Préda és vadász

Még élénken élt bennem az emlék. Tudtam, hogy ezúttal nincs esélyem. Túl sokan voltak. És mind a véremet akarta. Ismertem a fajtájukat. Kiskorom óta újra és újra szembekerültem velük.
Bár napközben úgy néztek ki, mint bármelyik másik közönséges ember, az évek alatt megtanultam felismerni őket. Hogy honnan, nehéz lenne meghatározni. Valahogy máshogy csillogott a szemük. Különösen a jobb szemük. Talán ezért is hordtak vadászat közben kötést azon a szemükön. Mindegyikük, kivétel nélkül. Próbáltam utána olvasni, miért van ez így, de csak találgatásokat találtam. Volt olyan magyarázat, hogy az őseik egyikének tisztelegnek így, aki vak volt arra a szemére.  Vagy hogy farkasvakok arra a szemükre és azért hordanak rajta kötést, hogy ez ne derüljön ki. Meg olyat is olvastam, hogy egyszerűen csak azért kötik le, mert így élesebben láthatnak a megmaradt eggyel. Azaz kilésedik ez az érzékük is és így sikeresebben vadászhatnak és ilyesmik. Én személy szerint ezt az elméletet találtam a leginkább meggyőzőnek, de persze emellett sem szólt sokkal több érv, mint bármelyik másiknál. Egyszerűen csak ezzel szimpatizáltam. Bár most már úgyis mindegy. Úgysem tudom már meg. Mocskos népség, ennyit elég róluk tudni. Bár elvileg embereknek néznek ki, mégis igazi állatok. Még ha kifejezetten okos és értelmes állatok is. Ölnek. Ártatlan embereket. Éjszaka. Nincs semmi különleges képességük a gyilkolásra, egyszerű szúrófegyverrel, többnyire késsel végzik. Átvágják az áldozatuk torkát és megisszák a vérét. De nem vámpírok, dehogyis. Olyanok csak a mesékben, meg az Alkonyatban léteznek. Ők azért isznak vért, mert különleges erőre tesznek szert tőle. Emberfeletti erőre. Sokkal gyorsabbak lesznek tőle, a fizikai erejük is megnövekszik, meg egyáltalán, olyan dolgokra is képesekké válhatnak, amire közönséges ember nem. Telekinetizmus, pirománia, levitáció, öngyógyítás, meg még ki tudja, mik. Sok mindentől függ azonban, hogy mennyire válnak erősekké. Fontosak a saját adottságaik is, vannak közöttük is kevésbé tehetségesek, akiknél az egész kimerül abban, hogy kicsit gyorsabbak és erősebbek lesznek, mint egy közönséges halandó. Viszont vannak olyanok is, akik természetüknél fogva erősebbek és ők egészen elképesztő dolgokra lehetnek képesek, olyasmikre is, amiket az ember legmerészebb rémálmában sem gondolna.  De nemcsak ettől függ természetesen. Fontos az általa elfogyasztott vér mennyisége és minősége is. A különböző korú, nemű és vércsoportú emberek vére más. Minél fiatalabb egy áldozat, annál jobb minőségű a vére, továbbá a nők vére jobb, mint a férfiaké és a vércsoportok között is vannak erősebbek és gyengébbek. És hogy miért tudok én róluk ilyen sokat, amikor az emberek nagy részének még csak a létezésükről sincs tudomása? A válasz roppant egyszerű, én sem vagyok közönséges ember. De nem, nem tartozom közéjük. Éppen ellenkezőleg. Gyűlölöm őket, teljes szívemből. Hogy miért? Mert az ő erejük természetes eredője alapból nem a közönséges emberek vére volt, amit most isznak. Nem.
Létezett egy másik csoport, akik szintén az emberek között jártak. Ők is úgy néztek ki, mint bárki más, de ők sem voltak teljesen azonosak velük. De ők nem voltak olyan agresszívek, mint ezek a mocskok. Éppen ellenkezőleg. Ők soha nem tudtak volna ártani senkinek. Ez volt az ő átkuk. Ez a faj ugyanis abban tért el az emberektől, hogy inkább passzív erőik voltak, amik rendkívülivé tették őket. Képesek voltak alkalmasint látni a jövőt, gondolatokat olvasni és éreztek másokat. Ez utóbbi tette lehetetlenné, hogy valaha is gyilkoljanak. Mert érezték mások fájdalmát. Ha bántottak valakit, érezték annak a szenvedését. Emiatt ha ölnek, ők is belehaltak, de legalábbis biztosan beleőrültek volna. Ennél nagyobb átkot nem is mérhetett volna rájuk a természet. Jellemző volt ugyanis rájuk, hogy a vérük hihetetlen erőt adott ezeknek a szó szerint vérszomjas mocskoknak. Még a legtehetségtelenebb is, soha nem látott erők birtokába juthatott, ha kellő mennyiséget ivott a vérükből. Jobb minőségű vére egyetlen közönséges halandónak sem lehet, mint nekik volt. Nem is csoda, hogy azok a hataloméhes szemetek szabályos hajtóvadászatot indítottak utánuk. Mert ugye ők egymást is folyamatosan ölik, hogy minél magasabbra juthassanak a hierarchiában. És mivel az áldozat szerepére kárhoztatottak nem tudtak védekezni, mivel nem tudtak fellépni ellenük, csak a menekülés maradt, az meg ugye előbb-utóbb úgyis azzal ér véget, hogy levadászzák őket, mára már szinte teljesen kihaltak. Olyanok voltak ők, mint az őz a farkasnak. Ezt a szerepet szánták nekik, bár sosem értettem, miért kellett ennek így lennie. Tehát mára már szinte kihaltak. De csak szinte. Mert én például közéjük tartoztam. Alighanem a faj egyik utolsó egyedeként.
Igazából megszoktam, hogy kicsi korom óta állandóan késsel rontanak rám. Mindig is sokkal elővigyázatosabbnak kellett lennem, mint egy egyszerű embernek. Kiskoromban természetesen nem tudtam, miért, de ösztönösen figyeltem mindenre és bizalmatlansággal viseltettem mindenki iránt. Ez magányba taszított ugyan, de valami ösztön súgta, hogy tegyek így. Arra, hogy érzem mások fájdalmát és egyéb érzéseit, sőt ha akarom, még a gondolataikat is kiolvashatom és megérzek előre bizonyos dolgokat, egészen korán rájöttem. Mint ahogy arra is, hogy ez valami különleges, ilyet más nem tud. De mindennek az okát csak olyan tízéves korom körül tudtam meg. Akkor találkoztam életemben először és úgy tűnik utoljára is egy fajtám bélivel.
Egy ötvenes éveiben járó férfi volt. Megmentett egy olyan állattól, aki az elhagyatott utcán támadott meg, mikor kicsit később, már sötétedés után mentem hazafelé egy iskolai foglalkozásról. Lényegében feláldozta magát értem.
- Miért akar bántani engem ez a bácsi is? Miért van ilyen sok gonosz ember? – kérdeztem suttogva, sírós hangon az idegent, mikor berántott egy ház sarka mögé, hogy elbújjunk az üldözőnk elől. Ő felém fordult és szomorú együttérzéssel a szemében nézett rám.
- Azért, kislány, mert te egy Aesah vagy. Ő pedig egy Vardell.
- Aesah? Vardell? És az mit jelent? – De már nem volt ideje elmagyarázni. Menekülnünk kellett az üldözőnk elől. Később gyakorlatilag elzavart. Engem védett és sikeresen egérutat is nyertem az üldözőnk elől. De ez az ő életébe került. Kicsi voltam és mikor azt mondta fussak és vissza se nézzek, megtettem. Ám ez nem mentett meg attól, hogy érezzem a haláltusáját és együtt szenvedjek vele. Ráadásul amikor megéreztem azt a mérhetetlen halálfélelmet és fájdalmat, ami belőle áradt, egyszerűen muszáj volt megállnom és hátranéznem. Én is legalább annyira szenvedtem, mint ő, még a lélegzetem is elakadt. És mikor hátranéztem, láttam, ahogy egy fehér inges fickó, a nyakában fekete nyakkendővel és egy fura kereszttel, a szemén kötéssel a falhoz szorítja és átvágja a férfi torkát. A vér kifröccsent a torkából, beszennyezve a támadó ingét. De ez azt szemlátomást egy csöppet sem érdekelte, rátapadt a sebre és nyalogatni, szívogatni kezdte a friss vért. Felfordult a gyomrom is a látványtól. Az undortól és a félelemtől elsírtam magam és ösztönösen futásnak eredtem. De a képet már nem tudtam kitörölni az agyamból. Beleégett a retinámba. Mire hazaértem, minden vér kiment az arcomból, olyan fehér voltam, mint a fal. Egyenesen a vécé felé vettem az irányt és hosszan hánytam, annyira felkavart ez az egész. Utána napokig beteg voltam, erőtlennek éreztem magamat és egy falat sem ment le a torkomon, az anyukám úgy könyörögte belém a kaját és még akkor is örülhettem, ha nem jött vissza. Így visszagondolva talán akkor értettem meg, mennyire is forog veszélyben az életem.  Mikor kicsit jobban lettem, nekiálltam információkat gyűjteni. Csak azon a két szón indulhattam el, amit az idős férfi mondott nekem menekülés közben. Aesah és Vardell. Az internet és a könyvtár szerencsére hasznos segítségnek bizonyultak. Habár csak úgy írtak erről a két fajról, mint fantázia szülte lényekről, vagy mint elborult elmék agymenéséről, még így is sok információt sikerült összeszednem. Ami az Aesahkat illette, magamból kiindulva könnyen megerősíthettem vagy megcáfolhattam a leírtakat. Igazából arra alapozva, hogy ha az Aesahkról írtak nagyrészt helyesek, akkor az ősi ellenséggel, a Vardellekkel kapcsolatban is így kell lennie, szedtem össze mindazt, amit csak tudtam. A fentebb említetteken kívül még annyit sikerült kiderítenem róluk, hogy vadászat közben a kötés mellett mindegyikük fehér inget és fekete nyakkendőt visel, valamint egy bizonyos különös keresztféleséget a nyakukban. De éppúgy, mint a kötés esetében, az okokról itt is megoszlanak a vélemények. Egy azonban biztosnak látszik: valamiképp az összetartozásukat igyekeznek kifejezni vele. Hogy miért pont így, azt nem tudom és igazából már nem is fontos. Egy dolog viszont biztos, onnantól kezdve tisztába jöttem azzal, hogy én sem fogok túl sokáig élni. Mert a menekülés előbb-utóbb mindig az áldozat vereségével ér véget. Ha valakit elég kitartóan üldöznek, ráadásul ilyen sokan, úgysem menekülhet. Lehet persze húzni az időt, mint ahogyan a bennem dolgozó életösztön is diktálta, de nem voltak illúzióim, tudtam, hogy ezt nem lehet a végtelenségig folytatni. Az elmúlt kilenc évet már úgy éltem le, hogy fel voltam készülve rá minden nap, hogy akár az utolsó is lehet. Nem mondom, voltak rázós helyzetek, amikből csak a vak szerencse mentett ki, például mikor többen támadtak rám egyszerre, de valami elképesztő módon még mindig életben voltam. Annyi megkísérelt merénylet ellenére éltem. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy így fog véget érni.
Már mikor először találkoztam vele, akkor feléledt bennem a gyanú. Lehetséges volna, hogy egy Vardell? De ő meglepő módon nem jött rá arra, hogy én mi vagyok. Talán a tapasztalatlansága lehetett az oka, végül is még nálam is két évvel fiatalabb volt. Meg hát az én fajom eléggé megritkult, talán még nem is találkozott hozzám hasonlóval. Pedig a Vardellek általában már szagról vagy fogalmam sincs miről, de felismernek bennünket. Talán ők sem tudják megmagyarázni, mint ahogy én sem pontosan, honnan is tudom valakiről, hogy Vardell. A préda és a vadász egyszerűen felismerik egymást. Ez így természetes. Hiszen ugyanannak a játszmának a résztvevői, még ha ellentétes oldalon is állnak. Az áldozatnak muszáj tudnia, ki az ellenség, hogy legyen esélye a menekülésre. A vadász pedig magától értetődően felismeri a zsákmányát. Ezért is bizonytalanodtam el egy kicsit. Persze nem tudhattam, hogy csak taktika-e ez a részéről. Akkor találkoztam vele, mikor egy másik országba mentem nyárra nyelvet tanulni egy csoporttal. Különböző családoknál szállásoltak el bennünket, hogy ott is gyakorolhassunk. Az ő családja az egyik fiút fogadta, emellett az anyukája az egyik tanárunk is volt a nyári iskolában. Így ismertem meg. Már első pillantásra másnak láttam, mint a többieket. Ott volt persze bennem az erős gyanú, hogy egy Vardellel állok szemben. De nemcsak ezért. Valami megmagyarázhatatlanul vonzott benne. A hosszú, szőke haja, az értelemtől csillogó, barna szemei, a mosolya, a hangja, minden. A vonzerejét természetesen nemcsak én vettem észre, ahogy láttam, lényegében válogathatott a lányok közül, állandóan körüldongták és ő nem is fogta vissza magát. Láthatóan élvezte és ki is használta a helyzetet. Gyakorlatilag minden nap más lány kezét szorongatta. Alapjáraton sosem bírtam az ilyen fiúkat, akik ilyen gátlástalanul visszaélnek az adottságaikkal és fütyülnek mások érzéseire, benne mégis megfogott valami. És egy idő után az is feltűnt, hogy mintha a részéről én is több figyelmet kapnék, mint mások. Ezt először természetesen gyanakvással fogadtam és nemcsak azért, mert láttam, mit művel a többi lánnyal. Egy közönséges korombeli lánynak „csak” arra kell figyelnie, hogy egy ilyen srác ki ne használja és össze ne törje a szívét. Persze, ez sem kis dolog és nem is egyszerű, elismerem, de azért még mindig semmi az én félelmeimhez képest. Én ugyanis joggal tarthatok attól, hogy valaki egy óvatlan pillanatban átvágja a torkomat és akkor aztán lehúzhatom a rolót. És ez a valaki akár ő is lehet, különösen, ha beigazolódik a gyanúm és tényleg Vardell. De egyre csak telt az idő és ő semmi jelét nem adta annak, hogy támadni akarna. Persze akár az is lehetett volna, hogy csak a gyanakvásomat akarta elaltatni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban lecsaphasson, valami miatt azonban mégis egyre bizonyosabb kezdtem lenni abban, hogy ő tényleg nem ismert fel. Végül is nem lehetetlen. Ebben az esetben azonban még jobban kellett vigyáznom arra, amire egyébként is fokozott figyelmet kellett fordítanom egész eddigi életem során, történetesen arra, hogy ne sérüljek meg. Ha ugyanis megérzi a vérem szagát, nekem végem. Még ha így alapjáraton tényleg nem is ismer föl, akkor már tuti. A vér szaga egyébként is vonzza a fajtáját, hát még egy Aesahé. A tapasztalatom is ezt igazolta. Valahányszor kisebb koromban mondjuk elestem és felhorzsoltam a térdemet vagy a könyökömet, csőstül jöttek a rákövetkező napokban a Vardellek. Arról ne is beszéljünk, mikor egyszer a fejemet törtem be. Nem volt nekem elég baj, hogy össze kellett varrják, még késsel is rohangáltak utánam mindenféle rosszarcú alakok. Viszont, ami még ennél is veszélyesebb volt, az idő múlásával azt vettem észre, hogy kezdem egyre jobban megkedvelni. Sok hasonló vonást véltem felfedezni benne magammal és az érdeklődési körünk is sok mindenben egyezett. Ráadásul egy olyan modorral áldotta meg az ég, vagy a szülei nevelésének áldásos hatásai, amit nehéz volt nem szimpatikusnak gondolni. Kicsit még azt is elfeledtette, hogy mennyire el van telve magával és milyen gátlástalanul képes visszaélni a vonzerejével. Egyébként is, velem mindig kedves volt, ami ha másra nem is, arra mindenképp elég volt, hogy rendesen összezavarjon és mindennek a tetejébe napról napra jobban kedveljem. Ez a kép így elég idillinek is tűnhetne, jó kis alap valami Rómeó és Júlia-féle történetre, de ez nem valami rózsaszín lányregény, vagy szappanopera, ez a rideg valóság, még ha hihetetlennek és bizarrnak is hangozhat elsőre. Kellemesnek tűnhetnek ezek a napok, amikor ismerkedünk, kerülgetjük egymást és hasonlók, de nem a beteljesülés vetett ezeknek véget. A fordulat, ami romokba döntött mindent, egy átlagosnak tetsző este jött el. Sötétedés után természetesen, hiszen a Vardellek ugye akkor vadásznak.
Azon az estén telihold volt, amikor a Vardellek aktívabbak, mint bármely másik estén. Egyszerűen bekattannak tőle. Ezért is utálom a teliholdat. Én is nyugtalanabb leszek tőle, mert olyankor szinte mindig történik valami. Aznap egy összejövetelt tartottunk az iskolánkban. Tábortüzet gyújtottunk az udvaron, szalonnát sütöttünk, beszélgettünk, mindenféle játékokat játszottunk, hülyéskedtünk és hasonlók. Habár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen a telihold miatt nekem nem nagyon akaródzott elmenni, de végül is rábeszéltek a vendéglátóim, hogy mekkora buli lesz, ezt nem hagyhatom ki. Nos, nem kellett volna engednem nekik. Vagy talán mégis így volt a legjobb. Ha én nem vagyok ott, talán még több ártatlannak kell meghalnia. Nem mintha én bűnösnek gondolnám magamat bármiben is. Őszintén szólva, régen nagyon sokat hibáztattam a sorsot. Dühös voltam és nem értettem, miért éppen én, miért éppen nekem kell vezekelnem? Hát mit tettem én, hogy ezt érdemlem? Miért nem lehetek olyan, mint bárki más? Miért nem élhetek normálisan, miért egy menekülés az életem? De mára már felhagytam ezekkel a kérdésekkel. Úgysincs rájuk válasz. Az élet igazságtalan. Én azért születtem, hogy megöljenek. Nem túl rózsás kilátások, de nincs mit tenni. Tehát az este igazából egészen jól indult. Csináltunk már máskor is ilyet, ez sem ígérkezett másmilyennek, mint azok. Ugyanolyan jó volt a hangulat, csak én voltam nyugtalanabb. De ahogy figyeltem, mintha ő is egy kicsit szótlanabb lett volna a szokásosnál. Nos igen, a Vardellek nincsenek ugyan a hold állásához kötve, vadásznak ők amikor jól esik nekik, de megfigyeléseim és olvasmányélményeim alapján az nem is igazi Vardell, aki nem vadászik teliholdkor. A miérteket megint csak nem tudom. Lehet ez csak valamiféle rituálé náluk, talán az ösztöniek diktálják így, vagy másért. A tényeken ez úgysem változtat. Teliholdkor nekik mindenképp ölni kell. Vérre szomjaznak. Ennek ellenére egy ideig semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Igazából addig abban a közel egy hónapban igazából nem is igen ért támadás a Vardellek részéről, amit kicsit furcsálltam is. Nem mintha bántam volna, de kétlettem, hogy az lett volna az oka, hogy itt nincsenek. Már csak miatta sem, hiszen ő is itt volt. És ők szeretnek falkákba verődni. Egyébként sincsenek olyan kevesen. Persze, a közönséges emberek többen vannak, de azért ők sem panaszkodhatnak. Nem úgy, mint mi. Az én fajtám sosem verődött csoportokba. Úgy csak könnyebb célpontot szolgáltattak volna nekik. Megvédeni magunkat úgysem tudjuk. A legokosabb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk elvegyülni az emberek között. Más lehetőségünk nincs. Tehát ennek az egésznek inkább amolyan vihar előtti csend szaga volt. Joggal feltételeztem, hogy valami nagy dobásra készülhetnek. És mikor máskor kínálkozna erre jobb lehetőség, mint éppen teliholdkor? Szóval egy ideig minden a legnagyobb rendben zajlott. Egy kicsit még az én éberségem is lankadt. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy nem vettem észre, mikor is tűnt ő el a társaságból. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs ott és hiába kérdeztem akárkit, még akár a legjobb barátját is, hová lett, senki sem tudta megmondani. Baljós előérzet kerített a hatalmába. Nem is bírtam nyugton maradni. Mikor éppen senki nem figyelt, az iskola épülete felé vettem az irányt. Bent sötétség és csend honolt. Csak az odakint, az udvaron játszott zene hangjai szűrődtek be valamelyest. A lélegzetemet visszafojtva lépkedtem a kihalt folyosókon.  Kár lenne tagadni, féltem azért elég rendesen. Még ha fel is vagyok készülve arra, hogy bármikor megölhetnek, szerintem azért minden jóérzésű ember fél, ha egy sötét, kihalt épületben kell sétálnia azzal a gyanúval az agyában, hogy a sötétből bármikor ráronthat valaki késsel, hogy a vérét vegye. Nem tudtam, merre kellene keresnem és azt sem, egyáltalán miért megyek még direkt elébe is a veszélynek, amikor az lenne inkább a logikus, hogy megpróbáljak minél messzebbre kerülni ettől a helytől. De csak mentem, amerre a megérzéseim súgták. Hogy mit akartam tenni, ha tényleg találok valakit? Fogalmam sincs. Hiszen semmi fegyverem nem volt velük szemben, ráadásul nem remélhettem, hogy mind olyan, mint ő és nem ismernek fel rögtön. Felmentem az emeletre. És akkor az egyik folyosószakaszon észre is vettem. Egy alak mozgott a sötétben. Gyorsan visszahúzódtam a kanyarba, hogy ne vegyen észre. Óvatosan kihajoltam, hogy jobban szemrevételezzem. Nem ő volt, ezt elég hamar sikerült megállapítanom. Mint ahogy hamar felismertem a szokásos kellékeket is. Ing, nyakkendő, kötés a szemen. De kétségtelenül a legfélelmetesebb az összeállításban a kés volt, aminek pengéjén meg-megcsillant a folyosó ablakán beszűrődő kevéske holdfény. Tehát tényleg ők azok. És itt vannak. Éppen csak tudatosult bennem ez az egész, amikor sikítás harsant és egyre több pánikszerű kiabálás töltötte be a levegőt. Megállt bennem az ütő. Ezek odakint kezdtek mészárlásba. Mocskok! Hát emberek ezek? Vannak ezeknek érzéseik? Aligha. És ha belegondolok, hogy ő hozta őket a nyakunkra! Ennyit a kedvességről és a jó modorról! Csak színjáték volt az egész! Valaki már meg is halt. Az érzés a csontomig hatolt. Nem tudtam kizárni a tudatomból. Fájdalom, félelem, rettegés, csak ezt éreztem. És emellett vérszomjat és valami kéjes élvezetet. Mert a Vardelleket is éreztem. Már éreztem őket. Bár az ő gondolataikat nem tudom olvasni és az érzéseiket is csak akkor érzem, ha nagyon intenzívek, ezek már meghaladták ezt a fokot. Élvezték a mészárlást, amiért én mélyen megvetettem őket. Még ha állítólag az ösztöneik diktálják is nekik, hogy így tegyenek, akkor is. Ez túlságosan kegyetlen ahhoz, hogy ennyivel elintézhető legyen. Akárhogy is, így legalább már fel tudtam becsülni az ellenséget. Jó tizenegynéhányan lehettek, rászámítva, hogy még hagyhattak hátra az épületben őröket, mint ezt is itt a folyosón, nyilván abból a célból, hogy azok se léphessenek meg, akiknek esetleg valahogyan sikerülne bejutni és itt próbálnának menedéket keresni. Hirtelen az őr megállt és a sötétben abba az irányba kezdte meresztgetni a szemét, amerre én is voltam. Minden idegszálam megfeszült, mikor megláttam, hogy elindul a rejtekhelyem irányába. Nehezemre esett összeszednem magam, mivel zúgott a fejem a sokféle intenzív érzelemtől, úgy éreztem, menten összeroppantják a tudatomat, de azzal is tisztában voltam, ha nem találok ki gyorsan valamit, nekem rövid úton végem. Futhatnék, de valószínűleg utolérne, ráadásul biztosan fellármázná a többieket is és akkor nekem semmi esélyem. Egy dolgot tehettem csak. Szembe kellett szállnom vele. Tudtam, hogy én is meg fogom szenvedni, főleg hogy már így is leterhelnek a kintiek érzelmei, de nem volt más lehetőségem. Ha már meg kell halnom, legalább ne ellenállás nélkül tegyem azt. Kockázatos lépés volt, több okból is. Egyrészt fegyvertelenül lányként felvállalni egy test test elleni összecsapást egy férfival, akinek ráadásul még kése is van, nem épp egyenlő esélyekkel kecsegető játszma. Másrészt semmiképp sem ölhettem meg, mert abba főleg ilyen körülmények között tuti, hogy én is belehalok. Harmadrészt pedig, ha mindez még nem volna elég, arra is figyelnem kellett, hogy ne sebezzen meg. Mert ha megérzik a vérem szagát, akkor már tuti, hogy nekem befellegzett. Mégsem volt más választásom. Egyetlenegy előnyöm volt, hogy a meglepetés erejével tudok hatni. Még ha sejti is, hogy a közelben vagyok, pontosan akkor sem tudhatja. Nincs más, amire építhetnék. Gyorsan kellett hát lépnem. Ekkor tekintetem a falon mellettem lévő tűzoltó készülékre esett. Nem volt egy nagy ötlet, de jelen esetben nem volt jobb, a semminél meg azért több. Minden erőmet megveszítve leemeltem a falról, magamhoz öleltem, amennyire tudtam, a falhoz húzódtam és vártam, hogy megjelenjen a fickó a sarkon. Hallani véltem minden egyes lépését, ahogy közeledett, pedig alighanem elég halkan járhatott. Lassan, amennyire tudtam, felemeltem a tűzoltó készüléket. Valahogy sikerült a fejem fölé ügyeskednem, noha meglehetősen nehéz volt. És akkor megjelent. Amint megláttam az alakját a kanyarban, mielőtt esélye lett volna bármit csinálni, teljes erőmből felé hajítottam a kezemben lévő tárgyat. Szerencsére elég közel volt, így lényegében telibe találta. Éppen a fején. Felnyögött, majd elterült a földön. Én is éreztem a fájdalmát. Nem volt valami kellemes. Mintha szét akart volna hasadni a fejem. Sok volt már ez az egész nekem. Kedvem lett volna ordítani. Odakint az a sok pánikba esett és megtámadott ember, valamint a Vardellek, akik az ő félelmükön és haláltusájukon élvezkednek és most még ez is. Most értettem csak meg igazán, miért is nem bánthatok én senkit. Ilyen közvetlen közelről érezni valaki szenvedését túl sok nekem. És ez még csak egy sima fejsérülés volt, ami nem halálos, éppen csak elájult tőle. Mert ezeknek a mocskoknak is vannak érzéseik azért. És ugyanolyan sérülékenyek, mint bármelyik közönséges halandó. Ez akár örvendetesnek is tekinthető mondjuk. Üvölteni lett volna kedvem kínomban, de valahogy sikerült visszafognom magamat. Tudtam, hogy azzal csak felhívnám magamra a figyelmet és még eggyel aligha bírnék el. Kicsit szédelegtem még, mikor odaléptem az ájult Vardellhez és kivettem a kezéből a kését. Bár tisztában voltam vele, hogy én nem tudom használni, mégis, ha már egyszer adott volt a lehetőség, nem akartam tovább fegyvertelenül rohangálni. Kótyagosan megindultam a folyosón az udvar felé. Ahogy közeledtem, a fejem egyre jobban zúgott, mert az engem elöntő érzések intenzívebbekké váltak. Szerencsére nem találkoztam szembe egyetlen Vardellal se. Már éppen lefelé tartottam a lépcsőn, amikor egy csoport jött velem szembe. Az én csoporttársaim és néhány fogadó gyerek volt az.
- Ne! Ne gyere erre! Üldöznek! – kiáltotta nekem az egyik lány, Nóri. Nem is telt bele egy másodperc se, meg is pillantottam a lépcső alján egy jellegzetes, szemkötőt viselő, kést szorongató alakot. Egy pillanatig csak merőn néztem, annyira eltelítettek a mindenféle érzelmek, amik felém áradtak, hogy fel sem igen fogtam, mit kéne tennem.
- Gyorsan, gyere! A tetőn talán biztonságban lehetünk! – hadarta Nóri bátyja, Zsolti és megragadva a karomat, magukkal vonszolt vissza fel a lépcsőn.  Hirtelen még ellenkezni is elfelejtettem. A kis csapat annyira rohant, hogy észre sem vették a sötétben fekvő alélt Vardellt. Már a második emeletnél jártunk, amikor feleszméltem. És rögtön eszembe is ötlött valami. Hogy a tetőn biztonságban a Vardellektől? Kizárt! Megéreznek és levadásznak. Hacsak nem próbáljuk meg félrevezetni őket. Tekintetem a kezemben lévő késre esett.
- Várjatok! – Kitéptem magam Zsolti szorításából és lefékeztem a második emeleten. – Menjetek tovább nélkülem! Ne gyertek utánam még véletlenül se! Menjetek föl és próbáljatok keresni valami olyan helyet, ahová elbújhattok!
- Nem, állj meg! Nem maradhatsz itt egyedül! – kiáltott utánam Nóri, mikor megindultam a folyosón.
- Pedig de! Nincs más választás, értsd már meg! Ezeknek vér kell! Minél több! Bízz bennem, tudom mit csinálok! Inkább magaddal foglalkozz! Menjetek már! Mindjárt ideérnek! – kiabáltam vissza. Nóri ennek ellenére utánam akart eredni, de a bátyja szerencsére elkapta és magukkal rángatta fel a tetőre.
- Remélem, tényleg tudod, hogy mit csinálsz! – kiáltotta még oda nekem, mielőtt eltűntek. Tudtam, hogy nincs időm. Néhány másodperc és az a mocsok ideér. Már hallottam is sietve közeledő lépteit a lépcsőn. Nem volt időm gondolkodni. Megmarkoltam a kezemben lévő pengét és fölemeltem. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel alighanem a saját halálos ítéletemet írom alá, de tudtam, hogy nincs más választás. Egy élet vagy húszért cserébe nem tűnik olyan nagy árnak. Ha áldozati bárányt kell játszanom, ám legyen. Pedig sok minden van, amit szerettem ebben az életben. A szüleim, a testvérem, a barátaim, a kutyáim, a macskám, a friss levegő, a természet, a könyvek, a zene és még sorolhatnám napestig. Magamban néhány pillanat alatt búcsút vettem mindettől. Kicsit áldozati báránynak éreztem magamat. Nem mintha nem lettem volna felkészülve erre egész eddigi életem során, de most, hogy itt volt a pillanat, kicsit mégis bántam. Nem így képzeltem. De hát az ember nem választhatja meg a halálát. Ilyen az élet. Nem volt már több időm. Nem várhattam, bármennyire is tiltakozott bennem az életösztön az ellen, amit tenni készültem. Magam elé tartottam a karomat, felemeltem a kést és belevágtam. A vágás nem fájt különösebben. Néztem, ahogy kettéválik a húsom és folyni kezd a sebből a vér. Szinte ezzel egy időben a lépcsőn felfelé siető Vardell lépteinek zaja megszűnt. Alighanem megérezte a szagot, szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy szivárogni kezdett a sebből a vér. Ám más léptek zaja fölerősödött. Az illető lefelé jött, a tető irányából. Mire észbe kaptam, Nóri már ott is állt mellettem és elkapta a megvágott karomat.
- Mit csinálsz? Ez őrültség! Gyere gyorsan a tetőre! – és húzni akart magával.
- Idióta! Te mit csinálsz? Siess a többiek után! Ha itt maradsz, meghalsz! Velem meg ne foglalkozz! –kiáltottam rá idegesen.
- De… te…
- Eredj! – szakítottam félbe és indulatosan ellöktem magamtól. – Magaddal foglalkozz, ne velem! – ő csak nézett rám, de nem mozdult. Nekem viszont nem volt több időm rá. Tudtam, ha meg akarom menteni a többieket, akik a tetőre mentek, meg azokat is, akik odalent maradtak az udvaron és még élnek, nem vesztegethetem az időmet itt ácsorogva. Futásnak eredtem a folyosón, miközben hagytam, hogy a vérem lecsöpögjön a földre, sőt néha végighúztam a kezemet a falon is, vérfoltokat hagyva rajta. Mintha csak direkt azt mondanám a Vardelleknek, „gyertek ide, itt vagyok, vágjátok el a torkomat, szívjátok ki a véremet!”. Totális öngyilkosság volt, amit tettem és ezzel teljes mértékig tisztában is voltam. Nóri szerencsére nem indult utánam, mikor meghallotta a Vardell felerősödő lépteit, mégiscsak felment a tetőre. Én futottam és futottam, mígnem egyszer csak egy alak ugrott elém a sötétből. Felkiáltottam ijedtemben, noha számíthattam volna rá, hogy belebotlok előbb-utóbb egy hátrahagyott őrbe. A fickó feltartott kezében szorongatott kés pengéjén játszott a hold fénye. Ez lenne hát a penge, ami végül kioltja az életemet.
- Aesah! – sziszegte felém, arcán kaján vigyorral. Arcán már-már kéjes vigyorral csapott le rám. De azért nem adtam én azt olyan könnyen! Félreugrottam és visszafelé kezdtem rohanni a folyosón. Ám ott egy másik Vardell állta utamat, alighanem az, aki az előbb a lépcsőn fölfelé üldözte a többieket és akit lényegében én csalogattam magam után. Ő is lecsapott, alighogy közel értem hozzá. Szerencsém volt, hogy úgy tűnt, vagy nem túl tehetségesek, vagy még nem ittak aznap vért, mert nem voltak gyorsabbak, vagy erősebbek, mint egy közönséges ember. Ellenkező esetben esélyem se lett volna. Így viszont még ezt a szúrást is sikerült kikerülnöm, sőt lendületből az előrehajoló, egyensúlyában kissé meginogó fickót félrelökve sikeresen eliszkoltam mellette. A lépcsőhöz rohantam és már meg is indultam volna lefelé, az egyetlen logikus menekülési útvonalon, amikor megéreztem a tetőről felém áramló érzéseket. Félelem, vérszomj, düh, ilyesmik sugároztak felém. Néhány Vardell fölfelé ment, bár nem tudom, miért nem követték a vérem szagát. Aztán megpillantottam a vérnyomokat fölfelé a lépcsőn. De hát hogy lehetséges ez? Én nem jártam erre, a felfelé menekülők pedig nem voltak sérültek. Akkor mégis hogy? Valamelyik Vardell ruhájáról csöpögött volna le? Aztán hirtelen eszembe jutott. Nóri! A sebesült karomat ragadta meg és alighanem összevéreztem a ruháját, arról csöpögött le. Ami viszont azt jelenti, hogy… a francba! Ez nem lehet igaz! Irányt változtattam és mint egy eszelős kezdtem rohanni felfelé a lépcsőn. A préda, aki önként szalad a vadász puskája elé. Ez voltam én. De muszáj voltam megmenteni a többieket, még ha ez biztosan az életembe kerül is. Úgyse valószínű, hogy élve kijutnék innen. Miért kellett Nórinak visszajönnie? Így az egész tervem nem ért semmit! Ugyanúgy utánuk mentek, mert azt hitték, velük van egy Aesah is. Pedig én itt voltam. Szerencsére még nem öltek meg senkit a fentiek közül, ezt éreztem, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése. Biztosan rejtőzködés közben Nóri a többieket is összekente, így most nem tudják megállapítani, melyikük az Aesah. De őket ismerve nem fognak ebből gondot csinálni, egyszerűen lemészárolnak mindenkit és kész. Csak remélni tudtam, hogy nem kések el. Az ajtót azért óvatosan nyitottam ki, nem akartam, hogy rögtön felfigyeljenek rám. Szerencsére nem vettek észre, mert mindegyik háttal állt nekem. A középen lévő lépcsőház másik oldalára kerültem és a sarkon leskelődtem. Öten vagy hatan lehettek, szemben velük a sarokba szorítva a kicsit véres ruhás csoporttársaim. A Vardellek között volt Ő is, valamint markánsan kiemelkedett közülük egy ránézésre ötvenes éveiben járó, ázsiai arcvonásokkal rendelkező, őszes hajú, csontos testalkatú férfi. Elég volt egyetlen pillantás, hogy tudjam, ő a vezérük. Annyira nyilvánvaló volt. Volt egyfajta kisugárzása, ami ezt egyértelművé tette volna bárki számára.
- Akkor most mi legyen főnök? – kérdezte az egyikük.
- Mi lenne? Az Aesah kell. És ha másként nem megy, hát megöljük mindet! – válaszolta olyan hidegvérrel az idősebb fickó, hogy a hideg futkosott a hátamon.
- De… ezt azért mégsem kéne! Biztosan van más megoldás! – szólalt meg Ő. Szóval benne mégis maradt némi emberség. Legalább egy szikrányi. Végtére is csak a barátairól volt szó. Ekkor ért fel a két üldözőm, akik elől a folyosón rohantam el.
- Aesah! Hol van? – kiabálta az egyikük.
- Tudjuk. De melyik lehet az? Nem tudom eldönteni – válaszolta az egyik Vardell, aki eddig is itt volt. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre a most érkezők sem tudtak nekik segíteni, mert a sötétben nem láthatták az arcomat.
- Hát akkor nincs mit tenni, lássunk neki! – mondta a főnök teljes nyugalommal és a késére markolva tett egy lépést a falnál reszkető csoport felé.
- De... várj! – kiáltott utána Ő.
- Mégis mire? Ideje felnőnöd a feladathoz kölyök! Vadászat során ki kell tudnod zárni az érzelmeidet. Csak hátráltatnak. Ha ezt nem tanulod meg, sosem lesz belőled igazi vadász. Pedig a tehetséged meglenne hozzá. Még akár az utódom is lehetnél – vetette oda neki az idős fickó és továbbment. Rajta látszott, hogy szíve szerint megállítaná vezérét, mégsem mozdult. Tudtam, hogy nem várhatok tovább.  Az én életem nem érhet annyit, hogy feláldozzak érte olyanokat, akik akár meg is menekülhetnek. Nem lehetek ennyire önző. Ha áldozati báránynak kell lennem, hát legyen. Ha ezzel megmenthetek több, mint tíz életet, nem is tűnik olyan nagy árnak. Nekem előbb-utóbb úgyis az lenne a sorsom, hogy megöljenek. De az ő haláluk nem szükségszerű. Vettem hát egy mély lélegzetet és kiléptem a takarásomból.
- Hé, mocskok, ne velük vesződjetek! Itt van, amit kerestek! – üvöltöttem oda nekik. Egyszerre fordult felém mindenki. Az összes Vardell és a falnál remegő csoport tagjai is. Nóri a nevemet kiáltotta felém.
- Te mit csinálsz? – kérdezte élesen, hangjában némi aggódással Ő. De én figyelmen kívül hagytam, csak felemeltem a kezemben szorongatott kést és még egy vágást ejtettem az alkaromon, valamivel az előző fölött. A friss vér szaga egyértelművé tett számukra mindet. A Vardellek számára legalábbis.
- Aesah! – lehelte a vezetőjük a levegőbe szimatolva, majd határozottan megindult felém, a többiekkel egyetemben. Tudtam, hogy ekkora túlerővel szemben esélyem sincs. Körbevettek és egyre csak közeledtek. Nóri ismét a nevemet sikoltotta, de aligha tehetett bármit is értem. És reméltem is, hogy nem próbálkozik semmivel. Az már tényleg végzetes lenne a számára. Közben a vér egyre csak folyt a karomból, alighanem ütőeret sikerült átvágnom. Szinte hallottam, ahogy a vér dübörög az ereimben. Féltem, igen. És mindez már kezdett túl sokká válni. Mindaz a rengeteg érzelem, amit mások által éreztem ez alatt a rövid idő alatt, a sok halál, az általam leütött Vardell közvetlen közelről érzett fájdalma, a falnál csoportosulók félelme, értetlensége, aggódása, az egyre közeledő Vardellek vérszomja, az Ő kétes érzelmei, amiben az ösztönei és mindenféle érzései keveredtek olyan egyvelegben, ami már engem is megbénított, ráadásul még a vérveszteségem is. A szervezetem egyszerűen már nem bírt el ennyi mindent. A látásom elhomályosult és a hangok is elmosódva értek csak el a tudatomig. Forgott velem a világ. Aztán egy idő után már csak elmosódott foltokat láttam, később pedig már azt sem. Csak sötétséget. Idővel a hangok is elhaltak, a testem elnehezült,én pedig abban a tudatban adtam át magamat a teljes sötétségnek és zuhantam aléltan a földre, hogy aligha ébredek már fel többet, hiszen ezek a mocskok felkoncolnak. Nem volt reményem a menekülésre. Egyetlen vigaszom az lehetett, hogy a többieknek talán esélyt adok az áldozatommal a túlélésre.
A fejem zúgott egy kicsit, a szememet pedig nem bírtam kinyitni. Először azt sem tudtam, mi történt, hol vagyok, egyáltalán semmit. Beletelt némi időbe, mire visszatértek az emlékeim. És akkor az első felismerésem az volt, hogy: élek! Meglepő, de így volt. A földön ültem és valami oszlopfélének volt támasztva a hátam. Megmozgattam kicsit elgémberedett tagjaimat, inkább csak azért, hogy elhiggyem, tényleg életben vagyok. A kezemet azonban valami az oszlop mögött tartotta. Lánc csörrenését hallottam. Közben arra is rájöttem, hogy a szememet azért nem tudom kinyitni, mert kötés van rajta. Egy közönséges, alighanem fekete kendő, elég szorosra húzva. A kezemet meg hátraláncolták egy oszlophoz. Kezdett lassan összeállni a kép. A Vardellek valószínűleg magukkal hurcoltak, miután elájultam. Bár amennyire én tudtam, nem igazán volt szokásuk foglyokat ejteni, talán most csak azért tettek kivételt, mert ájult embert vagy Aesaht megölni nem olyan jó szórakozás. Hiszen ők élvezik a szenvedést és a rettegést, amit keltenek. Ha nem vagyok magamnál, úgy alighanem lényegesen kisebb az élvezet. Mocskos dögök! Csak remélni tudtam, hogy legalább a többieknek sikerült megmenekülniük tőlük.  Mert az én halálom most már tényleg csak idő kérdése. És nem kell túl hosszútávon gondolkodnom, most hogy magamhoz tértem, még annyira sem. Bár nem tudhattam biztosan, mivel nem láttam semmit, feltételeztem, valami őrféle figyel rám, aki értesíti majd a főnököt a fejleményekről és amint tud, itt is fog teremni, hogy bevégezze, amit ott a tetőn akartak. Hátamat az oszlopnak vetve felálltam. Zsibbadt lábaim kicsit remegtek a terheléstől, de hamarosan sikerült visszanyernem fölöttük az irányítást teljesen. Nem mintha sokra mentem volna vele. A lánc a kezemen elég erős volt ahhoz, hogy ne tudjak kiszabadulni. A szememet pedig fedte az a vacak kendő, hogy még azt se tudjam, hol vagyok. Vajon miért kellett ezt így? Egyrészt biztosan titkolni akarják a bázisukat, másrészről pedig talán a félelmet is növelni akarják bennem azzal, hogy megfosztanak az egyik legfontosabb érzékemtől, a látásomtól. Másra nem tudtam gondolni és ez a magyarázat egyébként is illett volna hozzájuk, amilyen mocskok mind. Így álltam hát ott, felidézve magamban mindazt, ami eljuttatott idáig, végigelemezve, hol is követtem el hibát, mikor lett volna esetleg lehetőségem megváltoztatni a dolgok folyását, de igazából nem sokra jutottam. Már ott haza volt vágva az egész, hogy Aesahnak születtem. De ezen felesleges volt elmélkednem, mert tudtam, hogy ez valami olyasmi, amin senki sem változtathat. Viszont másrészről meg mindenképp találnom kellett valamit, amivel lefoglalhatom a gondolataimat, mivel éreztem, hogy egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam a félelem, azt az örömöt pedig nem akartam megadni a fogva tartóimnak, hogy ezt esetleg észrevegyék rajtam. Mert hát azért lássuk be, így jóformán a kivégzésemre várva nem voltam azért éppenséggel nyugodt. Az életösztön azért bennem is dolgozott. Mégis igyekeztem uralkodni magamon. Ki tudja, talán a megvárakoztatásom is része volt a tervüknek. Talán az is valamiféle perverz örömöt nyújtott volna nekik, ha látnak vergődni, remegni a félelemtől, segítségért kiabálni, könyörögni és hasonlók. Undorítóak. Az, ahogy magamban szapultam őket, legalább egy ideig segített elterelni a gondolataimat arról, ami rám várt. Ekkor azonban ajtócsapódásra lettem figyelmes. Minden idegszálam megfeszült. Annyira füleltem, amennyire csak bírtam. Még a légzésemet is igyekeztem lehalkítani, hogy nehogy amiatt ne halljam a belépő személy lépteit, vagy bármilyen zörejt, amiből arra következtethetek, ami körülöttem történik. Csak sejtettem, hogy a szoba, vagy terem, ki tudja hol voltam, mindenestre a helyiség másik oldalán tartózkodik az illető. Bár tényleg nagyon figyeltem, egy ideig semmilyen mozgásra utaló neszt nem hallottam. Ennek ellenére biztosan tudtam, hogy nem vagyok egyedül és ez a valaki éppúgy figyel rám, mint én próbálok rá. Hosszú perceknek tetsző ideig semmi sem történt, de az éberségem nem lankadt, már csak a bennem munkáló félelem miatt se, amit azonban igyekeztem palástolni. Aztán halk lépteket véltem hallani. Nagyon finom, óvatos, de egyértelműen közeledő lépteket. Majd megint csönd lett. Képtelen voltam megállapítani, hol is lehet éppen a helyiségben tartózkodó másik személy. Aztán kicsivel később egy hang csendült a fülem mellett oldalt, a közvetlen közelemben. Tényleg nagyon közel, gyakorlatilag még a leheletét is éreztem a bőrömön, ahogy kimondta a szavakat:
- Nem félsz? – azonnal és tévedhetetlenül felismertem az Ő hangját. Ezer közül is felismertem volna. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy ő van itt, vagy sem. Alapvetően nem mindegy? Ő is csak ugyanolyan mocsok, mint bármelyik másik Vardell. De valahogy mégis…
- Hogy nem félek-e? Miért, jobban szeretnéd, ha igen? Jobban élveznéd, ha remegnék és kiabálnék félelmemben? – hangomban volt némi provokatív él. Nem akartam, hogy akárcsak megsejtse, hogyan is érzek iránta. Egyáltalán hogy érzek? Magam sem tudtam, vagy inkább akartam meghatározni. – De egyébként, ha tényleg tudni akarod, de igen, félek. Most boldog vagy? – Miközben beszéltem, mereven előrenéztem, nem fordultam felé, már csak azért sem, mert bár nem láthattam, éreztem, hogy milyen közel van hozzám.
- Ne beszélj így! Te nem értesz semmit! Nem értheted!
- Hogy nem érthetem? Mit kell ezen érteni? A véremet akarod, nem? Akkor mire vársz? – és feljebb emeltem a fejemet, ezzel mintegy felkínálva a nyakamat. Éreztem, ahogy elém kerül és egy hideg, fémes tárgyat illeszt a nyakamhoz. Nyilvánvalóan a kése volt. Az a jellegzetes, nagy élű, kissé félelmetes kés, amit a Vardellek használnak. Ott tartotta a pengét, de egyelőre nem vágott bele a húsomba. Nem tudtam igazából, mire vár. Fogalmam sem volt, mit csinálhat, egyáltalán, hogyan érezheti magát. Vardell volt és így nem érezhettem, a gondolataiban sem olvashattam. Az futott át az agyamon, hogy talán így a legjobb. Ha Ő öl meg. Lehet, hogy Ő is csak ugyanolyan, mint bármelyik másik Vardell, én valahogy mégis szívesebben adom neki a véremet, mint mondjuk annak a rusnya főnökének. Ha már egyszer úgyis meg kell halnom, talán így a legjobb. Az egyetlen, amit még szerettem volna, ha láthatom az arcát, csak még egyszer, utoljára. Bárcsak levenné a szememről ezt a vacak kendőt! Bár ügyeltem arra, hogy a lélegzetem a helyzethez képest egyenletes maradjon, belül feszülten vártam a pillanatot, amikor átvágja a torkomat azzal a késsel. Mindössze egy apró mozdulat csak az egész. Ám váratlanul elhúzta onnan a kést és csak a felkaromon éreztem egy vágást. Aztán éreztem azt is, ahogy odahajolt és nyalogatni, szívni kezdte a vért a sebből. Összerándultam, mikor az ajkai a bőrömhöz értek. Egyrészt azért, mert általában tartózkodtam a fizikai kontaktustól, így bármilyen érintés kicsit megzavart, másrészt pedig mert Ő ért hozzám, ráadásul a szájával. Bizarr, de valamiféle perverz kéjes érzést váltott ki belőlem az, amit csinált. Fájt ugyan egy kicsit, de azt szinte fel sem vettem. Sőt, talán még élveztem is. Nem szívta sokáig, kis idő múlva eltávolodott tőlem. Igazából nem értettem, miért nem vágta el egyből a nyakamat. Lehet, hogy fél? Vagy a lelkiismerete szólalt meg? Nem tudhatom. De gyanítottam, ha egyszer megízlelte a véremet, már nem fogja tudni visszafogni magát. Vardell volt és ebből kifolyólag valószínűleg működtek az ösztönei. Neki vér kell. És egy Aesah vére valószínűleg még sokkal jobban csábítja, mint egy közönséges emberé. Nem is tudom, hogyan volt képes eltávolodni tőlem, mielőtt kiszívta volna az összes véremet. Bár nem éreztem át az ösztöneit és a vágyait, de ismertem annyira a fajtáját, hogy ismerjem őket. Legalábbis ismerni véltem. Pár pillanatig nem történt semmi. Fogalmam sem volt, mire vár. Nem mozdult, de a lélegzetvétele kicsit eltért a szokásostól. Nem szóltam egy szót sem, mert nem illet volna a helyzethez, meg különben sem volt mit mondanom és ő is hallgatott. Aztán nagyon hirtelen mozdult meg és úgy, ahogy azt a legkevésbé sem vártam volna. Hirtelen a száját, ami az előbb még a véremet szívta, az enyémre tapasztotta. A meglepetéstől teljesen lebénultam, még reagálni is elfelejtettem. Csak hagytam, hogy csókolja a számat. Nem viszonoztam, de el sem húzódtam tőle. No, nem mintha nagyon módomban állt volna a tiltakozás, ennek ellenére a csók közben a kezei közé fogta az arcomat, ezzel lehetetlenné téve azt, hogy akárcsak elfordítsam a fejemet. Nem mintha tiltakozni próbáltam volna. Ahhoz túlságosan meglepett. Ráadásul, be kell vallanom, valahol még élveztem is. Nem volt durva, de határozottan kifejezte az akaratát. Szájában ugyan még éreztem a vér fémes ízét, de mindezt feledtette ajkainak puhasága, egyáltalán az az érzés, amit ez a csók kiváltott belőlem. Nem értettem a helyzetet, de nem is akartam már. Fogalmam sem volt, hová vezet majd ez az egész, de ha ez az utolsó, amit megtapasztalok életemben, már akár azt is mondhatom, hogy a körülményekhez képest szép halálom volt. Túl rövidnek tetszett azonban ez az élvezet, rövidesen elszakította ajkait az enyémtől. Viszont nem távolodott el és a kezeit sem vette el az arcomról.
- Nem tudom, hogy azért van-e, mert Aesah vagy, de… már azóta vágyok erre, amióta először láttalak – szinte suttogva ejtette ki a szavakat, alig néhány centire az arcomtól. – Én… akarlak! Nagyon! – és a nyakamra hajolt és csókolgatni kezdte. Összerándultam a váratlan érintéstől. Váratlan volt, de egyáltalán nem kellemetlen. Nagyon is érzékeny pontomra talált rá. Az én lélegzetvételem is felgyorsult, igazodva az övéhez. Nem állt módomban, de nem is akartam megállítani őt. Ahhoz túlságosan jól esett az, amit csinált. Szinte ösztönösen kezdtem reagálni és cselekedni én is. Odahajoltam, ahol őt éreztem és amennyire tudtam, a fejemmel félresöpörtem a haját és gyengéden a fülcimpájába haraptam. Erre ő merevedett le egy kicsit, abbahagyta, amit csinált, de nem mozdult. Nem távolodott el, egyáltalán nem csinált semmit.
- Tudom, hogy ez őrültség, de… azt hiszem… azt hiszem én is hasonlóan érzek, mint te… - mondtam el-elcsukló hangon. Nehezemre esett ezeket kimondanom. Egy áldozat, aki még ezen a téren is behódol a vadásznak. Totális őrültség, tényleg. Egyáltalán, miért érzek így? Teljesen természetellenes. Nem lenne szabad vonzalmat éreznem az ősellenségem iránt. Ez olyan, mintha egy bárány a farkasokra gerjedne. Vagy az antilop a gepárdra. Vagy esetleg az őz a puskacsőre. A gondolataim kezdtek egyre perverzebb irányt venni, ezért jobbnak láttam másfelé terelni őket. Akárhogy is, úgy sejtettem, ő is hasonló kétségekkel küzdhet. Bár fiatal kora ellenére feltevéseim szerint nagyobb tapasztalattal rendelkezett e téren, mint én, valószínűleg még őt is kicsit megrémítette a helyzet, amibe került, illetve jobban mondva kerültünk. Hogy kíván valakit, az aligha újdonság neki. De hogy meg kelljen ölnie ezt a valakit, az alighanem számára is egy új helyzet. Nem csoda hát, ha mindketten kicsit féltünk. De a vágyaink mégis erősebbeknek bizonyultak. A félelemnél és a józan észnél is. Éreztem, ahogy végighúzza az oldalam mentén a kezét. Éppen csak hozzám ért, de még ez is iszonyatosan izgatott. Hallottam a saját felgyorsuló lélegzetvételemet és az övét is. A másik kezét közben megint az arcomra csúsztatta, de ezúttal sokkal finomabban, már-már simogatta a bőrömet. Majd újra megcsókolt. Szenvedélyesen. Bár még mindig munkálhatott benne a félelem, ahogy bennem is, most mégsem volt olyan bizonytalan, mint az előbb. És most viszonoztam is, ahogy vadul falta az ajkaimat, kicsivel később pedig a nyelvét is átdugta a számba és az enyémet kereste vele. Volt abban valami fojtott agresszió, ahogy a nyelveink kergették egymást. Vagy ahogy néha szívogattuk egymás nyelvét. Egyre durvábban feltörő szexualitásunkat fejeztük ki általa. Az ösztönök elhatalmasodtak rajtunk. De miféle ösztönök azok, amik az ellenség, a hóhérom karjába löknek? Mert hogy életösztönnek nem nevezném, az tuti. Valami rejtélyes őserő mégis ellenállhatatlanul vonzott felé. És tudtam, éreztem, hogy innen már nincs visszaút. Ő akarta és én is. Gyakorlatilag a fél arcom már tiszta nyál volt, olyan szinten nem bírtunk magunkkal, de nem érdekelt. Pedig ezt más esetben talán még gusztustalannak is gondoltam volna. De nem most. Most csak egy gondolatom volt. Minél közelebb akartam lenni hozzá. És látni, látni akartam őt. Szabad kezet is akartam, hogy hozzáérhessek.  De ő úgy tűnt, nem akarja ezt megadni nekem. Sőt, talán még élvezte is, hogy minden szinten ő irányíthat. Egy pillanatra az futott át az agyamon, hogy egyáltalán hová lehetett az a kés, amit az előbb még a torkomnak szegezett és amivel megvágott, hiszen mindkét kezét magamon éreztem. Talán eltette, talán csak eldobta, nem tudom. És már nem is érdekelt. Érzékeimet teljesen más dolgok kötötték le. Ahogy közelebb nyomult hozzám a testével, ágyéktájékon éreztem, hogy alighanem neki is eléggé egy irányba tendálhatnak a gondolatai. Egy pillanatra le is merevedtem, mivel nem éreztem még magamhoz közel ilyesmit, de hamarosan újra elvonta az efféle félelmeimtől a figyelmemet mindaz, amit a kezével és a szájával csinált. Továbbra is csókolta a számat, néha el-elkalandozva az arcomon és a nyakamon is. Közben, miután kezével végigsimította a combomat, lassan a pólóm alá csúsztatta azt. Először csak az oldalamat és a hátamat simogatta ott, ahol elérte, aztán lassan, szinte észrevétlenül haladt egyre feljebb. Mikor ujjai elérték a mellemet, megint csak ledermedtem. Mint oly sok minden más, ez az érintés is új volt nekem. Még el is fordítottam tőle a fejemet, megszakítva ezzel a csókot. Szükségem volt egyszerűen némi időre, míg feldolgozom mindazt, ami velem történik. Normális körülmények között talán meg is állítottam volna őt itt, de jelen esetben a körülményeket mindennek lehetett volna nevezni, csak normálisnak nem. Alighanem ő is megérezte a bizonytalanságomat, mégsem tágított. A kezét sem vette el a mellemről. Sőt, a másik kezével megfogta az államat és kissé erélyesen visszafordította az arcomat maga felé és ismét falni kezdte az ajkaimat. Nem bírtam tiltakozni. Még akkora mértékben sem, amire egyébként talán lehetőségem lett volna. Lassan újra elmerültem a csókban és idővel már a keze sem zavart ott annyira. Sőt, be kell ismernem, mikor lassan simogatni, markolászni kezdte a mellemet, először csak gyengéden, már-már óvatosan, majd ahogy a szenvedély magával ragadta, egyre hevesebben, még élveztem is. Érezni őt ilyen közel magamhoz, alapból nagyon izgató volt és minden csókjával és érintésével csak még inkább felkorbácsolta a vágyaimat.
- Kérlek! Legalább azt engedd meg, hogy lássalak! Csak a kendőt, csak azt vedd le! – leheltem a fülébe szavaimat, mikor a nyakamat puszilgatta és így szabaddá vált a szám.
- Nem lehet. Már így is túl messzire megyek – válaszolta szinte suttogva.
- Akkor miért csinálod?
- Nem tudom – azzal ismét remegő ajkaimra tapasztotta a száját. És én viszonoztam heves csókját. Csók közben éreztem, ahogy az arcomat simogatja. Aztán egy váratlan mozdulattal megragadta és lehúzta a szememről a kendőt, majd egy kicsit eltávolodott tőlem, de nem túlságosan. A leheletét továbbra is éreztem az arcomon. A szemem csak lassan szokott hozzá a fényhez, mikor kinyitottam először nem is igazán láttam, kicsit elmosódott volt minden és a fény szabályosan fájdalmat okozott. Kellett néhány másodperc, mire kitisztult a látásom. És az első amit láttam az ő vágytól csillogó tekintete volt. Talán még szebb és vonzóbb volt így az a mélybarna szem, mint bármikor máskor, még ha csak az egyiket láthattam is, hiszen a jobb szemét Vardellekre jellemző módon kötés fedte. Azt csak félig-meddig érzékeltem, hogy egy raktárféleségnek tetsző helyen vagyunk. Már nem is számított. Itt most csak ő volt és én és egy vágy, ami mindkettőnket ellenállhatatlanul vonzott a másik felé. Semmi más nem számított, csak ez. A tekintet, ami mélyen az enyémbe fúródott. Újra közelebb hajolt és megcsókolt. Mintha már nem is tudnánk létezni a másik csókja nélkül. Mint a fuldokló kapkodja a levegőt, faltuk egymás ajkait. Közben persze a kezével sem tétlenkedett, nem állt meg egy pillanatra sem, bebarangolta lényegében az egész testemet. Kicsit rosszul esett, hogy én nem tehetem ugyanezt, mivel az én kezem továbbra is hátra volt kötözve, de ezt már nem tettem szóvá. Valószínűleg azt már úgysem oldozta volna el. Az már túl kockázatos lett volna. Ennyi esze pedig alighanem még úgyis volt, hogy az agyát ködbe burkolta a vágy. Be kellett hát érnem ezzel. Végül is már az is nagy engedmény volt a részéről, hogy a kendőt levette a szememről. Kutató kezei közben lentebbi tájakra kalandoztak, egészen konkrétan a térdig érő szoknyám alatt kutakodott velük. Először csak bugyin keresztül simogatott ott lent, ami először a mellem fogdosásához hasonlóan ijesztő volt egy kicsit, de aztán határozottan élvezni kezdtem. Talán túlságosan is. De nem sokáig folytatta ezt így, rövidesen éreztem, ahogy az egyik kezét a textil alá csúsztatja és most már közvetlenül a szeméremdombomat érintette. Egyre lejjebb és lejjebb, míg el nem érte a csiklómat. Önkéntelenül összerándultam egy kicsit, mikor az ujja hozzáért. Magam is érzékeltem, milyen szaporává válik a légzésem, ahogy már-már kínzó lassússággal kezdte körkörösen simogatni. Aztán ahogy érzékelte egyre mélyebb sóhajaimat és kapkodóbb lélegzetvételemet, fokozatosan gyorsított a mozdulatain. Hihetetlen volt. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni ennél is több kéjt és élvezetet. De ő nem hagyta abba. Jó volt, nagyon jó. Hihetetlenül jó. Nem mondom, hogy teljesen ismeretlen volt előttem eddig az efféle kéjérzés, de amikor magamnak csináltam az valahogy sosem volt ilyen intenzív. Pedig technikailag lényegében semmiben nem tért el attól, amit ő csinált. Valahogy mégis… Ám, mikor már tényleg nagyon közel jártam ahhoz a bizonyos csúcshoz, váratlanul lejjebb csúsztatta az ujját és a hüvelyembe nyomta. Nem volt különösebben durva a mozdulat, ráadásul kellően nedves is voltam már, mégis felszisszentem a fájdalomtól. Erre kihúzta belőlem az ujját és a tekintetével az enyémet kereste.
- Még nem…?  - kérdezte halkan. Mintha kissé zavarban lett volna. Én nem kevésbé zavartan ráztam meg a fejemet válaszként, miközben kerültem a tekintetét. Közelebb hajolt a fülemhez és úgy suttogta bele a szavait. – Semmi gond. Csak lazíts! – Kezét közben kihúzta a bugyimból, majd belekapaszkodott két oldalról az említett ruhadarabba és határozott mozdulattal húzta le rólam. Ehhez a művelethez le kellett térdelnie elém. Közben én annyiban segítettem neki, hogy megemeltem a lábamat, mikor olyan magasságba ért, hogy le tudja venni. Mikor a művelet sikerrel járt, nemes egyszerűséggel félredobta a rólam lekerült és ezáltal feleslegessé vált ruhaneműt. Viszont ezt követően sem állt fel, hanem feljebb húzta a szoknyámat és lényegében alámászott, miközben a kezével végigsimította a lábaimat. Őszintén szólva kicsit zavarba is jöttem ettől, ösztönösen összébb is zártam őket, de ő gyöngéden, ám határozottan megfogta az egyiket és a vállára tette, miközben lentről, a bokámtól kezdve végigsimított rajta. Szinte időm sem volt felfogni a helyzetet, mikor megéreztem a nyelvét, ahogy belém nyalt. Valami hihetetlen forróság cikázott végig az egész testemen egy pillanat alatt és ösztönösen felnyögtem, képtelen voltam visszatartani. És ő ezt követően sem kegyelmezett. Egyre szaporább nyelvcsapásokkal kóstolgatta hol a hüvelyem környékét, hol a csiklómat, amit néha a szájába is vett és meg-megszívogatott. Nem tudom, mennyi tapasztalata lehetett ebben, de nekem elég profinak tűnt. Én legalábbis hihetetlenül élveztem ezt az eleddig számomra teljesen ismeretlen kényeztetési módot. Éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok ura a saját testemnek, szinte teljesen átadtam neki magamat. Az irányítás ugyan már régóta az ő kezében volt, de most még azt a maradék kontrollt is elveszíteni látszottam, amivel eddig rendelkeztem. De igazából nem bántam, egy cseppet sem. Amíg ennyire jó és ennyire kívánom, addig semmi nem számít. Akkor legalábbis így éreztem. Egyre kevésbé bírtam már rendesen gondolkodni. Szinte még azt is elfelejtettem, mi is várhat rám ezek után a nem is olyan távoli jövőben. Tekintve, hogy számomra túl távoli jövő már aligha létezett egyáltalán. De már ez sem érdekelt. Csak ő, csak ő legyen közel és ez az érzés tartson még egy kicsit! Kontrollálatlanul nyögdécseltem és sóhajtoztam, már nem bírtam magammal. Ám mielőtt elértem volna az orgazmust, hirtelen abbahagyta, amit csinált, felugrott és száját, melyben nedveim ízét éreztem még, az enyémre tapasztotta. Vadul csókolt, az ajkaimat harapdálva.
- Nem… nem bírom tovább… - lihegte a fülembe. Hozzám hasonlóan ő is erősen kapkodta a levegőt. – Akarlak! Most! – Kicsit eltávolodott tőlem, gyors mozdulatokkal megszabadult az ingétől és az alatta lévő atlétától, majd a farmerja övét kezdte kioldani. Némi félelem kezdett éledezni bennem, mikor bokájára hulló nadrágját hamarosan a bokszeralsója is követte és szemem elé tárult a férfiassága, de a vágy erősebbnek bizonyult. – Ne félj, nem lesz semmi baj! Lazíts! – suttogta ismét közelebb hajolva, mikor észrevette a tekintetemben bujkáló félelmet. Közben a mellem fölé húzta a pólómat és a melltartómat is, aztán megfogta a combomat és feljebb húzta a lábamat, ami az előbb leesett a válláról, mikor olyan nagy elánnal ugrott fel. Feltűrte a szoknyámat és odaigazította a férfiasságát a hüvelyemhez. Mindezt inkább csak éreztem, ahhoz túl közel volt, hogy lássam is. Éreztem, hogy remegni kezdek, hiszen a félelmem azért nem múlt el teljesen. Azért mégiscsak egy szűzlány voltam végtére is és ő mindössze egyetlen csípőmozdulatra volt attól, hogy ezen változtasson, ami azért lássuk be, kicsit félelmetes, legalábbis akkor számomra az volt, még ha kívántam is. Ő észrevette a félelmemet, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva megsimogatta az arcomat, hüvelykujjával elidőzve remegő ajkaimon.
- Lazíts! – ismételte meg suttogva, majd kezét az állam alá csúsztatva megcsókolt, minden szenvedélyét beleadva. Meg kell hagyni, valami hihetetlenül jól csókolt. Ezen a téren sem volt ugyan sok tapasztalatom, de amennyire én meg tudtam ítélni, bizony így volt. Teljesen bele is feledkeztem ebbe a csókba. Alighanem ez is volt a célja, kicsivel később ugyan is valami kegyetlen fájdalom hasított belé az ágyékomba, ahogy belém hatolt. Váratlanul ért a dolog, de mivel a szája a számon volt, csak egy fojtott nyögést tudtam hallatni, a szememet viszont elfutotta a könny. Nyilván azért intézte így, hogy ne figyeljek oda és ne görcsöljek annyira, viszont így sem esett sokkal jobban a hirtelen belém nyilalló fájdalom. Elengedte a számat és egy ideig mozdulatlanul tűrte, hogy valamelyest csillapodjon a fájdalmam és megszokjam az érzést, hogy ő bennem van, csak akkor kezdett nagyon lassan mozogni, mikor a lélegzetvételem normalizálódott valamennyire. Ám ahogy elkezdett mozogni bennem, a fájdalom ismét belém hasított. Kicsit olyasmi érzés volt, mintha egy reszelőt mozgatnának bennem. Tényleg nem értem, miért kell ennek ennyire fájnia. Ha ez az egész a fajfenntartás és az élvezet miatt van, miért kell egy lánynak elsőre ilyen kínokat kiállnia? Kegyetlen az élet. A természet még ezen a téren is bünteti a női nemet. Csak tudnám, miért? Összeszorítottam a fogamat és igyekeztem elviselni a fájdalmat, ami újra és újra belém hasított, minden egyes lökésnél. Ő alighanem megérezte a vergődésemet, ami ilyen közelségben nem is csoda, én is éreztem minden apró kis rezdülését és egy puszit nyomott a számra, majd gyöngéden a nyakamat és az arcomat kezdte csókolgatni, miközben szorosan ölelt magához. Éreztem a szándékot, hogy szeretné enyhíteni a fájdalmamat, de az ösztönei nem engedték, hogy megálljon. Ösztönösen mozgott bennem ki-be, és bár tudta, minden egyes lökése fájdalmat okoz, képtelen volt abbahagyni. Nem is hibáztattam őt ezért. Inkább összeszorítottam a fogam és igyekeztem kibírni. Közben szájával néha a melleimre tévedt, ajkaival és nyelvével ízlelgette a mellbimbóimat, felváltva nyalogatta, szívogatta őket, ami igazából nem is lett volna kellemetlen, de a fájdalomról ez sem tudta teljesen elterelni a figyelmemet. Ám idővel a fájdalom mintha kezdett volna alábbhagyni, sőt mintha lassan az ütemes mozgás valami élvezetet kezdett volna okozni. A fájdalom fokozatosan alakult át kéjérzetté a testemben, mígnem teljesen elnyomta azt. A nyögdécselésemet egyre kevésbé bírtam visszafogni, de azt már egyre kevésbé a fájdalom, sokkalta inkább az élvezet okozta. Mire észbe kaptam, már megállíthatatlanul közeledtem az orgazmus felé. A külvilág lassan teljesen megszűnt létezni, semmi mást nem érzékeltem, csak a testemet teljes egészében átjáró, az elmémet teljesen elborító élvezetet és az Ő bennem mozgó férfiasságát. Ezt csak fokozta, mikor gyorsított a tempón. Szabályosan csillagokat láttam, minden elhomályosult előttem, mikor magával ragadott a gyönyör hulláma. Valami olyan fokú orgazmust éltem át, mint előtte még soha. Talán még egy sikoly is kiszakadt belőlem, miközben a hüvelyem ütemesen összerándult és valami forróság öntötte el az altestemet. Talán az ő nedvei voltak, noha annyira lefoglalt a saját élvezetem, hogy belőle nem sokat érzékeltem, bár mintha kissé elmosódva az ő nyögéseit is hallani véltem volna az enyémekkel keveredni. Olyan volt, mintha elájultam volna, egy ideig nem is igazán érzékeltem semmit a külvilágból. Kellett némi idő, mire lecsendesült bennem az élvezet és újra használhatóvá váltak az érzékeim. Először csak a saját, ziháló lélegzetvételemet hallottam. Aztán lassan újra kikörvonalazódott előttem a raktár helyisége, ahol fogvatartottak. A lábam remegett egy kicsit, ha nem támaszkodott volna a hátam az oszlopnak, amihez odaláncoltak, biztosan összeesek, mint egy rongybaba. Ő a vállamba kapaszkodott, szorosan ölelt magához és ő is vadul zihált. Szemlátomást ő még nem tért teljesen magához az élvezet után. Így legalább volt időm jobban szemügyre venni a környezetemet.
A raktárban nem volt semmi különös. Egy átlagos terem, tele dobozokkal és targoncákkal, amik már egy ideje használaton kívül lehettek. Nem épp egy kivégzőhelynek tűnik, mégis. Alighanem ez lesz az utolsó hely, amit életemben látok. Vagy ki tudja, mindezek után… de nem mertem már reménykedni semmiben. Így is jóval többet kaptam, mint reméltem. Tekintetem a közelebbi tárgyakra siklott. Tőlünk néhány méterre a földre dobva ott hevert a bugyim és az ő inge és atlétája. Akár még idilli is lehetne ez a kép, ha nem tudnám, miért vagyunk mi itt és kicsodák, micsodák is vagyunk. Egy préda és a vadász. Ahogy oldalra néztem, a szemem sarkából láttam a nyakában megcsillanó vékony ezüstláncot, amin alighanem az a bizonyos, jellegzetes kereszt függött, ami egyértelműen megmutatta, hová is tartozik ő. Már az első pillanattól kezdve, amikor először megláttam, valahol éreztem, hogy távol kellene tartanom magam tőle, valami miatt mégsem ment. Vonzott, túlságosan is, bármennyire ellentmondott ez mindenféle észérveknek és bárhogy küzdöttem is ellene. És úgy tűnik, ő is hasonlóan érezhetett, noha ő néhány nappal ezelőttig nem tudhatta, mi is vagyok én valójában. Most mégis, egymás karjában kötöttünk ki. Hogy hogyan tovább? Nem tudom. Megöl, ahogy már órákkal ezelőtt tennie kellett volna? Megpróbál megmenteni és elenged? Ellentmondana a logikának és az ösztöneinek is. De azután, amit tettünk, már mit sem számít a logika. Vagy egyszerűen itt hagy és valaki másra, mondjuk a főnökére hagyja a feladatot? Akárhogy is, a legtöbb, amit tehetek, hogy igyekszem kiélvezni a pillanatot. Azt, hogy itt van, érzem a lélegzetvételét, a teste melegét. Hálás vagyok a sorsnak és neki is, hogy mindezt átélhettem. Még ha az utolsó is volt, amit megtapasztalok életemben. Becsuktam hát a szememet és átadtam magamat ennek az andalító, kellemesen fáradt, kielégült érzésnek, mindannak a melegségnek, amit éreztem a közelében. Észre sem vettem a földön a ruháktól néhány méterre, a lábunk környékén heverő, oly jellegzetes tárgyat. Az éles kés fém pengéjén a terem kissé gyér neonvilágításának fénye tükröződött.