Rats Darn

1.
Kipöcköltem egy cigit a dobozából, és a számba dugtam. Előhúztam egy öngyújtót, és sietve meggyújtottam a mentolos cigi végét. Lassan, kiélvezve a füstöt, beleszívtam. Behunytam a szemem, és egy pillanatra elfelejtettem hogy egy tetves kisvárosban ücsörgök apám horgászboltjában. Valahol messze jártam túl a Rats Darn-i hegyeken, túl a Stifle folyó bűzlő partjától, túl Rats Darn minden mocskos kis zugán. Kinyitottam szinte fekete szemeimet, és kifújtam a füstöt. Az olcsó linóleum padló már szinte a földig lekopott, az ócska fa pultot és ajtófélfákat szitává ették a szúk, az egykor fehér falak feketéllettek a penésztől, a kirakat és az ajtó üvege ragadt a sokéves piszoktól, az ajtó fölötti kis rézcsengő pedig rozsdásan nyikorgott, ha valaki esetleg néhanapján betette a lábát a boltba. A nap sápadt fénye bágyadtan világított be a piszkos ablakokon. Régen volt vidám hely Rats Darn.

A várost 1826-ban alapította meg egy Rats Darn nevű alak. Bandita volt, ostoba léhűtő az elbeszélések alapján. Apám íróasztala fölött volt kint róla egy furcsa, festményszerű kép. Régebben sokat kérdezgettem apámat miért nem megyünk el a városból, de erre mindig megcsóválta a fejét, és fel sem nézett rám az újságból. Amikor még kölyök voltam, soha nem kaptam válaszokat. Mindig azt hallottam, hogy az okos gyerek nem kérdez, csak hallgat. 10 évesen végül megfogadtam végre ezt a tanácsot, apám nagy örömére, és nem kérdeztem, csak hallgattam. Anyám igazán jelentéktelen asszony volt. Mindenben apám utasításait követte, akár egy szolga. Apám annál keménykezűbb, és határozottabb. Mindig is sajnálta hogy nem két fia születet. Davelgh a nővérem, férjével és iker lányaival lakott egy nagy házban Doom egyik külkerületében, Sear-ban. Davelgh mindig is csendes volt, és fegyelmezett. Én határozott, erőszakos, és idegbeteg. Szerettem, ha minden úgy történik ahogyan elképzeltem. Soha nem mondtam Davelgh-nek hogy szeretem s felnézek rá, de én tudtam hogy így van. Mindenhova követtem, de úgy csináltam, mintha én lennék a vezető. Amikor anya meghalt, én 11 éves voltam. Méhnyakrák vitte el. Apa egy könnycseppet sem ejtett a temetésén. Davelgh akkor 17 éves múlt. A temetés után apának esett hogy érzéketlen, és legalább egy könnycseppet ejthetett volna. Apa felpofozta, és azt mondta, hogy soha többet ne merje érzéketlennek nevezni. Ilyen volt az én családom.

Ahogy ott ültem, eszembe jutott, mi lenne ha most fognám maga és elfutnék. Senki se állíthatna meg. És akkor örökre megszabadulnék Rats Darn fojtogató légkörétől, romlott szagától, tömény levegőjének hányinger keltő ízétől. Életem során szinte mindennap gondoltam arra hogy elmegyek. Leemeltem a lábam a pultról, és elnyomtam a csikket. Leszórtam a földre a hamusba összegyülemlett hamut, és széttapostam bakancsom sarkával. Ez a folt még egészen frissnek látszott a többi egybemosódó, szürke volt mellett. Visszatettem a hamust az asztalra, és kipillantottam az ajtón. Apám közeledett, kezében egy csavarhúzóval. Napcserzett arca komoran nézte a mocskos üveget. Belépett az ajtón. A csengő fáradtan nyikordult egyet.
- Le kéne mosni az ablakot, és a linóleum csere sem ártana - mondta köszönés helyett.
- Ha már itt tartunk, az egész helyet lebonthatnánk. Egyébként szia - feleltem szórakozottan pörgetve ujjaim közt egy újabb cigit.
- Ha így fojtatod, a rák visz el mint anyádat - nézte kék, átható szemeivel a kezemben lévő cigit, és ledobta a csavarhúzót a pult melletti székre.
- Mindenkinek kell egy szenvedély. Kinek ez, kinek az.
- Igazad lehet - mondta csendesen, és leült egy mellettem lévő székre. A kis fa tákolmány fájdalmasan nyikordult egyet, pedig apám igazán nem volt több 80 kilónál.
- Nézd, apa. Nekem most mennem kell, de ha akarod máskor is vigyázok a boltra .- álltam fel fürgén. Kabátom zsebébe mélyesztettem a cigis dobozt, és felkaptam olcsó, fekete
hátizsákomat.
A vállamra akasztottam, és nyomtam egy puszit apám ráncokkal barázdált arcára. Elindultam az ajtó felé. Tudtam, hogy apám megállít majd és ad valamennyi pénzt.
Nate! Figyelj. Tudom, hogy most nem állsz túl jól anyagilag. Nekem a bolt hoz némi bevételt, de nem túl sokat. Azért persze tudok adni egy kicsit. Ha van, mindig adok… - mondta. Kezét szakadt horgász kabátjának egyik zsebébe mélyesztette, és a kezembe nyomott 1200 dollárt. Néztem egy ideig a pénzt, aztán elmosolyodtam.
- Nem kell, apa. Majd megleszek valahogy - és visszaadtam neki.

Hátat fordította, és kiléptem a szürke Rats Darn egyik kis utcájára. Apám boltja nemigen tűnt ki a sok elhanyagolt kis bolt közül. Talán egy bolt volt, ami még elhanyagoltabb volt a többinél. Az utca legvégén volt, nem messze a különös Rats Darn-i erdőktől. A Rats Darn-i erdők voltak messze a legkülönösebbek. Sok legenda és ostoba kisvárosi pletyka született az oda betévedő, és soha elő nem kerülő gyerekekről, favágókról, és vadászokról. A szél bele-bele kapott a fák égig érő lombjába. Megborzongtam, és nem csak a hűvös szél miatt. Az erdő sejtelmesen sötétlett, és eszembe jutott egy réges-régi eset, amióta én is utáltam odamenni. Összébb húztam a kabátomat, és elindultam az ellenkező irányba, a Outside Road felé. Ott dolgoztam egy kisebb Supermarket-ben.

Megnéztem a karórámat. Fél tizenegy. Hosszabbra nyújtottam a lépteimet. Rats Darn-ban mindenki ismerte a másikat. Ezért is utáltam ott élni. A szél csípősen borzolta barna hajamat, és kimarta a bőrt a kezemen. Alig 2 perc múlva odaértem a boltba. Hátra sétáltam a személyzeti bejárathoz, nagy szürke vas ajtó volt, és pattogósan nyikordult egyet, ha az ember kinyitotta. A folyosó hosszú volt, és radiátor egy sem. A kemény betonfalak hideget árasztottak magukból, a lámpák neonfénye szembántóan vibrált. Összehúzott szemekkel megdörzsöltem az orrnyergemet, és belöktem az öltöző ajtaját. Igazából csak egy fehér köpenyt, egy zöld kötényt, és zöld sapkát kellett a ruhámra kapnom. Levettem a kabátomat, aztán bedobtam a szekrényembe. Felvettem az „egyenruhámat”, és bezártam a szekrény kissé már viseltes vasajtaját. Hentesként álltam a pultnál napi 8 órát, és vagdostam fel a májat, csirke szárnyat, marha lapockát, és egyéb húsféleséget, 12 dolláros órabérért. Így hetente 480 dollárt kerestem. Kb. két és fél hét alatt kerestem meg azt, amit apám a kezembe nyomott. De én visszautasítottam. Nem akartam rajta élősködni. Szükségem lett volna arra a pénzre, de azt magam is össze tudtam gyűjteni. Végig sétáltam a folyosón és benyomtam a hentes pult mögé nyílódó ajtót.

- Nate! Már megint késtél 17 percet - vigyorgott rám Caleb. Pimasz arca volt, kisfiús, vörös haja az égnek meredt, arcán tömérdek szeplő, nagy kék szeme mindig vidoran csillogott. Ő volt az egyik legjobb haverom. Hazel a másik. Ő egy turista házban dolgozott, a Rats Darn-i Rude csúcs közelebbi oldalán. Volt egy gagyi kis dzsipje, amit minden nap felerőltetett a köves talajon, a turistaházig. Néha minket is elvitt vele sátorozni. Ahogy kinyitottam az ajtót megcsapott a nyers hús és a vér szaga, ami néha még most is elborzaszt.
- Apám boltjában voltam - vigyorogtam rá. Kezet fogtunk. Caleb magas volt de alacsonyabb nálam, jófej, és humoros. Mindenből tudott viccet csinálni, és még akkor is mosolyogott amikor 7 éves korában eltört a lába. Az apja elhagyta őket, amikor Caleb 12 volt. Hazel volt az elkényeztetett egyke, de amikor kellett mindig ott volt nekem és Caleb-nek. Minden poénban benne volt. Magasabb volt Caleb-nél, nálam azonban még mindig nem. Fekete haja, szürke szeme, és rendívül nőies keze volt, ami miatt sokat szívattuk.
- Adott zsetont? – kérdezte Caleb.
- Nem. És utálom a zseton szót - feleltem, és a pult mögé álltam.
- Nem akartál, vagy nem is adott? Mert tudod nem mindegy - nyaggatott tovább Caleb.
- Nekem mindegy drága barátom. Most pedig szeretnék dolgozni - mormogtam.
- Milyen nyűgös ma valaki! – húzta fel az orrát Caleb, aztán mellém állt, és kiszolgálta Mrs. Hall-t. Mikor elment a nyanya, Caleb-hez fordultam, és bocsánatkérően elmosolyodtam.
Bocs haver csak ma rossz napom van.
- Nem gond - rázta meg a fejét Caleb. Aztán megbökte a vállam, és észrevétlenül egy csaj felé bökött. – Már napok óta bámul téged az a spiné! Miért nem hívod randira?
-Nem jön be - vágtam rá egyből. Én is észrevettem a lányt, de tényleg nem jött be. Szőke haja volt, zöld szeme, és hegyes orra. Mint egy egérnek.
- Ma délután jössz Hazellel meg velem horgászni a folyóhoz? – kérdezte Caleb.
- Aha, asszem ráérek - bólintottam egyet.
Miért? Miért nem érnél rá? – kérdezte kíváncsian Caleb. Szeretett beszélni.
- Nem tom. Úgy volt hogy jön Davelgh meg a hülye családja, és apám szerint illene ott lennem.
- A nővéred? Kíváncsi lennék rá…
- Túl idős hozzád - vágtam rá gonosz mosollyal.
- Jaj, nem azért! Csak mert rég láttam - röhögött Caleb, és a vállamba bokszolt.

Utáltam Davelgh férjét, és a kisebbik lányát Alicet. A férje Brad, mindenbe beleszólt, okoskodott, és nulla humorérzéke sem volt. Alice pedig egy elkényeztetett, anorexiás csitri volt. Az idősebbik iker, Anna okos volt, és tehetséges a zenében. Davelgh nálam 6 évvel idősebb, akkor 26 éves volt. Mikor véget ért a műszakunk, Calebbel elindultunk az öltöző felé.
- Apád mostanában kissé gondterheltnek tűnik… - jegyezte meg csendesen.
- Ja, a hülye boltja miatt. Mondtam neki hogy le kéne bontani, de baszott rám figyelni. Jófej volt, akart adni pénzt de nem fogadtam el .- mondtam miközben lekaptam a szar, fehér köpenyt magamról.
- Mennyit? – kérdezte Caleb.
- 1200-t.
- És nem fogadtad el? Hülye vagy haver? Annyi pénzt mi három hétig gyűjtögethetünk! Az én anyám soha nem adna ennyit - mondta hevesen, és mérges grimaszt vágott. Elmosolyodtam.
- Tudom. De én már kirepültem, nem úgy mint te .- közöltem vele elégedetten. Nem bántam meg hogy visszautasítottam a pénzt.
- Hahaha… - morogta. Szégyellte hogy nem bírja eltartani az anyját, és mérges volt az apjára amiért szarban hagyta őket.
- Bocs haver - veregettem meg a hátát, és aznap már másodszorra csaptam be a szekrény ajtaját. Elindultunk a hátsó kijárat felé. Caleb kinyitotta az ajtót, és gondterhelten meredt az egyre felhősödő égre.
- Basszus… Ebből ma sem lesz horgászás .- mondta kedvtelen hangon.
- Ne izélj! Majd átmegyünk Hazelhez. Tudod, a luxusvillájukba .- nevettem Caleb-re.
- Igaz, igaz… - mosolygott. Elindultunk az enyhén lejtő Grit Street homokos járdáján.

Bakancsunk alatt csikorogtak a szemtelen kis kavicsok.
- Caleb! Nate! – kiáltotta valaki. Calebbel kelletlenül összenéztünk, és megfordultunk. A buzgómócsing Mary Steel rohant felénk, kék blúza alatt meg sem mozdultak nem létező mellei.
- Szevasz Mary! Hát te? – kérdezte Caleb Mary kipirosodott arcát nézve.
- Huhh… csak annyit… akartam kérdezni, hogy huhh… megcsináltátok-e a cikket a horgászboltról - nyögte ki nagy nehezen. Hátra simított apró disznószemeiből egy tincset, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam- vagy inkább vicsorogtam –és titokban Caleb-re sandítottam.
- Nem. Nem is tudtam hogy megkértél ilyenekre - rázta meg a fejét Caleb, és felhúzta az orrát.
Fintorgásban és dumálásban verhetetlen volt.
- Kösz, srácok! Jövő héten lesz esedékes az általam szerkesztett Rats Darn Paper, és holnap után van a leadási határidő a nyomdának. Most mit tegyek? – kérdezte szemrehányóan, és egyben kétségbeesetten Mary.

Ha az ember jobban szemügyre vette, nem is volt olyan ronda olcsó szemüvegében, ócska ruháiban,és könyveivel, a természete azonban kiállhatatlan volt. Ahogy ott ált apró szemeivel, és gondterhelten meredt rám, kissé megsajnáltam. De ezt egyből elrontotta azzal hogy Caleb-re ripakodott.
- Caleb! Mi lenne, ha nem a mellemet bámulnád, hanem megpróbálnál segíteni.
- Drága Mary! Mégis mit bámuljak rajtad? – kérdezte Caleb szemét módon.
- Ha észrevennéd, hogy egy lány nem csak mellből, és seggből áll, talán a te segged is visszavándorolna a fejed helyéről! – kiabálta, és Caleb-hez vágta a kezében lévő könyveket. Aztán megfordult, és elsietett.
- És ezeket most hova tegyem? – kérdezte a porban heverő könyvekre mutatva.
Asszem könyvtáriak .- mondtam, és lehajoltam hogy felvegyem.
Túl bunkó voltam? – vakarta meg a fejét Caleb.
Ja, egy kicsit… Na jó, eléggé .- mondtam őszintén.
Szerinted bocsánatot kérjek?
Basszus Caleb, honnan tudjam? – kérdeztem most már kissé türelmetlenül. Leporoltam az egyik könyvet. A borítója madártej színű volt, kissé már szakadt. Nem láttam rajta könyvtári jelzést.
Ezt majd vissza kéne adnod. Meg a többit is .- jegyeztem meg.
Aha, majd te vissza adod! – mondta Caleb, és elszaladt.
Gyáva segg! Mary-nek igaza volt! Egy nagy segg vagy! – üvöltöttem mosolyogva. Aztán körbenéztem.
Újra egyedül éreztem magam. Egyedül a mocskos kisvárosban, ahol mindenki ismeri a másikat, és az ember legszívesebben fejbe lőné magát. Arcon csapott a folyó felől érkezű bűz. Ott volt a szennycsatorna, és a régi papír gyár oda eresztette a vegyszereket. Már vagy 20 éve megszűnt, de a víz még mindig sötét és zavaros volt. Soha nem értettem Caleb és Hazel miét jártak oda horgászni. Talán azért mert Rats Darn-ban ez volt messze a legérdekesebb elfoglaltság. Mary Steel is azért kezdett újságot szerkeszteni,hogy ne legyen egy újabb öngyilkos lány az Államokban. Habár néha úgy éreztem hogy Rats Darn-t senki sem ismeri, csak az aki oda született. Felvettem a maradék három könyvet, és elindultam lefelé a Grit Street-en. Bakancsom minden egyes lépésnél nyikordult egyet. Acélos felhőket sodort a szél az égre. Rats Darn-ban általában sütött a nap, nem is értettem mi ez a hűvös idő. De nem ám kedvesen, barátságosan, és meleget adóan sütött, hanem perzselően, tikkasztóan, és kellemetlenül élesen. Én a Pear Street-en laktam. Hosszabb utca volt, a vége már csak föld, hiszen keleten ez vezetett ki a városból. Rég nem járt arra senki, benőtte a méteres fű, a természet visszahódította. A házam inkább tákolmány volt mint ház. Egyszintes, apró konyha, hálószoba, WC, zuhanyfülke, nappali. Ez az utca volt a városban a legolcsóbb. Rats Darn-t én inkább falunak, mint városnak mondtam volna. 218-an lakták, és volt egy óvodája, egy iskolája. És még volt a gazdag negyed, ahol Hazel is lakott. Parterre Place. Eszembe jutott hogy rég nem gyújtottam rá. Előkotortam zsebemből a megmaradt 9 szál cigi egyikét, és a számba tettem. Aztán kivettem nadrágom zsebéből a kulcsomat, és kinyitottam az ajtót. Megcsapott a görény húgy, és az állott levegő szaga. Volt egy görényem Frenzy. Igaz fiú volt, így kissé lányosnak tűnhet ez a név, de illett rá. Ledobtam a kulcsomat a erősen használt dohányzó asztalra, és belevetettem magam kedvenc, szakadt fotelomba. Az asztalon állt egy kibontott sör. Felvettem, meglötyköltem, és felhajtottam. Elég meleg volt már, de jólesett a nap végén. Felvettem egy asztalon heverő öngyújtót, és megpöccintettem. Elmélkedve figyeltem ahogy a láng ide-oda táncol, ahogy a narancssárga fény melegíti az arcomat. Egyre közelebb hajoltam hozzá, aztán meggyújtottam a cigim végét. Visszadobtam az öngyújtót, és hátradőlve beszívtam a füstöt. Bakancsos lábamat feltettem az asztalra, és lehamuztam rá. Apámra gondoltam. Ő meg én, nem voltunk legjobb barátok. Szerettem a magam módján, és ő is engem a maga módján. Eldöntöttem, hogy inkább Calebbel és Hazellel megyek horgászni, mint hogy jó fejet vágjak Davelgh családjához. Fogtam a ragacsos vezetékes telefont, és tárcsáztam apám számát.
Igen? – szólt bele mély, csendes hangjával.
Szia apa. Nate vagyok. Csak szólok hogy nem megyek.
Gondoltam fiam .- sóhajtotta apa. Nem volt sem szemrehányás, sem düh a hangjában, csak beletörődés. Vágtam egy grimaszt.
Nem vagyok kíváncsi Davelgh béna családjára. Ha mégis kellenék, a folyónál leszek. Horgászni megyünk, szal kéne csali.
Jól van fiam. A boltban van elég. Azért örülnénk ha beköszönnél…
Szia, apa.
Szia, Nathan.
Elvettem a fülemtől a készüléket, és még néztem egy darabig. Aztán ledobtam a kanapéra, és kinézte az ablakon. A Pear Street-en, a kis tákolmányok szinte egymásba olvadtak. Mindegyikben csóró fiatalok, vagy öregek laktak. Az én szomszédomban élt egy öreg nő, Ms. Ilmer. Volt egy rohadt ugatós kutyája, Buksi. A görényem utálta, de nem is nagyon ment ki a házból. Akkor épp mellettem aludt a kanapén. Felemeltem, és a mellkasomra tettem. Aztán újra megfogtam, és kivittem az előszobába. Magamra ügyeskedtem a kabátomat, beletettem a zsebébe, és visszamentem a kulcsomért. Mikor kiléptem a házból megcsapott a hideg levegő. A szél bele kapott a hajamba, cibálta a fák lombját, és felkapta a port. A szemem könnybe lábadt. Frenzy mocorgott egy kicsit a zsebemben, aztán kidugta a fejét. Elmosolyodtam. Elindultam visszafelé, a Grit Street-en azonban elkanyarodtam a Crucial Street-re, onnan pedig Septic Road-ra. Ott lakott Caleb az anyjával, meg a húgával Heidi-vel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, és lassan cirógattam Frenzy bundáját. Elhajítottam a csikkemet, és rátapostam. Elsétáltam csaknem az utca végére, ahol Caleb lakott. Apró, kétszintes ház volt, hatszög alakú ablakokkal, a lehető legkisebb kerttel. Pár hervadt virág leledzett a kopottas kövekkel kirakott kis út szélén. Egy pillanatra megálltam a ház előtt, és beletúrtam a hajamba. Aztán elindultam a ház fehér ajtajához. Bekopogtattam.
Caleb! Nyiss ajtót kérlek! – hallottam tompán Mrs. Source hangját. Caleb sietős léptekkel jött, és kitárta a ajtót.
Mr. Foul! Maga mit keres itt? – kérdezte vigyorogva Caleb.
Eressz! – taszítottam egyet rajta, és mosolyogva beléptem a házba. – Jó napot Mrs. Source!
Szia, Nate! Örülök hogy újra látlak .- kiáltotta ki Mrs. Source a konyhából.
Érdekes. Még nem is látott meg, mert te itt vagy ő meg ott .- jegyezte meg tűnődve Caleb.
A nagy filozófus újra színre lép .- mondtam, és a hajába borzoltam.
Ne má’! Negyed órámba került, amíg rendesen kifésültem .- kiáltott fel.
Jajj, elnézést! Nem tudtam hogy ilyen amikor rendesen ki van fésülve… - mondtam arisztokratikus hangon.
Szemét…
Hoztam Frenzy-t is. Ha akarod, akár rád is uszíthatom…
Caleb szemében riadalom csillogott.
Elhoztad azt a dögöt is? El ne engedd, mert anya kinyír .- suttogta, és a konyha felé bökött ahol Mrs. Source egy régi dalt dúdolt.
Gyere menjünk .- ragadtam meg a karját. Caleb még gyorsan lekapta a kabátját, elköszönt az anyjától, aztán becsapta az ajtót.
És most hogy már kint vagyunk elengednéd a karom? – kérdezte kék szemeit érdeklődve rám emelve.
Ja, persze. Bocsi… - mondtam kissé szórakozottan. Azon gondolkodtam, talán nem kéne-e mégis benéznem apához hogy köszönjek Davelgh-nek.
Min elmélkedsz Master? – kérdezte Caleb.
Csak tod mondtam hogy jön Davelgh, és apa megkért hogy nézzek be. Nemet mondtam, de talán kéne…
Ahha… Mostanában kissé elhanyagolod apádat.
Tényleg, de nem tudom… Nem akarok olyan lenni mint ő. Olyan semmilyen…
Apád szerintem nem semmilyen, csak már fáradt.
Mi lenne ha nem az apámról beszélnénk? – kérdeztem Calebet türelmetlenül.
Ok, ok, de még belefér hogy meglátogassuk… - mondta, és felmutatta az óráját.
Jó. Nyertél… Master.