Próbatánc a csodával II.

Anyu este fél 7 körül ért haza rengeteg papírral és egy nagy adag kínai kajával a kezében.
- Szia kicsim, megjöttem! – kiabálta a konyhából. Én az ágyamon hasaltam és olvastam.
- Szia anya! – kiszaladtam hozzá és nyomtam az arcára egy puszit.
- Milyen volt az első napod? Kedvesek az osztálytársaid? – kérdezte mosolyogva. Nem akartam neki elmondani, hogy senki nem szólt hozzám, kivéve egy fiút a másik osztályból, akibe szinte első látásra bele lehetne szeretni. Csakhogy én nem szerethettem bele. Én gyakorlatias vagyok, nem a végzetesen romantikus, nem a „megláttam, rám nézett, hű elvesztem, nem kapok levegőt” típus.
- Jó napom volt. Kedvesek és segítőkészek. A délutáni órák elmaradtak, mivel az első napon még nincs tanítás. És neked milyen napod volt?
- Tökéletes. Tudom, hogy nem nagyon örültél a költözésnek, de az én oldalamról mindenképpen megérte. Ez egy nagyszerű állás. Érdekes és izgalmas, teli kihívásokkal. – kipirult az arca, ahogy ezekről a dolgokról beszélt. Erre volt már szüksége. Valami kihívásra. – Ja és képzeld – folytatta. - Bizonyos időközönként Brüsszelbe kell utaznom. Az Európai Parlamentbe. Hát nem fantasztikus? Én… az egyszerű kis képviselőasszony Brüsszelben. Már alig várom. Végre megcsillogtathatom nehezen megszerzett angoltudásom.

- És ilyenkor mennyi időre fogsz menni? És mikor kell menned először? – Kicsit megdöbbentem. Azt tudtam, hogy ez az új állása sokkal több felelősséggel jár, és talán kicsit befolyásosabb, is mint a régi, de azt nem tudtam, hogy ennyire.
- Előreláthatóan először két hét múlva, és egyelőre csak 7 napra. Lesz olyan, amikor több időre is… majd arra az időre hazajön Robi, de most tudod, a barátnőjénél van.
- Igen tudom, írt egy email-t hogy milyen volt az első napom. A Bocskaiból is írtak páran.
- Biztos hiányzol nekik… este van már nincs kedvem főzni, hoztam kínait. Illatos csirkét, meg szezámmagosat és zöldséges rizst. – Csendesen megterítettünk. Azt hiszem mindkettőnket kifárasztott ez a mai nap, bár amúgy sem vagyok nagyon szószátyárok. Anya nagyon sokat szenvedett, apa halála után, kicsit zárkózottabb is lett, valószínű ez az oka annak, hogy én sem vagyok az a nagyon beszédes fajta. Vacsora közben bekapcsoltuk a tv-t. Mindegyik csatornán ugyanazok a főzős műsorok mentek… az egyiken rajta hagytuk. Egészen úgy éreztem magam, mint régen. Nevettünk a vicces jeleneteken, kritizáltuk az aktuális szakács főztjét vagy éppen a rosszmájú vendégsereget.

Vacsora után közösen elmosogattunk. Általában mindig ez volt a közös programunk hétköznap és örülök, hogy ez itt is így maradt. Elfeledtette velem kis időre, hogy senki nem szólt hozzám aznap, hogy mennyire hiányzik a Bocskai, és hogy mennyire gyönyörűek Kőrösi Csongor szemei. Kicsit még néztük a tv-t, aztán elmentem lezuhanyozni. Imádtam a vizet… és a tusolásnak is megvolt a maga kis rituáléja. Kicsit hidegebb vízzel indítottam, aztán bőrömre kentem a tusfürdőt és forróra állítottam a zuhanyt. Jó sokáig áztattam magam, majd ismét langyosabb vettem a vizet. Tusolás után, az arcomat megmostam jéghideg vízzel. Aztán testápolóval bekentem magam, fogat mostam és tonikkal áttisztítottam az arcom. Belebújtam a pizsamámba, mamuszomba, készítettem egy bögre, forró teát, adtam egy jó éjt puszit anyának és még olvastam egy kicsit. Tizenegy óra fele aludtam el. Hajnalban ébredtem arra, hogy teljesen le vagyok izzadva és nagyon zaklatottan éreztem magam. Borzalmasat álmodtam, mindenféle magas fekete ruhás emberekről, akik azt mondták magukról, hogy ők maguk a halál küldöttei. A ruházatuk hasonlított az Angyalok városa című filmben lévő angyalokéhoz, azt az eltérést, hogy azok nem tűntek ilyen iszonyatosan ijesztőnek. Fél öt fele tudtam csak elaludni és fél hétkor már csörgött az ébresztő órám. Keserves volt az ébredés. Lassan kivánszorogtam a nappaliba.

Anya már a konyhapultnál ült és a kávéját iszogatta. Köszöntem, aztán beslisszoltam a fürdőszobába. Rosszul festettem… a szemeim alatt sötét karikák voltak és az arcom is elég beesett volt. Elég rosszul éreztem magam ahhoz, hogy azt mondjam, beteg vagyok, és nem akarok bemenni, de nem akartam már rögtön a második nap hiányozni. Inkább összeszedtem magam, letusoltam. Ettem egy kis müzlit, aztán felöltöztem. Az ablakból láttam, hogy a tegnapi esős idő után ma gyönyörű napsütés van odakint. Ez nagyon hiányzott. A szürke, rossz időtől depressziós leszek. Ránéztem az órarendemre. Délután háromig bent leszek… remek. Épp akkor indultam én is a suliba, amikor anya a munkába. Felajánlotta, hogy elvisz és én örömmel elfogadtam. A napsütéses idő ellenére, semmi kedvem nem volt tömeg közlekedni. Viszonylag hamar odaértünk, nyomát sem láttuk a rémhírként terjengő pesti dugónak. Anyu kitett a suli előtt.

- Legyen szép napod kicsim! – bíztató mosolyt küldött felém.
- Neked is anya! Jó munkát! – visszamosolyogtam és bementem a suliba. Természetesen elfelejtettem előkészíteni a diákom, így kotorásztam egy fél órát mire megtaláltam. Lecsekkolta a gép, elmartam egy térképet a porta előtti asztalkáról és elkezdtem keresni a 18-as termet. Irodalom óra volt az első… mindig is az irodalom és a francia volt a kedvenc tantárgyam és kíváncsi vagyok itt is úgy fogom-e szeretni. A tanárnőt Herba Klárának hívták. Fogalmam sincs miért, de a neve alapján egy alacsony vénkisasszonyra asszociáltam. Egész könnyen megtaláltam a termet. Leültem a harmadik padsor, középtájon lévő padjára. Tökéletes lesz itt nekem. Előpakoltam a könyveim és épp be akartam üzemelni az ipodom, amikor egy lány hang csendül mellettem.
- Szia! Leülhetek ide melléd? – felnéztem, és ugyanaz a gyönyörű, vörös hajú lány nézett rám vissza, akit tegnap Csongorral láttam. – Persze, csak ha nem bánod – folytatta kissé zavartan.
- Nem, persze, nyugodtan ülj le – tértem magamhoz első ámulatomból. – Örülök, hogy végre valakit érdeklek – tettem hozzá.
- Miért? Értesüléseim szerint tegnap is hozzád szóltak – mondta mosolyogva, nekem meg a gyomrom nagyon bukfencezett. Na, most ugrik a majom a vízben. Nyilván látta tegnap, hogy Csongor lekísért tegnap a tornaterembe, és most tudatosítani akarja bennem, hogy esélytelen dolgokról ábrándozom, vagy csak szimplán ki akarta deríteni, mit beszéltünk. – Azt hiszem, értem miért vágsz ilyen furcsa arcot. Kőrösi Lilla vagyok, Csongor ikertestvére. Érdekes, igaz? Nem is gondolná az ember, hogy ikrek vagyunk. – Ledöbbentem. Testvérek? Ráadásul ikrek? Ez… hihetetlen. – Szóval, muszáj volt melléd ülnöm. Meg kell tudom, hogy ki az a lány, akiről tegnap egész este a bátyám áradozott.

- Micsoda? Rólam áradozott?
- Igen… hogy aranyos vagy és szép. Még sosem beszélt így senkiről. És miközben beszélt, elpirult… szóval teljesen megkergült. És ez nagyon jó. De ez maradjon köztünk, mert ha megtudná, hogy elmondtam neked, megölne az tuti. Kár, hogy ő már nem fért bele ebbe a magyaros csoportba. Bár a tanárok nem is nagyon szeretik, ha egy csoportba vagyunk. Mintha hasonlítanánk. – Tette hozzá nevetve. Nagyon hasonlított a mosolyuk. És most ahogy látom, a szemük is egyforma. Ebben látszik, hogy testvérek. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak… ez az egy mondta visszhangzott a fejemben: „egész este… áradozott.” Rólam. Ezt… nem tudom elhinni.
- Hűűű… - nyögtem ki végül. – Hát most nagyon megleptél… nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy ilyeneket mondjanak rólam… de ez most… most furán venné ki magát, ha én is elkezdenék neked ódákat zengeni a bátyádról… mert hát ő eléggé nagy hatást gyakorolt rám… főleg azzal, hogy amikor a legszerencsétlenebbül éreztem magam, ő odajött és segített. – „és azzal a hatalmas nagy csillogó szürke szemével, meg azzal az elképesztően vonzó arcával.” De ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Huhuhuhúúú… mi lesz itt kérem szépen? Na, de én nem is mondok semmit tovább. Majd alakulgatnak a dolgok itt köztetek. Remélem. Nagyon megérdemelné már Csongor, hogy jól alakuljanak a dolgai. Sok mindenen mentünk keresztül, de rendeződni látszanak a dolgaink. – arca egy pillanatra elsötétült, aztán már csacsogott is vidáman tovább. – És mi van az ipod-on? Mit hallgatsz?
- Hát… ez most épp Quimby lett volna. De amúgy Kowalsky meg a Vega, Kispál és a Borz stb. stb.
- Jézusom, titeket az ég is egymásnak teremtett tesóval. Ugyanezeket hallgatja. Sőt még én is, de itt nem én vagyok a lényeg. Voltál már Kowalsky koncerten? Nem? Akkor feltétlenül el kell majd egyszer jönnöd velünk, mi gyakran szoktunk menni. Csongor, az unokatesónk, a barátom meg én, és állandóan…

- Szép, jó reggelt kívánok! – szólt közbe egy középkorú hang. – Üdvözlök mindenkit a tanév első magyar óráján. Van valami változás a csoportban? – Herba Klára apró kis szemüveges nő volt, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Körbehordozta a tekintetét a csoporton és a szemem megállapodott rajtam. – Nocsak, egy új hal a tengerben. Állj fel és mutatkozz be! – Sose szerettem az ilyen erőltetett dolgokat. – Na, gyerünk. Neved csak van.
- Déry Sára vagyok. Hajdúböszörményből jöttem, a Bocskai István Gimnáziumból. – Elhallgattam. Mit tudtam volna még mondani? Hogy ki vagyok akadva, amiért ide kellett jönnöm? Ezt azért csak nem.
- Köszönöm ennyi pontosan elég lesz. – Mentett ki a helyzetből a tanárnő. Hányas voltál magyarból?
- Ötös, és fakultációra is jártam, emelt szinten szeretnék érettségizni, ha lehetséges.
- Itt minden lehetséges. A fakultációt minden csütörtök délután fél négyig tartjuk. Már a héten is lesz, úgy készülj, hogy lesz… nos, most hogy megismertük Sárit, visszatérhetünk ehhez a fantasztikus tudományághoz, az irodalomhoz. Az idei kötelező olvasmányokat a táblán találjátok, szeretnék még ezeken az első félévben túlesni, hiszen a másodikban már Damoklész kardjaként fog felettetek lebegni az érettségi, bár gondolom, már most is sejtitek, mekkora teher nehezedik a vállatokra. – Ahogy végignéztem a csoporton, mindent láttam a csoporton csak aggodalmat nem. Páran a füzetbe firkálgattak, egyik lány a körmét reszelte, a többiek meg csak igyekeztek nem elaludni. Egyedül a mellettem ülő Lilla tűnt lelkesebbnek a többieknél. – Látom kellőképpen beijesztettelek titeket – mondta Herba Klára cseppnyi iróniával a hangjában – akkor nyissátok ki a tizenkettedikes szöveggyűjteményt József Attilánál…

♦♦♦

A magyar órát még egy matek és egy történelem óra követte. A kettő között volt egy lyukas órám. Az angol helyén. Mivel szép idő volt, kiültem az udvarra olvasni. Minden annyira békés itt, az autók zaja sem hallatszik ide, pedig nem vagyunk messze a belvárostól. Lyukas óra után, a töri következett, de hál’ istennek itt sem erőltették annyira a bemutatkozást. Se matekon. És egyik órán sem futottam össze Csongorral vagy Lillával. Mikor kicsöngettek elindultam a kantin felé, vettem egy nagy szelet pizzát, meg egy almát és leültem az egyik távolabbi szabad asztalhoz. Épp elmélyültem olvastam egy könyvet, amikor Lilla odajött.
- Szia Saci! Nincs kedved átülni hozzánk? - Öten ültek egy asztalnál. Egy fiatalabb lány, egy helyes arcú fiú és Ő. Csongor. A lány és a fiú és kedvesen mosolyogtak felém, csak Csongor nem nézett fel és ez megzavart.
- Én… én… igazán nem akarok zavarni.
- Ugyan már! – nevetett – Ha zavarnál, nem hívnánk. Na, gyere, ne ülj itt magadban.
- Megyek, csak egy pillanat. - Táskámba raktam, a könyvem, az ipodom és Lillával együtt az asztaluk felé vettem az irányt. – Sziasztok! – Köszöntem az ott ülőknek. Lilla bemutatott az ott ülőknek.
- Ő Déry Saci az osztálytársam. Saci, ő Réka, az unokatesónk. Tavaly kezdett itt, tízedikes. – a kedves arcú, piszkosszőke hajú lányra mutatott. – Ő pedig András, a barátom. Tizenharmadikos, öt évfolyamos osztályba jár. – Andrásnak fekete haja, és egész helyes arca volt. Szépen mutattak együtt Lillával. – És ez a harmadik alak itt… azt hiszem, őt nem kell bemutatnom, hiszen tegnap találkoztatok. – Csongor végre felemelte a fejét és megeresztett egy halvány mosolyt. Megijedtem… talán ő nem is akarta, hogy ide üljek és ez most zavarta. De ettől függetlenül leültem közé és Lilla közé, a kör alakú asztalhoz. Elkezdtem enni az almám. Körülbelül 15 perce ültem ott. Lilla és Réka csacsogását hallgattam, közben András kérdezgetett a régi sulimról. Csak Csongor nem szólt egy árva szót sem. Aztán becsengetés előtt 3 perccel megszólalt.

- Saci, milyen órád a következő? – felpillantottam, és ahogy a gyönyörű szemei az arcomat fürkészték, teljesen kiszaladt belőlem az erő.
- Azt hiszem… rajz. – préseltem ki magamból és gyorsan előkerestem az órarendem. – Igen rajz, a kettes tanműhelyben, az osztályfőnökömmel, Fenyő Gáborral. – Gondolhattam volna, hogy egy ilyen hippiszerű egyén csak valamilyen művészeti tárgyat oktathat.
- Akkor akár mehetünk is együtt. A tanműhelyek, a suli háta mögött vannak és lehet, egyedül nehezen találnád meg. És én is pont oda tartok. Szóval menjünk… Fenyő nem haragszik, ha elkésünk, de azért nem egy perc, míg odaérünk. Fél háromkor végzek ma Lilla, ha gondolod, várj meg. – szólt oda a tesójának. – Gyere Saci, menjünk.
- Sziasztok! Örülünk, hogy megismerhettünk Lilla. – mondta nekem Réka és András.
- Én is örülök. Biztos találkozunk még! Sziasztok! – Egymás mellett lépkedve mentünk ki a teremből Csongorral. Ahogy órára mentünk, néha a karunk összeért és ilyenkor mindig feljebb és feljebb tornázta magát a vérnyomásom. Egy ideig egyikünk sem szólt semmit. Kicsit kínosnak is éreztem ezt a csendet, de Ő végül megtörte.

- Lilla mondta, hogy szereted a Kowalsky meg a Vegát. Lesz egy koncertjük hamarosan. Ha akarod… ha szeretnéd… eljöhetnél velem… velünk. A jegyek általában hamar el szoktak fogyni, de mi mindig megvesszük időben. Szóval nagyon örülnék, ha eljönnél. – az utolsó szavakba már belepirult.
- Ó… nagyon szívesen elmennék. Köszönöm a meghívást… majd szólj, ha megveszed a jegyeket. – Istenem… egy ilyen koncert… és Vele… ezt el sem tudom hinni.
- Persze szólok… és örülök, hogy eljössz velünk. – Ezt már akkor mondta, amikor odaértünk a tanműhely elé. Annyira magas volt, hogy fel kellett rá néznem. Ahogy ott állt velem szembe és nézett le rám… teljesen elveszítettem a fejemet a pillantásától. Fogalmam sincs, mi történik velem. Én soha nem akartam szerelmes lenni. Egyszer hallottam egy dalt… Kulka János énekelte és az volt a címe, hogy Ne menj el. 14 éves voltam és miután meghallgattam azt a dalt, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ez ennyire fájdalmas dolog és ennyire tud bántani, akkor én soha nem akarok szerelmes lenni. És most itt volt… sosem éreztem ilyet… megijedtem ettől az egésztől. Ennyi lenne az egész? Két nap és elvesztem… elkezdtem… gyakorolni a táncot a csodával.
Órákig tudtam volna még állni vele szemben és csak nézni, de már becsöngettek és elkezdődött az óra.
- Gyere Saci… menjünk. – Mintha azt láttam volna rajta, hogy neki is nehezére esik most visszazökkeni és nem itt állni időtlen időkig. De nem akartam hiú ábrándokba rángatni magam inkább követtem az épületben a kettes tanműhely felé. Kinyitotta előttem az ajtót. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire figyelmes legyen velem. Kinyitja előttem az ajtót, lesegíti a kabátom, kidobja helyettem a szemetet.

- Elnézést kérünk tanár úr a késésért! – kezdte rögtön a mentegetőzést – de miközben megmutattam Sacinak hol a terem, elbeszélgettük kicsit az időt.
- Semmi gond, a lényeg hogy itt vagytok. Ott van még két szabad szék, üljetek le oda. – Fenyő Gábor barátságosan mosolygott. Csongorral leültünk a két egymás melletti szabad kis rajzasztalhoz. – A mai, első rajz órán nagyon egyszerű feladatot fogtok kapni. Rajzoljatok le egy tárgyat a táskátokból. Lehet egy tankönyv, egy radír, egy notesz akármi. A lényeg, hogy valamilyen kreatív helyzetben legyen a papíron. Csengetésre legyetek kész, van kb. 50 percetek. Jó munkát! – Bármilyen tárgy a táskánkból… rögtön tudtam, hogy az ipodom választom. Két kéz fog lenyúlni a lap széléről és a tenyerében fogja tartani. Az egyik csuklóra rá lesz tekeredve a fülhallgató. Azt hiszem ez így jó lesz.
Rajzolás közben, figyeltem a mellettem ülő Csongort. Nagyon aprólékosan dolgozott. Szinte tökéletes munkát végzett. Egy apró tárgyat rajzolt... egy medálfélét, de lehet, hogy csak egy kis kabala tárgy volt.

Az óra utolsó 5 percében, mindenkinek elemeznie kellett a rajzát. Nagyon kíváncsi voltam a Csongoréra… hogy mit és miért azt rajzolta. De nem mondott róla, túl sok mindent… egy régi ajándék a medál és nagyon fontos neki. Látszott az arcán, hogy nem szeretne bővebben beszélni róla. Hamarosan kicsöngettek. Egymás mellett baktattunk vissza az épületbe. Szerettem volna rákérdezni az ékszerre, de volt egy olyan érzésem, hogy lezártnak tekintette az órán történteket, így inkább néma csendbe burkolóztam.
Az is kiderült, hogy a következő óránk már nem közös, de ettől függetlenül elkísért a terem ajtóig.
- Nem szeretném, ha eltévednél! – Mondta nevetve. – Jó délutánt. Holnap találkozunk. – Mélyen a szemembe nézett, és kisimította a hajam a szememből. Azzal megfordult, és eltűnt a folyosón a tömegben. Matek óra… a halálom. Amúgy sem vagyok belőle egy zseni, de a Csongorral töltött idő után még nehezebben ment. A tanár egy hosszú vörös hajú nő, hál’ istennek nem nagyon erőltette ezt a bemutatkozósdit, így leültem egy hátrébb lévő szabad padban, ahol nyugodtan elmélázhattam miközben jegyzeteltem az anyagot. Nem értettem azt, ami ez alatt a két nap alatt történt körülöttem. Mi történik? Egyáltalán mi ez az érzés? Sosem voltam még szerelmes, és nem tudom elképzelni, hogy valakibe 2 nap alatt teljesen bele lehessen zuhanni. De amikor Csongorra gondoltam, vele voltam más embernek éreztem magam. Ahogy rám nézett, ahogy hozzám szólt, azt éreztem, igenis én is számítok valamit. Furcsa, hogy egy idegen ember kedves ennyire hozzám. Olyannak tűnik ez az egész, mintha végre valakinek számítanék. Na de 2 nap alatt? 2 nap alatt nem történik csoda… én… én nem hiszek a csodákban… és félek is. Félek, mi van, ha tényleg szerelmes vagyok. Eddig csak filmeken láttam és könyvekben olvastam az igaz szerelemről… ha most hirtelen tényleg ezt érzem, akkor valószínű ennek meg kell majd ismernem minden gyönyörét és fájdalmát. És én nem akarom, hogy fájjon… muszáj elfojtanom magamban ezeket a kezdeti érzelmeket, mielőtt valami olyasmit tennék, amit én is megbánok…