek tényleg nem látják egymást! Így perszehogy ötven évig tart a keresgélés. Azt válaszolta, hogy de igen láttam, sőt most is látom. Ott áll magával szemben - rámutattam a nőre, majd a nőhöz fordultam és vele is közöltem, hogy a férje itt áll önnel szemben és a  fickóra mutattam. Úgy éreztem magam, mint egy pap az esküvőn.
–    Azt akartam mondani. Még hosszú?
–    Nem. Akkor még azt mondtam, hogy ha látnak valamilyen fényt, vagy egyéb dolgot, amivel átmehetnek a másvilágra akkor tegyék meg! Biztos vagyok benne, hogy ott majd találkozni fognak. Ekkor egy fényes valami jelent meg előttem, vagyis az ő hátuk mögött. Hasonlított egy alagútra vagy mire. Mind a ketten odafordultak és eltűntek. Hirtelen rámszakadt a sötétség. Teljesen beesteledett. Átmentek végre a másvilágra. Remélem találkoztak már ötven év múltával, de az utolsó kérdésem az volt, hogy én meg, hogy jutok ki innen, de aztán boldogan felkeltem, megfordultam, majd szépen aludtam tovább.
-    Ez akkor nem is volt rémálom, ha boldog voltál – összegezte a hallottakat a munkálkodó kertész. 
-    De az eleje igen! – kiáltotta Vivi.
Basszuskulcs! Mit keres ez itt? Nem hiszem, hogy a munkája miatt áll a túloldalon egy bokor mögött. Mert ha dolga van ott, akkor azt már el kellett volna végeznie. Mi a fenét bámul? Talán a virágokat vagy... oh, te jó ég! A lányt! – gondolta John, miután észrevette Nagy Medve néven illetet személyt a szemközti oldalon.
-    Nem akarsz véletlenül bemenni? – kérdezte Vivitől.
-    Eszemben sincs, olyan szépen süt a nap – válaszolta.
-    Pedig be kellene menned.
-    Most mi van? Nem csinálhatom a házamban azt amit akarok? Talán zavarlak? Nem is állok az utadban – kiabálta.
-    Csendesebben, ha kérhetlek! Meg szeretnélek kérni valamire.
-    Én szolgáljak ki egy kertészt? Viccelsz? – makacskodott fenntartott orral.
-    Kérlek menj be és nézdd meg, hogy az iroda előtt lévő virágot meg kell-e öntözni.
-    Menj be te és szemléld meg te magad! Én napozok.
Azt a kurva eget, majd nem fogsz akarni napozni, ha az az állat elkap. Húzzál már be a házba!
-    Menj be a házba! Most azonnal!
-    Nem!
-    Oké, eddig próbáltam szépen, de most már felnyomtad az agyam! HA NEM MÉSZ BE ABBA A TETVES HÁZBA MOST AZONNAL, OLYAT KAPSZ TŐLEM, HOGY EGY ÉLETRE MEGKESERÜLÖD! – ordította.
Vivien hirtelen felugrott. Megijedt. Senki sem beszélt még így vele. Szó nélkül bement a házba, de nem azért, mert akart, hanem hogy beköpje a kertész viselkedését az anyjának. Ahogy a lány magára zárta az ajtót, a kertész lassan letette a gereblyét a földre. Az egyik bokor alatt rejtette el fegyverét, szükség esetére. Ez most az volt.
Érezte a nagydarab fekete tekintetét a hátán. Tudta, hogy közelebb jött. Talán már itt áll a kapu előtt, de most nem fogom hagyni, hogy azt csinálja, amit akar – vett egy mély levegőt, majd a gereblye szárát átcserélte a már megszokott coltjára. Felállt, és igyekezett szinte észrevehetetlenül a nadrágjába csúsztatni a fegyvert.
-    Hiába tömöd ki a gatyád, az enyémtől nem lesz nagyobb – szólalt meg valaki mély hangon a háta mögött. John hirtelen megtorpant, a másik folytatta:
-    Biztos vagyok benne, hogy te voltál az. Engem nem versz át. Megjegyeztem a szagod. Tudom, hogy akkor téged akartalak, de valahogy kicsúsztál a kezeim közül. Azóta is átkozom azokat az őröket – mondta, most már mérgesen, majd akkorát köpött a kapura, hogy csak úgy csattant.
John, hogy félelmét leplezze megpróbált valami másra gondolni, és nem arra, amikor leutóbb találkozott vele. Boldog volt, amikor kimentették ennek a vadállatnak a karmai közül. Arra viszont nem számított, hogy még az életében újból találkozik vele.
-    Tudod, nem vagyok ahhoz szokva, hogy valami vagy valaki csak úgy kicsússzon a kezem közül. Jobb lesz, ha nem húzod az időt még jobban. Apuci nem lesz mindig melletted – mondta újra a fekete.
-    Mit keresel itt? – szólalt meg végül John.
-    Szerintem pontosan tisztában vagy vele. Vagy nem emlékszel? Talán van valami baj a memóriáddal? Segítsek? Amikor legutóbb láttalak egy asztalon feküdtél, és nem nagyon tudtál mozogni. Rémlik?
John pontosan emlékezett élete egyik legrosszabb élményére. Akkor még csak huszonegy éves volt. Tizenhét évesen letartóztatták, mert haverjaival tudatmódosító szereket árultak az utcán, szóval dílerkedett. Ő összesen nyolc évet kapott, de mivel akkor még kiskorú volt, a Fiatalkorúak Büntetésvégrehajtási Intézetébe került. Amikor betöltötte a huszonegyet átkerült a börtönbe.
Ott találkozott a Nagy Medve néven illetett személlyel. Sokan figyelmeztették, hogy ne álljon az útjába, mert akkor szó szerint „megszopja”, és higgye el, az nem lesz kellemes. Akkor viszont még nem nagyon tudta, mit értenek ez alatt.
Az egyik este, vacsora után a cellájába indult, mint ahogy mindenki más is. Amikor valaki hirtelen elkapta és berántotta a mosodába. Korábban látta, hogy egyesek gyakrabban csinálnak ehhez hasonló dolgokat, de nem gondolta volna, hogy ő lesz a következő. 
Hárman álltak előtte, aki pedig bevonszolta, mögötte. Nem volt jól kivilágítva a helység, de Nagy Medvét felismerte. Úgy gondolta, hogy a nyüzügékkel elbánik, és ha csak a nagydarab marad, segítséget kér.
Először is behúzott egyet a mögötte állónak, akinek elkezdett vérezni az orra. Ezt látva, a többiek széthúzódtak. Lefogták mind a két kezét. Bedugtak egy vegyszeres rongyot a szájába, majd szalagragasztóval leragasztották. Úgy állt ott, mint Jézus a kereszten. Többször megütötték, de ő már nem tudott védekezni. A vérző orrú egy asztalt tolt elé, és a jobb kezét tartó beletérdelt a hasába, ami miatt meggörnyedt. Pont az asztalra, ahogy tervezték. Eléggé sűrűn szedte a levegőt. Ekkor szólalt meg a nagydarab, fekete miután rácsapott a fenekére. 
-    Ezt nézzétek fiúk, hogy felkínálkozik! Mint egy dugnivaló kis ribanc – majd a füléhez hajolt, miközben elkezdte elöl simogatni. – Ne félj, nem fog sokáig tartani. Először. Csak addig fáj amíg teljesen belédhatolok. Később megszereted.
Ordítani próbált, de nem tudott. Ne, ne, ne! Csak azt ne! Eresszenek el! Hányingere volt, az ájulás kerülgette. Nem tudta, hogy a betegsége miatt, a rongy iszonyatos ízétől, vagy attól az egész helyzettől. Egyfolytában próbált kiszabadulni, de az a kettő erősebb volt nála. Azt a kurva, büdös eget! Azt a rohadt, kurva, büdös eget! Ezt nem tehetitek velem! Hagyjatok békén! – próbált kiabálni, de mivel a szája tele volt, a kívülállók csak nyögéseket hallottak. 
Pontosan tudta, mi fog következni, abban is biztos volt, hogy nagyon fog fájni, mégis mindvégig reménykedett. Akkor ijedt meg igazán, amikor leszakították róla a nadrágot, az alsóját, és megérezte a combján Nagy Medve hatalmas és merev farkát... 

Próbálta elhessegetni emlékeit, de még mindig érzi annak a rongynak az ízét a szájában. Ez persze többször visszatér, mintha valaki vagy valami folyamatosan kínozni akarná őt.
-    Ha téged nem kaphatlak meg, akkor talán... – figyelmeztette a fekete, miközben tekintete a távolba révedt. Oda, ahol Vivien napozott.
-    Vállalom, csak ne nyúlj a lányhoz! – vágott a szavába hirtelen és határozottan John. Nem akarta megkockáztatni, hogy ez a beteges kéjenc végigmenjen az egész Brezno családon.
-    Ez tetszik, ahogy beadod a feneked – válaszolta vigyorogva a nagydarab.
-    Ha mindenképpen folytatni akarod, akkor megbeszélhetünk egy találkozót egy nyugodtabb helyen is. Tíz hét múlva, szombat este hajnali három óra tájában a C&H bárban. Ott vannak szobák is, csak ki kell venni – magyarázta viaszfehér arccal a kertész.
-    Olyan késő?
-    Fel kell rá készülnöm.
-    Akkor megbeszéltük! Ha nem leszel ott, akkor ez a család bánja! – mutatott a házra.

Aznap délután, John ránézett az órájára, ami 15:17-et mutatott. Még van időm kitisztítani a coltot – jutott eszébe, majd mélyet sóhajtott. - Szúrnom is fog kelleni. Felment a szobájába, de útközben észrevette, hogy az egyik cserepes virág bebarnult. A francba, én vagyok itt a kertész, ezt is nekem fog kelleni újraéleszteni! Milyen kertész az olyan, aki hagyja megdögleni a dudvákat? – szidta magát. – Te nem tartozol ide, semmi közöd hozzájuk! Hadd éljék az életüket nyugodtan!
Azt viszont nem szabad hagynom, hogy kiderüljön, hogy fegyvert hordok! Szerencsém volt, hogy nem kellett minden holmimat megmutatnom a tulajnak, mert hosszú perceken át ecseteltük, hogy milyen veszélyesek a pisztolyok – emlékezett vissza az legelső napjára abban a házban.
-    ...és embert is lehet vele ölni – mondta akkor Mrs. Brezno, ő pedig teljesen igazat adott neki, mondhatni a seggét nyalta csak azért, hogy megbízzon benne, és hogy megkapja a munkát.
Bement a szobájába, magára zárta az ajtót, és elővette a coltját. Egyszerűen imádta a fegyvereket. Ez a 1911-es volt a kedvence, mert ahogy meglátta, rögtön megszerette. Gyönyörűen kidolgozottan egy kobra volt rávésve végig a cső jobb oldalán, egészen egyedi. Ilyet csak külön kérésre gyártottak, ráadásul még a színét is eltalálták: ezüst, csak a markolata fekete, és recés, hogy ne csússzon a kézben. Nem a könnyebbik fajtából való, az egész fémből készült, súlya 987 gramm, majdnem egy kiló. Lélegzetelállító. Ha pinája lenne, feleségül venném! – grimaszolt.
Ez volt az első pisztoly, amit „vett” magának. Dehogy vettem! Inkább csak „találtam” – húzza el gúnyosan a száját. Kivette a tárat, kibiztosította. Ellenőrizte a töltetlenséget, közben elmerengett: Azok voltak csak a szép idők – sóhajtott. - Akkor még ha eladtál valamit, pénzt is kaptál érte! Ha valaki nem tetszett, szétverted a pofáját. Ennyi! - a szánon lévő félkör alakú bemarást hátratolta a szánakasztó végéig, és kinyomta a szánakasztót. Nem kellettek a színjátékok, a megbeszélések, meg miegymás! - leemelte a csövét, - Meg kellene szereznem az engedélyt, mert ez így egy picit illegális. - majd a rugóvezetőt lehúzta a belső cső aljáról, és kivette. Hátrafelé kihúzta a rugóvezető csövet, - Nem az én bajom, hogy ezek a töketlenek a sittről szerzik a munkásaikat. - kivette a csővezető hüvelyt, és előrefelé kitolta a csövet. - Menj oda, nézz körül, csináld ezt, figyeld meg azt, és ha szétlövik a fejem, az csak járulékos veszteség! - kezdet ideges lenni. Fegyvert nem adnak, mert te azért mégiscsak priuszos vagy! - Már vagy egy milliószor végigcsinálta ugyanezt. Szépen kell bánni vele, mert még a végén a rossz oldalán sül el – gondolta.  
Markolatbiztosítója is van, amit ha nem nyomnak le, nem tudja a használó meghúzni a ravaszt. Ilyen és ehhez hasonló biztonsági dolgokkal van ellátva. Nem tudsz lőni, csak hogy ha ez így van, az meg úgy. Ezzel is csak húzzák az ember agyát! – bölcselkedve elkezdte összeszerelni a pisztolyt. - Aki nem tud bánni a fegyverrel, annak egyszerűen ne adjanak a kezébe, ennyi - gyorsan dolgozott. - Aki pedig tud lőni, és akar is, mert tegyük fel szüksége van rá, hogy ezzel megvédje valaki életét, vagy a sajátját, hamarabb patkol el, minthogy megtudná húzni a ravaszt! Felesleges késleltetés. Dehát, ilyen ez a mai világ. Letette az asztalra, kész.

Még aznap délután éppen a megbeszélésre igyekezett, amikor a főnökével találkozott a házban.
-    John, várjon egy percet, szeretnék kérdezni valamit öntől – állította meg. – Mondja, hisz maga a szellemekben?
-    Tessék?
-    Hogy hisz-e abban, hogy az embereknek lelkük van, amely sokkal tovább él a testi élettől.
-    Hát én... – forgatta a fejét ide-oda
-    Kár, pedig hinnie kellene – mondta szomorúan Linda, majd tovább ment, ő pedig folytatta az útját a másik felettese felé.

Este korábban ért a másik munkájába, így még az első kuncsaftja előtt ideje volt egy hátrányos helyzetű fiatal hölgyet boldoggá tenni. Ő azt állította magáról, – dehogy állította, hiszen néma – hogy egy balesete végett, ki kellett operálni a hangszálait, így nem tud beszélni.
Fogadást kötött Borissal, hogy a nő hazudik, és szerinte nagyon is megvan neki mindenje ahhoz, hogy egy hangosat ordítson. A pultos viszont biztos volt abban, hogy a nő igazat mond, hiszen már majdnem egy éve ismeri, és még egy hangot sem adott ki.
-    Hol a selyemfiú?– kérdezte Jerry, aki inkognitóban – vagyis fegyver nélkül – járkált a bárban, hogy ellenőrizze az alkalmazottak munkáját. - Itt van egyáltalán, vagy már megint késik? Látta valaki? 
-    Itt van, én láttam, - szólalt meg a pultos - de most éppen nem ér rá. Öhm... el van foglalva, türelem.
-    Mégis mi a szart csinál? – kérdezte az öreg dühösen.
-    A klotyóban reszeli azt a néma bigét – mutatott a hüvelykujjával a toalett felé, ahonnan egy női hang hallatszódott: Oh, igen! Csináld! Igen! Igen!
-    A némát, mi?
-    Eddig az volt... hú, tud a fiú!
Temető

„A temetők a nagy népszerűség ellenére a legmagányosabb helyek a világon.”
John Ajvide Lindgvist   

Két hónappal az előtt, hogy Zackery Maldoy ügynök elkezdett dolgozni kertészként a Leichtner házban, éppen szerda volt és szitált az eső. Nem nagyon csökkent a hőmérséklet a téli időszakhoz képest, de azért az emberek jobban felöltöztek a zivatar miatt. Mindenki esernyővel járkált a nagyváros utcáin, vagyis inkább siettek, hogy minél előbb fedél egyen a fejük felett. Kivéve egy férfit, aki egész nap a város temetőit járta. Keresett valakit, de sajna nem tudta, hogy hová temették el, viszont biztos volt benne – vagy legalábbis remélte -, hogy tisztességes temetése volt.
Már teljesen elázott, a ráeső víz lefelé csorgott az arcán. Egy csokor dália volt a kezében, amely már lassan szétesőfélben volt. Ez a kedvenc virága, az „ősz királynője”, ahogy emlegetik – gondolta. Órákig járt utána, míg végül sikerült találnia egy virág boltot a külváros piacán. Elég sokat fizetett érte, de reméli, hogy tetszeni fog neki. Miket írkálsz? Hiszen hulla! Ő már biztos, hogy nem adja a tudtomra, hogy tetszik-e neki vagy sem! – javít ki dühösen. Ez az érzéketlen viselkedése érthető, hiszen egy olyan embert vesztett el, aki nagyon közel állt hozzá, és nem lehetett vele, amikor bekövetkezett.
Azon töprengett, hogy feladja az egészet. Mérges volt, mert egy ilyen szentimentális hülyeség miatt – ami az egész napját elveszi -, ázik és tanácstalan. Nem tudja merre menjen. Az biztos, hogy nem fogom még egyszer körbejárni az egészet! Kopog a szemem, és nemsokára az adagom is fog kelleni – gondolta. Igen, szúrta magát. Egyszerűen hiányzott neki, azzal sokkal gyorsabbnak, jobbnak érzi magát. Nem csak érzem, úgy is van – javít ki gondolatban. Hát akkor úgy van – adom meg magam.
Megállt a temető közepén. Már döntött, hazamegy. Balra fordult, és akkor látta meg. Végig ott állt a keresett sírhely előtt, mintha valami nem evilági állította volna őt meg pont ott. Vagy talán az, aki ott fekszik – jutott eszébe, majd megrázta a fejét. Nem szellemek nincsenek!
Az egyszemélyes síron csak egy fa kereszt volt. Rajta név és évszám: N.Dawntos 2013. Sóhajtott egy nagyot, behunyta a szemét és visszagondolt az együtt töltött évekre. Nem így képzelte. Hogy lehet ez ennyire nehéz? – töprengett, majd levegőt vett, száját nyitotta, mintha mondani akarna valamit, de nem sikerült. Egy hang sem jött ki a torkán. Letette a kereszt elé a kezében lévő csokrot és hazament.

A Leichtner házban a gyerekek újra a nagymama meséjét hallgatták. Érdekelte őket, mert ugyanazt a történetet idővel fokozta. Például, amikor arról beszélt, hogy mennyi fiú udvarolt neki, először kettőt mondott, de egy hónapra rá már négyen voltak, később pedig hatan, most már több mint tízen.
-    Én nem értem, hogy mi az az izé, amit annyira emlegettek! – kezdte megint az öreg hölgy. 
-    Az internetről beszélsz nagyi? – kérdi Vivien.
-    Az én időmben még az ilyenek nem is kellettek. Ha írni akartunk valakinek, akkor azt a kezünkkel tettük és postán küldtük el. Ha képet is akartunk küldeni, az is elfért a borítékban - vallotta Veronica.
Vivien és Rj csak egymásra nézve kuncogtak. Nem először hallják ezt a fogadott nagymamájuktól.
-    Most meg már mindenhol csak az a faszbuk! Mi a fene az? A tévében is minden reklámban az van, hogy megtalálható a faszbukon. És akinek nincs faszbukja az már nem is él, vagy mi? – kelt ki önmagából az idős hölgy.
A két fiatal pedig szinte dőlt a nevetéstől. Emiatt nem tudták neki elmagyarázni, hogy mi is az valójában.

John szombat reggel öt órára ért haza. Sietnie kellett volna a szobájába, - ezzel tisztában volt - de a gyorsulása most egyenesen arányos a hangjával. Ha fut, hangosabban jajgat. Próbálta visszatartani, de minden levegővételnél belenyilalt a kín a mellkasába. Nem akarta felkölteni a ház lakóit. Lassan járt, egész teste megtört az éjszakai – hát igen, nem kellett volna – balhé után.
Az történt, hogy ő már elfoglalta helyét másodállásában, és Matt Wettersként éppen az egyik kuncsaftjára várakozott. Hirtelen az egyik – eléggé ittas - vendég felismerte benne a kertészt a Leichtner házból. Ő tagadta, hogy köze lenne egyáltalán ahhoz a házhoz, hiszen nem is járt még soha arra. Biztos, csak hasonlítunk, mondta. De a fickó csak nem engedett. Azt az utasítást kapta a fülébe, hogy ignorálja. Úgy is tett.
A pacák akkor lépte át a határt, amikor elkezdett kötekedni. Hogy milyen jó dolga van neki, hogy nappal füvezik, este baszik, majd az egyik pincérnőt prostinak hitte, és elkezdte molesztálni. Ő pedig – ó, az a jó szívem fog egyszer a sírba vinni! - nem a fickót hagyta figyelmen kívül, hanem az utasítást. Kiállt a pincérnő mellett, – mellesleg Lucynak hívják – mire a részeg verekedést kezdeményezett. Persze nem hagyhatta magát, betörte a pacák orrát. Akkor jöttek a betépett haverjai. Nem kellett volna kiállni négy ellen - ismerte be végül.
Bement a konyhába, kivett a fagyasztóból valami hideget. Nem tudta mi az, csak remélte, hogy nem fog kelleni. Ha felolvad, majd visszateszem – gondolta. - Nekem most nagyobb szükségem van rá.
Száján felszakadt a korábbi sebe, a bal szemén óriási monokli, két bordája megrepedt. Az orvos helyretette az eltört orrát, leragasztotta. Mondta, hogy a szeme körül fel fog dagadni, és be is kékül majd. A főnöke a fejmosás mellé még egy adag arcfestéket adott neki, sőt felajánlotta azt is, hogy elküldenek hozzá egy kozmetikust. Fő a kinézet!
Maldoy visszautasította. Nem akarta, hogy egy kislány átszökjön a Leichtner ház egyik szobájába, csak azért, hogy őt kisminkelje. Meg tudja ő azt csinálni egyedül is. Erre is kitanították. Inkább szabadságot kért. Helyre kellett tennie magát. Tele volt kék sebekkel. 
-    Engedély megadva három napra! Visszamehetsz, de ne felejts jegelni! Megértetted?
-    Jól van, oké – mondta, és lassan sikerült felhúzni magára a felsőjét.
-    Kiveheted a füledből az adóvevőt, de kedd reggel jelentkezz! Ha nem teszed, akkor mi keresünk meg téged, – figyelmeztette a hadnagy – és mész vissza a tudodhova!   
-    Oké, jól van! Mentem. Jó éjt! – mondta, majd kiment az épületből. Útközben még ideiglenesen „kölcsönvette” az egyik munkatársa napszemüvegét. Senkit sem akart sokkolni a látványával.
Ahogy beért a szobába, magára zárta ajtaját. Kivette az ágy alól a dobozát, szúrt, majd lassan levetkőzött, és úgy ahogy volt – körülményekhez képest sajnos sokkal lassabban - „bedőlt” az ágyba. Úgy érezte, egy hétig is képes lenne aludni. Fájdalomcsillapítót adhattak volna, nem kozmetikumokat! – jutott még eszébe, majd elaludt.

John nem ment le reggelizni. Ilyen még nem fordult elő. Linda először úgy gondolta, hogy talán csak sokáig alszik. Mégiscsak szombat van. Miért kellene neki is korán kelnie a hétvégén? – nyugtatta magát. Olyan is lehetséges, hogy este elment valahová meginni valamit. Megérdemli, hogy szórakozzék – ismerte el -, talán meg is ismerkedett egy lánnyal, és esetleg nála töltötte az éjszakát – kontrázott saját magára.
Lassan már ebédidő, és a kertésze még mindig nem jelent meg sőt, nem is mondta, hogy el akart volna utazni valahová. Ezért hát felment a szobájához. Kopogott, és – tudta, nem illik – de hallgatózott is. Azonnal elpirult, amikor csak nyögéseket hallott.
Te jó ég! Felhozott valakit magával! Ez azért már mégiscsak sok! Nem mondta meg neki Jean, hogy tilos bárkit is a házba hozni? – öntötte el a méreg. Gondolkodott, hogy most benyisson-e, vagy várja meg amíg végeznek.
Én vagyok a ház ura, és a házam nem kupleráj! Azonnal kirúghatnám ezért – győzte meg végül magát, és amilyen dühös volt, olyan vehemenciával tárta ki az ajtót maga előtt. A látvány viszont meglepte. 
-    Azt a teremburáját! – szorította kezeit a szája elé. - Mi történt magával? – kérdezte a szoba lakóját, aki az ágyán ült, és éppen a fürdőszobába igyekezett.
Haja kócos, szemén napszemüveg, orra leragasztva, ajkain alvadt vér, a mellkasa pedig bekötözve. 
-    A szívrohamot hozza rám! – szólt John morcosan, miután felismerte a másik főnöke hangját. 
-    Ki bántotta? Bejött valaki ide, vagy maga volt valahol az este? Hívom a rendőrséget – mondta, majd elindult kifelé a szobából.
-    Nem kell! Csak... elestem – nyugtatta Lindát. - Orvosnál is voltam. Látja, be vagyok kötözve. Minden oké, csak... au – mondta miközben felállt.
-    Csak mi? Mi történt? Honnan esett le? Úgy néz ki, mintha végigment volna magán egy busz!
-    Türelem, most nekem el kell mennem a...
-    Várjon, segítek! – mondta hirtelen, majd odarohant hozzá, és megfogta a karját. 
-    Au, ez fáj! Óvatosan. Ne, ne inkább ne nyúljon hozzám! Biztos, el akar kísérni a mosdóba?
-    Persze, segítek ahogy csak tudok – mondta Linda.
No, persze, még a farkam is fogni fogod, amíg dobok egy sárgát, igaz? – tette fel magában a költői kérdést a kertész.
-    Minek ez a szemüveg, nem süt a nap – és azzal egy mozdulattal lerántotta Johnról. - Szent ég! Hát ez feldagadt! Hol van a bal szeme? Erre kell valami fagyos!
-    Au! Tudom, hoztam, de már elolvadt. Jó ötlet, menjen inkább, és hozzon jeget.
-    Rendben, igaza van. Itt hagyhatom magát? Nem fog elesni?
-    Mi ez itt? – toppant be Vivien. – Anya, mit csináltok?  
Oh, bazdmeg! Jöjjön ide az egész ház! Üljenek körbe, és előttük fogok hugyozni! – gondolta John. -  Leszarom, ha menni kell, menni kell! – lassan bevánszorgott a fürdőbe. 
-    Hát, ahogy látom rendesen megruházták! Mi történt? – kérdezte Vivi mosolyogva.
-    Azt mondta elesett – válaszolt Linda, amikor elkezdte felszedte John elhajigált ruhadarabjait, amiket összehajtogatott, miután bevetette az ágyát.
-    Ja, és te ezt el is hiszed, nem? – mondta gúnyosan Vivi.
-    Miért kételkednék a szavában?
-    Húha, elég sokat ivott az éjjel, – kommentált újra, ahogy meghallotta a fürdőszobából kihallatszódó csobogást – már vagy két perce pisál!
-    Hogy beszélsz? Menj innen, és hozz egy kis jeget, rendben?
-    Miért nem kéred meg Jeant?
-    Jaaaj, azt sem tudom, hogy hol van jelenleg! 
-    Itt vagyok asszonyom, az ajtóban – válaszolta a lakáj.
-    Remek! Kérem hozzon jeget a kertész számára!
-    Persze – mondta, majd elment.
-    Húha, milyen szexi! – szólt Vivien fülig érő szájjal, amikor meglátta a csillogó selyem inget. – Nem tudtam, hogy ilyen csillámot használ.
-    Add azt ide! – vette ki a kezéből az anyja. – Ez nem a mi dolgunk. Az ember azt csinál a szabadidejében, amit csak akar! 
-    Ezt nézdd! Ebben vajon mi volt? – kérdi a lány amikor a kertész nadrágjának a  zsebében egy kibontott csomagot talált – Du.... – kezdte olvasni - alig lehet kivenni, úgy el van tépve, – mondta – de van benne egy x is!
Linda is odapislantott, és azonnal tudta, mi az. El is pirult, mert amit Vivien a kezében tartott az egy óvszer csomagolása volt.
-    Teszed azt le, de rögtön, és mars kifelé a szobából! – kiáltott Vivienre, és kikapta a kezéből az eltépedt papírt.
-    Oh, - lepődött meg a kertész kijövet a fürdőből – mit csinálnak a holmimmal?