Kénytelen volt azonban néhány napig még Varsóban maradni. Elutazásának reggelén értesült, hogy Maszko Plawickiékhez utazott. Ez nagy benyomást tett rá. Hiába igyekezett magával elhitetni, hogy ha egyszer Reichenhallban lesz, nem gondol többé e dologra, mégis egész utazása alatt üldözte őt e gondolat. Tizenegy órakor délelőtt értek Reichenhallba. A park egyik fasorában találkoztak Emília asszonnyal és a kis Litkával. A fiatalasszony, kit nem értesítettek elindulásukról, csak a következő hétre várta őket. Azért kimondhatatlanul megörvendett, de öröme rövid ideig tartott, mert Litka, ez a rendkívülien ideges, érzékeny gyermek, ki nagy fokú asztmatikus rohamoknak volt alávetve, annyira felindult kedves "Sztasz barátjának" látásán, hogy fulladozni kezdett, szívdobogást kapott és közel volt hozzá, hogy ideggörcsökbe essék. Az ilyen rohamok, fájdalom, nem tartoztak a ritkaságok közé. A roham elmúltával azonban a mosoly is visszatért az arcokra; vígan indultak a villa felé. Litka, miután magához tért, nem bocsátotta el többé barátjának kezét. Időnként megszorította azt, hogy meggyőződjék az ő kedves Sztaszjának jelenlétéről. Mosolyogva csacsogott és egészen boldog volt, amiért Reichenhall szépségeit mutogathatta.
- Mindez még semmi! - ismételte élénken -, de majd meglátja holnap, ha Thumsee-be megyünk, minő gyönyörű ottan! Majd meglátja! - és sápadt csinos arcát anyja felé fordítva, kérdezte: - Ugye, kismama, elmegyünk?
A kisleány aztán, anélkül hogy barátjának kezét elbocsátaná, kissé eltávolodott tőle és ráfüggesztve nagy, lázas szemét, mormolá:
- Ó! Sztasz úr! Sztasz úr!
Polaniecki is nagy ragaszkodást mutatott iránta, mintha idősebb testvére lenne, ügyelt rá és szelíden dorgálta:
- Ne járj olyan gyorsan, kiscicám! Ne beszélj járás közben, kiscicám!
Időnként azonban Emília asszonyt kereste szeme, mintegy bizonyságul annak, mennyire türelmetlenül várja a pillanatot, hogy vele bizalmasan beszéljen. De az asszony a világ minden kincséért sem zavarta volna meg gyermekének örömét; a viszontlátás első perceit Litkának kellett áldozniuk. Polaniecki csak ebéd után talált egy alkalmas pillanatot, hogy Emília asszonyhoz közeledhetett.
- Akar egyet velem járni a kertben? - kérdezte. Emília beleegyezőleg bólintott a fejével és így szólt leányához:
- Litkám, kedvesem, mulattasd egy kissé Waskowszky urat és viseld jól magadat, azonnal visszajövünk.
Mihelyt egyedül volt Polanieckivel, kíváncsian kérdezte:
- Nos? Hogy mint volt Krzemienben?
Polaniecki megkezdte vallomásait. Lehet azonban, hogy kedvezőbb világításba akarta helyezni az eseményeket, vagy Emília asszony nagy érzékenységére volt tekintettel; az is lehet, hogy gondolatai folyton Márián járva, lelkét a költészetre, gyöngédségre hangolták, tény azonban, hogy az elbeszélése lényegesen eltért a valóságtól. Bevallotta ugyan, hogy Plawicki papát nem kímélte, de azt elhallgatta, minő kemény szavakkal illette a fiatal leányt a búcsúnál, és nem szűnt meg őt dicsérő szavakkal magasztalni. S végre így végzé elbeszélését:
- S miután ez az adósság mindenféle félreértésekre, vitatkozásokra adott alkalmat, jobbnak láttam a követelésemet egy harmadikra átruházni. Plawicki hitelezője most már Maszko ügyvéd.
Emília asszony, aki mit sem értett az ügyekhez, angyali szelídséggel mondta:
- Nagyon jól tette. Önök között nem szabad pénzkérdésnek lenni.
Polaniecki elszégyellte magát, hogy annyira tévútra vitte ezt a hiszékeny lelket.
- Nem jól tettem - felelte. - Sőt inkább azt hiszem, nagy hibát követtem el; Bigiel sem helyeselte az eljárásomat. Maszko képes őket tönkretenni! Elárvereztetheti Krzemient, elkergetheti onnan Máriát és az apját! Bizonyos, hogy nem jártam el sem gyöngéden, sem elővigyázatosan. És nem hiszem, hogy ezzel közeledést idéztem volna elő közöttünk.
Litka kéréseinek engedve, Emília elhatározta, hogy másnap Thumsee-ba mennek. Reggel elindulnak, a tó partján ebédelnek és kocsin vagy gyalog térnek haza, ha a gyermek nem fáradt, de mindenesetre naplemente előtt, hogy kikerüljék az est hűsét. Másnap tíz órakor Polaniecki és öreg barátja a villába érkeztek. Litka és az anya már útra készen várták őket a verandán. Mikor az öreg tanár észrevette őket, nem állhatott ellent, hogy elragadtatásának szabad folyást ne engedjen.
- Látja - szólt társához, már messziről mutatva az anyát és gyermekét - az úristen néha kedvét leli benne és az emberi lelkeket virágokká változtatja.
Emília asszony és leánya csakugyan mindenki figyelmét magára vonta. Gyöngéd arcával, a fiatalasszony a gyöngédség és anyai szeretet megtestesülése volt. A fiatal leány álmatag szeme, hosszú aranyszőke haja, finom arcvonásai ellenben valami műremekre emlékeztettek. Volt benne valóban valami földöntúli. Gyönge szervezete, rendkívül fogékonysága minden iránt, beteges érzékenysége még jobban kiemelték arcának ideális kifejezését. Anyja és mindazok, kik megismerték, vakon szerették őt. De a gyermek jó hajlamai ellentálltak a sok kényeztetésnek. Polaniecki mindkettőjükhöz őszintén ragaszkodott. Majdnem mindennap meglátogatta őket. Varsóban, mint minden városban, szeretnek fecsegni és az asszonyoknak nagyon kell vigyázniuk a hírnevükre; természetesen Emília sem kerülhette el, hogy ne tegyenek észrevételeket e gyakori látogatások felett. Pedig nagyon igaztalanul, mert a fiatalasszony maga volt az erény és ártatlanság, s eszébe sem jutott, hogy valaki rosszat gondolhatna felőle. Nem ismerve a rosszat, nem képzelte, hogy félremagyarázhatják Polaniecki iránti barátságát. Polaniecki üdvözölte őt, közölte vele a régi jó barát költői hasonlatát. Elmosolyodott örömében, mert főleg Litka miatt tetszett neki a hasonlat. Aztán kecses mozdulattal elsimítva ruhájának ráncait, mondta:
- Levelet kaptam ma reggel és magamhoz vettem, hogy önnek megmutathassam.
- Olvashatnám azt azonnal?
- Ha boldogítja itt van.
Az erdőn keresztülvezető úton mentek Thumsee-ba. Emília előrement, Polaniecki a levelet olvasva, lehajolt fővel ment utána és a következőket olvasta:
"Kedves Emíliám, ma reggel vettem sok-sok kérdést tartalmazó leveledet és sietek arra felelni, mert én is mielőbb óhajtom veled benyomásaimat közölni. Polaniecki úr hétfőn, vagyis tegnapelőtt utazott el tőlünk. A megérkezése utáni napon az egész délutánt együtt töltöttük, vagyis négyszemközt, ami még több, mert papa Jamiszéknál akart látogatást tenni. Mit mondjak neked róla? Rokonszenvesnek, őszintének mutatkozott! Férfi a szó teljes értelmében... Ha csak arról ítélem meg, amint rólad és gyermekedről beszélt, látom, hogy mélyen érző, jó szíve van. Sokáig sétáltunk együtt a tó partján és a fasorokban. Annyi új és érdekes dolgot beszélt nekem, hogy nem győztem hallgatni őt. Nem restellem neked bevallani, kedves Emíliám, hogy nagyon jó benyomást tett rám! De, fájdalom, másnap összevesztek a papával és az ő haragja rám is kiterjedt, bár az ég a tanúm, hogy ami engem illet, örömest eleget tettem volna tartozásunknak. A szavai nagyon megsértettek az első pillanatban és ha a barátod sejtené, mennyi könnyet sírtam titokban miatta, tudom megszánna. De aztán jól átgondolva a dolgot, beláttam, hogy papának nem volt igaza, vendégünk hagyta magát hevessége által elragadtatni és én nem neheztelek többé rá. Nem tudom miért, de teli vagyok jó reménységgel. Meg vagyok róla győződve, hogy ő nem lehet rossz szándékkal sem ellenünk, sem Krzemien ellen. Kedves kis Litkáddal együtt számtalanszor csókollak és kérlek, tudasd velem, hogy van kisleányod. Írjál sokat és szeress úgy, amint én szeretlek tégedet!"
Miután Polaniecki befejezte az olvasást, összehajtogatta a levelet, a belső zsebébe rejtette és összegombolta a kabátját, mintha jobban őrizné meg így e kincset. Kedve lett volna a sétabotját ezer darabra törni és a darabokat a lábai alatt folyó patakba dobni. Közeledett Emília asszonyhoz és kérdé:
- Nekem adja ezt a levelet?
- Tartsa meg, ha akarja... Ugye, minő becsületes, nemes szíve van? Maga nem mondta el nekem, hogy a bosszúságát a búcsúnál vele is éreztette. Nem pirongatom meg, mert hiszen Mária maga vette önt védelmébe.
- Ó! Istenem! kérném, hogy verjen meg, ha ezzel jóvá tehetném a rosszat, amit elkövettem. De, fájdalom, azt jóvá tenni többé nem lehet; azért ne is beszéljünk róla!
Emília asszony más véleményen volt. Polaniecki nagy felindulása ellenkezőleg megerősítette ama föltevését, hogy ez a kölcsönösen annyira sajnált félreértés, a legjobb megoldást fog nyerni.
- Majd meglátjuk azt egy-két hónap múlva - volt összes felelete.
- Ó nem! Nem is képzeli, mit fogunk megélni egy hónap múlva - kiáltott föl elborult homlokkal Polaniecki, mert eszébe jutott Maszko az ő házassági terveivel és ez kínozta őt, mint a lidércnyomás.
- Ne gondoljon csak egy dologra - felelte Emília, nem véve figyelembe Polaniecki titokzatos szavait. - Aki Mária szívét meg tudja nyerni, az nem számítja el magát soha.
Delet harangoztak. A nap melege diadalmasan áradt szét mindenfelé. Az erdőben erősebb illatot terjesztettek a fák; a tó tükörsimán pihent és aludni látszott. A sétálók végre a vendéglőbe érkeztek, ahol ebédelni szándékoztak és elhelyezkedtek egy öreg bükk árnyékában fölterített asztal mellett. Polaniecki intett a pincérnek, ki elnyűtt ruhájában önérzetesen, de szolgálatkészen egyszersmind, azonnal elősietett. Miután az ebédet megrendelték, szótlanul pihentették tekintetüket a tavon és a hegyeken. Néhány lépésnyire tőlük íriszek nyíltak, egy közeli szökőkút vízsugara öntözte azokat, visszahullva a sziklakövekkel körített medencébe. Emília csöndes mozdulattal rámutatott e virágokra.
- Ha tó partján vagyok és íriszeket látok - mondta - mindig Olaszországra gondolok.
- Csakugyan - jegyezte meg Polaniecki - nincs ország, ahol az ember annyi tavat és íriszt lát, mint Olaszországban.
- Csodás ország az! - mondta Waskowszki. - Ami engem illet, már évek óta ott töltöm mindig az őszt; remélem, öreg napjaimra menedéket találok ott. Rómát választottam. Róma a túlvilág előcsarnoka, ahonnan láthatjuk az örök világosságot. Októberben oda megyek.
- Mennyire irigyelem önt! - kiáltott föl Chwastowska asszony.
- Litka már tizenkét éves - folytatta a tanár, mintegy titkos gondolatot követve.
- Tizenkét éves és három hónapos! - kiáltott közbe a leányka.
- Helyes... tehát megmutathatnánk már neki Rómát, bár még nagyon gyerekes a korára. De semmi sem vésődik annyira a lelkünkbe, mint amit gyermekkorunkban láttunk. Kis jóakarat, asszonyom, és októberben mindannyian útra kelhetnénk Róma felé.
- Fájdalom, nem vagyok szabad, néhány fontos ügy egész télre Varsóhoz köt.
- Szabad tudnunk, miféle ügyek ezek?
Emília asszony mosolygott.
- Első és legfontosabb dolgom ezt az urat itt megházasítani - felelte Polanieckire mutatva - borzasztó rosszkedvűen ült ott, pedig nincs más baja, mint szerelmes.
Polaniecki közönyös mozdulatot tett a kezével. A tanár mondaszerű naivitása ez alkalommal ismét bebizonyult.
- Ah! - mondta - ön házasítani akarja ezt az urat? És még mindig Mária kisasszonnyal?
- Mindig - felelte a fiatalasszony. - Ő Krzemienből érkezik, és hiába akarja velünk elhitetni, hogy nem hagyta ott a szívét.
- De bevallom, ha éppen óhajtja.
E percben kínos esemény történt. Litka rosszul lett, újabb fuldoklási rohamot kapott. Az anyja a karjába kapta őt, Polaniecki jégért szaladt, a tanár pedig odahúzott egy kerti vaspadot, hogy a kisleányt lefektethessék.
- Elfáradtál, kisleányom - mondta Emília asszony sápadt, remegő ajakkal. - Lásd, gyermekem, ez az út messze volt neked. Az igaz, hogy az orvos megengedte, de a hőség nagy. Na, nem baj, el fog múlni. Jobban vagy már? édes kincsem... mindenem!
Csókjaival borította a gyermek verejtékes homlokát. Polaniecki visszatért a jéggel, követve a vendéglősnétől, ki fejpárnát hozott a gyermek számára. A kisleányt lefektették a padra. Mialatt anyja hideg borogatást készített, "Sztasz barát" a kicsike felé hajolt:
- Hogyan érzed magad, kedvesem?
- Jobban... csak fulladozom.
Mint a vízen kívüli, levegő után kapkodó halacska, nyitogatta ő is sápadt ajkait. A roham nem szűnt meg. A ruha finom szövetén át gyorsan dobogott ez a szegény gyermekszív, megemelve a kisleány mellét. A hideg borogatások végre gyöngítették a rohamot, Litka szabályosabban lélegzett és végre már csak gyöngeséget érzett. Magához térve első ijedtségéből, most már mosolygott anyjára. Föltálaltatták az ebédet, mert Litkának erőt kellett gyűjtenie, de a tálak jóformán érintetlenek maradtak, mert minden tekintet folyton Litkát kereste, nem tér-e vissza újra fuldoklási rohama. Így múltak el az órák. Végre megérkezett a kocsi, melyért Polaniecki Reichenhallba küldött és ők távozhattak. De az úton újabb aggályokon mentek keresztül, mert bár csak lépésben haladt a kocsi az egyenes úton, a kisleány a legkisebb zökkenésre mégis összerezzent. Reichenhall közelében újabb fuldoklási jelenségek mutatkoztak. Le akart szállni a kocsiról, de a járás még jobban kifárasztotta. Emília asszony vinni akarta őt, de Polaniecki megelőzte.
- Litkám - mondta - engedd, hogy vigyelek!
És be sem várva a gyermek feleletét, a karjaiba kapta őt, mint egy tollat. Csak fél karral tartotta és tréfálni próbált. Gyors, nyújtott, egyenlő lépéssel haladt, hogy mielőbb orvost láthasson a kisleány mellett. Érezte a kisleány szívét dobogni a mellén; a gyermek melléje simult és sovány karjaival átfogva a nyakát, egyre ismételte.
- Hagyjál, Sztasz... Hagyj leszállni... Nem akarom, hogy vigyél. Bocsáss el!
- Nem engedlek, édes szívem - felelte Polaniecki vidáman. - Lásd, mibe kerül neked egy futkosás! Ezentúl tolókocsit hozunk magunkkal és ha a kiscicánk kifárad, beleültetjük és én fogom a kocsit tolni.
- Nem... azt nem engedhetem - mormolta Litka, sírástól fátyolozott hangon.
Polaniecki könnyű csókot lehelt finom hajára, a szíve megtelt gyöngédséggel, aggállyal. Őszintén szerette ezt a kisleányt és életében először jutott eszébe valami, amire eddig sohasem gondolt. Az, hogy ő is a családi életre született; hogy ő is vágyik férj és apa lenni és tulajdonképpen az élet igazi célja ez. És gondolatai akaratlanul is, újólag Plawicki Mária felé szálltak.
Hatodik fejezet
Litka a következő napon jobban érezte magát. Nagyon gyönge volt még, de az orvos megengedte, hogy a levegőre menjen. Főleg levegőre volt neki szüksége, sok levegőre és csak semmi fölindulás, semmi fáradtság és hegymászás. Waskowszki az orvos után ment, hogy kikérdezze őt a beteg állapotáról. Mikor visszatért a szalonba, Polaniecki levert, izgatott arcáról azonnal leolvasta, hogy semmi vigasztalót nem hallhatott.
- Nincs közvetlen veszély - jelentette ki a tanár - de nagyon őrködnünk kell a kedves gyermek fölött és el kell készülve lennünk, hogy az Evangélium szavaival éljek: "Senki sem tudhatja előre, sem a napot, sem az órát".
Polaniecki annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott.
- Tudatta az orvos az anyával, hogy minő súlyos a baj? - kérdezte végre.
- Nem, a gyermek szívénél organikus hibát észlelt, de mint mondta, az ilyesmi végzetes a felnőtteknél, de a gyermek még kinőheti. Neki azonban ez esetben nincs sok reménye.
Nyolc nap múlva Litka egészen magához jött, de hallgatag, elgondolkozó maradt. Mosolygott az anyjára és Sztaszra, hálásnak mutatkozott gondoskodásukért, de Polaniecki már nem volt képes őt fölvidítani, mint azelőtt. És mivel a szíve tele volt aggállyal és rossz előérzettel, mindennap ijedten mondta magának, hogy Litka egészsége hanyatlik. Emília egy reggel ismét levelet kapott Plawicki Máriától és amilyen optimista volt az első levél, annyira kislelkű volt a második. Emília habozott, nem tudta, mit tegyen, megmutassa-e vagy ne a levelet Polanieckinek?... Mi jobb? Meghagyni őt csalóka reményében vagy ellenkezőleg, felvilágosítani őt az útjában felhalmozódott akadályokról? Az utóbbira határozta magát. És este, midőn egyedül maradtak, azonnal a kényes kérdésre tért.
- Mária nagyon érzékenyen vette az ön elhatározását - kezdte minden bevezetés nélkül.
- Írt önnek?
- Igen...
- Megmutathatja nekem a levelet?
- Azt nem, legfeljebb fölolvashatok abból némely részt. De ismétlem, Máriát kegyetlenül megbántotta.
Emília asszony az íróasztalához ment, kikereste a levelet, aztán leült szemben Polanieckivel, fölsrófolta a lámpa lángját és a levelet kivéve borítékjából, komolyan mondta:
- Látja, itt nem egyedül arról van szó, hogy átengedte követelését egy harmadiknak... jogi szempontból. Az ön tettének egészen más jelentősége van Mária előtt. Minek titkolnám ön előtt?... Megzavarta azt a leányszívet... és az a szív keservesen csalódott.
- Önön kívül senkinek sem tudnám bevallani - felelte Polaniecki - hogy igenis belátom, nagy hibát követtem el, a legnagyobb ostobaságot, amit csak egy értelmes ember elkövethet. De kegyetlenül meg vagyok büntetve!
Emília ráemelte kék szemét, melyekben őszinte rokonszenv tükröződött.
- Szegény barátom! Annyira szerelmes beléje?... Nem kíváncsiságból kérdezem... De mivel kész vagyok az elkövetett hibát jóvátenni, tudnom kell mindent részletesen.
- Igen, ezerszer is igaza van - felelte Polaniecki élénken. - És tudja-e, mi adta meg nekem a kegyelemdöfést? Mi bilincselt le testestől-lelkestől? Az első levél, amit nekem tőle megmutatott. Az igaz, Plawicki kisasszony nagyon tetszett nekem Krzemienben és azonnal úgy vélekedtem, hogy ő jobb, szeretetreméltóbb, mint a többiek. Ő az a nő, kit keresek! De ugyanakkor keresztül akartam vinni föltett szándékomat is. Az üzletember sohase áldozza föl érdekeit ábrándjaiért. Ha az embernek ilyen elvei vannak, két kézzel kapaszkodik beléjük. Aztán mindegyikünkben két különböző lény lakik, az egyik folyton kritizálja a másiknak tetteit, cselekedeteit. Nos, az én kritikus szellemem mindig azt súgta nekem: "Hagyd el, az apával sohasem fogjátok megérteni egymást!" Az igaz, hogy az öreg kiállhatatlan egy ember! És én hallgattam erre a belső hangra és eladtam a követelésemet. Ez a teljes igazság. Csakhogy aztán rögtön, bár későn, beláttam, hogy Mária kisasszonyt elfeledni többé nem tudom. És beismertem magamban, hogy megbocsáthatatlan ostobaságot követtem el. Mikor azonban láttam azt a levelet, mikor meggyőződtem, hogy az ő szíve sem maradt érzéketlen, hogy kész lenne engemet szeretni, hozzám nőül jönni... akkor én is szeretni kezdtem őt. Becsületszavamra mondom így történt és vagy elvesztettem az eszemet, vagy mindaz, amit elmondtam, lelkem legtitkosabb gondolatainak hű tükre. Mindaddig, míg ébren álmodni véltem, türelemmel viseltem el bajomat... de most... tudva, hogy ez a szív az enyém lehetett volna... hogy ő kitárta felém karját és én mégis mindent elvesztettem... saját hibámból... sok... nagyon sok!
- Akkor okosabb, ha nem olvasom el önnek mindazt, amit ma Mária nekem írt - felelte Emília. - Ő is azt találja, hogy a szép álmot nagyon is kegyetlen ébredés követte... Hozzáteszi még, hogy Maszko a legnagyobb udvariassággal jár el velük szemben. Az üzleti ügyeket a legnagyobb gyöngédséggel, tapintattal érinti, de amellett nagyon természetesen nem téveszti szem elől a saját érdekeit sem!
- Nőül fog hozzá menni, az olyan bizonyos, minthogy egy Isten van az égben!
- Mennyire kevéssé ismeri őt!... De hallgasson ide. Íme, mit ír nekem Krzemient illetőleg:
"Papának nagy kedve volt Krzemient eladni és Varsóba költözni. Tudod, mennyire szerettem Krzemient, ahol felnőttem. De tekintve a körülményeket, beláttam, hogy minden ellenkezésem hiábavaló. Papa azt állítja, hogy lelkiismeretlen dolog tőle engemet Krzemienbe elsáncolni a világtól... Én pedig csak azt óhajtom, bár sohase kellene onnan távoznom! Az élet csakugyan sokszor csupa ellentmondásból áll. Maszko háromezer rubel évi járulékot és egyik majorunk vételárát ajánlja atyámnak. Csodálkozhatom-e, ha a saját érdekeit keresi? Papa maga mondta neki ez ügyben: "Így tehát, ha csak egy évig élnék, ön Krzemient háromezer rubelért vásárolná meg?" "És ha harminc évnél is tovább él?" - felelte vevőnk. Papa különben el van ragadtatva; csak alkudozni akar még kissé. Egyedüli vigaszom annyi bánat közepett az, hogy ha Varsóban fogunk lakni, naponként láthatjuk egymást. Te és kedves Litkád kénytelenek lesztek becsukni előttem az ajtót, olyan gyakran fogok jönni hozzátok. Teljes szívemből szeretlek mindkettőtöket és tudom, hogy barátságotokra mindenkor számíthatok".
Emília összehajtogatta a levelet. Néhány percnyi csend állott be. Végre Polaniecki keserűen felkiáltott:
- Igen, az én hibámból elveszíti Krzemient, de nekem köszönheti imádóját is!
Nem is álmodta, hogy ugyanezt írta Mária a levelében, de Emília szántszándékkal nem olvasta föl ezt a helyet... Maszko csakugyan nagyon világosan kimutatta titkos szándékát. És ez az, amit Mária Polanieckinek nem tudott megbocsátani, ez volt egyedüli oka neheztelésének.
- A dolog nem maradhat ennyiben - mondta végre Emília. - A barátság, amit mindkettőjük iránt érzek, az önök egyesülését óhajtja. És látva az ön nagy bánatát, ez egy okkal több, hogy mindent elkövessek az érdekükben. Nem hagyhatom el! Ne veszítse el bátorságát!
Polaniecki megragadta a fiatalasszony mindkét kezét és az ajkához emelte.
- Ön a legjobb, a legimádásraméltóbb barátnő a világon!
Néhány pillanatnyi gondolkodás után Emília folytatja:
- Mária legkiválóbb tulajdonságai közé az ő nagy egyszerűsége tartozik. Azért nem kétlem, meg fog engemet érteni. Elmondom neki mindazt, amit most nekem mondott, elmondom, hogy megigézve általa távozott Krzemienből és csak pillanatnyi fellobbanásában, haragjában cselekedett ellene; most azonban sajnálta, amit tett, könyörög a bocsánatáért és reméli, hogy meglágyítja a szívét.
- És én még ma írok Maszkónak, hogy visszavásárolom a követelésemet az általa megszabott föltételek mellett.
Emília csöndesen elmosolyodott.
- Íme, a mi Polanieckink - mondta - aki azt képzelte magáról, hogy egészen levetkezte már a közmondásos lengyel könnyelműséget; íme, a praktikus ember, aki kicsinyes pontossággal szokott eljárni az ügyekben!
- Igen, igen - felelte vissza Polaniecki vígan, mert a bizalma kezdett visszatérni - ilyen ő és mi kifogása ellene? Nem praktikus ember az, aki nem alkudozik, ha az élet boldogságáról van szó?!
De aztán a homloka újra elborult egy hirtelen jött gondolat következtében.
- És ha azt írná önnek, hogy nőül megy Maszkóhoz?
- Ezt egészen kizártnak tartom. Nem kételkedem ugyan Maszko úr jellemességében, de mégis azt súgja valami, hogy ő nem az az ember, kire Mária sorsát rábízná. Nem, ő sohasem lenne egy férfinak a felesége, kit szeretni nem tudna. Ettől ne tartson, ez annyi lenne, mint Máriát félreismerni. Tegyen meg mindent, ami öntől függ és ne törődjék Maszkóval.
- Akkor tehát ahelyett, hogy levélírással vesztegetném az időmet, szaladok és táviratozok neki.
